2014. január 13., hétfő

Hellfire 2. fejezet




2. fejezet

Legközelebb tesi órán találkoztam Cruzszal. A tornaterem egyik sarkában állt a falnak vetett vállal, és nem szólt senkihez – bár látszólag a többiek sem akartak beszélgetni vele, így csak szórakozottan bámult maga elé. Egy fehér, ujjatlan pólót viselt, ami kiemelte szemtelenül izmos felsőtestét, hozzá pedig fekete nadrágot. Mikor észrevette, hogy figyelem, és a tekintetünk találkozott, hátat fordítottam neki, és bekötöttem a fűzőm.
– Sorakozz! – csattant az edző, Mr. Hill hangja, majd jó erősen belefújt a sípjába.
Az osztály nagy zúgolódás közepette beállt a sorba, és csak akkor csendesedett el, mikor a tanár egyenként belefújt a sípjával a fülünkbe. Mr. Hill volt a második kedvenc tanárom a suliban. Sajátos ismertetőjele, hogy agyonhordott csíkos pólója felett állandóan egy kis ezüst sípot hordott, és mikor épp nem órát tartott, a folyosókon mászkált, és belesípolt a rendetlenkedők fülébe. Egyéni küldetésének tekintette, hogy rendet tartson a cseppet sem rendszerető diákok között. Néhány tanítványának dédelgetett álma volt, hogy egyszer jól fejbe vágják a tanárt a saját sípjával. Szigorú kiállás ide vagy oda, mégis ő volt az egyik legnépszerűbb tanár a suliban, az óráit pedig egyenesen imádtuk – akik nem, azok a halláskárosodás veszélyétől fenyegetett rendetlenkedők közül kerültek ki.
– A mai órára egy kis küzdést terveztem – kezdett bele lelkesen, és fel-alá járkált az osztály előtt. – Gondolom, tudják, hogy ebből év végén vizsgát kell tenniük…
– A lányoknak is? – szörnyülködött Demelza a sor elején.
– Igen, Miss Knox, a lányoknak is – mondta mosolyogva, majd felkapta a sípját, és erőteljesen belefújt. – Rendeződjenek párokba, azután mondom a feladatot! – harsogta.
Mozgás támadt a teremben, és a diákok egy pillanat alatt párokba álltak. Természetesen én maradtam egyedül.
– Mr. Cruz, maga Miss Turnerrel dolgozik – szólt át a válla felett.
Lehunytam a szemem. Már csak ez hiányzott. Cruzon semmiféle érzelem nem látszott, mikor mellém lépett, és ez valamiért megnyugtatott. Felnéztem rá – majdnem másfél fejjel magasabb volt nálam –, de a szeméből és az arcából semmit nem tudtam kiolvasni.
– Egyszerű gyakorlattal kezdünk – folytatta Mr. Hill. – Miss Evans, jöjjön ide!
Trina alacsony, vékony lány volt, és szinte Mr. Hill mellkasáig sem ért fel. Megszeppenve lépett a tanár elé, és lerítt róla, hogy szívesebben süllyedne a föld alá, mintsem bármit is kelljen csinálnia; a többiek viszont érdeklődve figyelték a fejleményeket.
– A feladat nem nehéz – magyarázta Mr. Hill végighordozva tekintetét az osztályon. – A lényeg, hogy a küzdelem során próbálják meg átölelni az ellenfél derekát. Ugyanis, ha ez megvan, csupán két mozdulat vezet a győzelemig. De azt majd csak később vesszük – tette hozzá mintegy mellesleg, majd Trinához fordult. – Próbáljon védekezni, és ne hagyja, hogy a dereka közelébe jussak. – Trina elsápadva emelte maga elé reszkető kezét. Mr. Hill előreugrott, egy könnyed mozdulattal hátra csapta Trina karját, és a derekára tette a kezét.
– Mindenki jól látta? – nézett körbe. – Fő a fürgeség, az éberség, és persze az ügyesség. Na, persze nem ilyen egyszerű, ha az embernek egyenrangú ellenfele van.
Cruz felhorkantott, mire sértődött pillantást vetettem rá.
– A küzdés alapjait már vettük az előző órákon, így arról most nem ejtenék több szót. Az ellenfelek próbáljanak meg sportszerűen játszani, nem szeretném, ha sérülés lenne a vége. Kezdhetik!
A sípszóra a párok egymásra vetették magukat, és igyekeztek az instrukciók szerint eljárni. A legtöbben úgy festettek, mint a partra vetett halak, vagy épp mint aki egy idegesítő legyet akar elhessegetni, de voltak – Theo és Milo például –, akik nagyon is tudták, mit csinálnak. Először Theo támadott, egy csellel megkerülte Milot, de az utolsó pillanatban a fiú megpördült, és rávetette magát Theora. Aztán Milo hátrafeszítette Theo karját, ami hangos reccsenéssel készült megadni magát, mire Mr. Hill sípját fújva feléjük rohant, és kiabálva szétszedte őket.
Cruzra pillantottam. Ő sem mozdult.
– Oké – sóhajtottam és elhátráltam. – Csak ne üss erőset! – kértem és kicsit meggörnyedve felemeltem a kezem.
Bólintott. Várt egy pillanatot, jó alaposan megszemlélt, majd egy hirtelen mozdulattal rám vetette magát. Balra vetődtem, hogy kitérjek a támadás elől. A háta mögé kerültem, és egy pár pillanatig védtelen dereka felé ugrottam. Hallotta, vagy megérezte, hogy támadok, és villámgyorsan megfordult, hogy megakadályozzon a győzelemben. A kezem a mellkasához szorította, és igyekezett úgy fordítani, hogy átkarolhasson. Elkaptam azt a kezét, amivel nem engem szorított, és olyan szorosan fogtam le, hogy ne tudja mozgatni. Egy határozott mozdulattal megcsavarta a kezét, mire az enyém fájdalmasan megreccsent. Hátraugrottam, és zihálva szorongattam a karom.
– Jól vagy?
Dühösen fújtam egyet, majd ismét rávetettem magam. Nem számított a hirtelen támadásomra, így egy pillanatra meg tudtam ragadni mindkét kezét. Az oldala mellé szorítottam, és már épp megfogtam volna a csípőjét, mikor vett egy kilencvenfokos fordulatot. Egy pillanat erejéig láttam, hogy a jobb felkarján egy hosszú tetoválás fut végig, de olyan gyorsan mozgott, hogy nem tudtam jobban megnézni. Kihasználta, hogy nem figyeltem, és két kezét a derekamra tette.
– A francba – fújtam ki a levegőt. Ez túl gyorsan ment.
– Ügyes volt – felelte Cruz fél mosollyal. – Ezt nem néztem ki belőled.
– Sok minden van, amit ki sem néznél belőlem – vetettem oda, hogy megvédjem a maradék büszkeségem.
– Rendben, emberek, elég! – kiáltotta Mr. Hill. – Ez nagyon gyatra volt, még a nyugdíjas nagyanyám is elpáholta volna magukat. A vizsgán ezzel át se mennének. Az a legfontosabb, hogy egy pillanatra se vegyék le a szemüket az ellenfélről. Ugyanis annak elég egy másodperc is, hogy ledöntse magukat. Mindig nézzenek a másik fél szemébe, próbálják kitalálni, mit tervez, figyeljék a mozdulatait, mert az mindent elárul. Tanulmányozzák. És ami még ennél is fontosabb: soha ne becsüljék alá az ellenfelet! Világos?
– Soha nem lesz ilyenre szükségünk – füstölgött Trina.
– Hellfireben mindig szükség van önvédelemre – mondta oda sem figyelve a professzor, majd újra magyarázni kezdett. – A következő feladat hasonló lesz. A lényege, hogy az ellenfelet a földre juttassák. Bármilyen módon.
Rémülten pillantottam Cruzra. Túl magas és izmos volt ahhoz, hogy a földre juttassam, és túl magas ahhoz is, hogy ezt karcolás nélkül megússzam.
– Theo, Milo! Nem akarom még egyszer meglátni, hogy valamelyikük megpróbálja feldarabolni a másikat! – lengette meg a fiúk előtt a mutatóujját. – Ahol fiú lány páros van, ott gondolom, mondanom sem kell, hogy a fiúk vigyázzanak a lányokra! – Sípját a szájába véve hátralépett. – Használjátok a matracokat, hogy ne történjen baleset. Lássuk, mire mentek. – Élesen belefújt a sípjába. – Kezdjék!
Cruz felém fordult, az arcára eltökélt mosoly ült ki. Összehúzott szemöldökkel hátráltam egy lépést. Úgy emeltem fel a kezem, mintha bokszolni készülnék, amin Cruz jót derült. Minden előzmény nélkül lendült felém, egy pillanatom volt csak reagálni: gyorsan oldalra léptem, elugorva a keze elől, majd mögé kerültem. Mielőtt megfordulhatott volna elrugaszkodtam, és a hátára ugrottam, így próbálva a földre kényszeríteni.
Abban a pillanatban, hogy átkulcsoltam a nyakát megmerevedett. A keze olyan gyorsan mozdult, hogy elmosódott a szemem előtt, majd megragadta a kezem, és előrerántott, én pedig a földre zuhantam. A könyökömmel próbáltam tompítani az esést, és szerencsém volt, hogy volt alattam egy matrac.
– Ne érj a hátamhoz! – sziszegte villámló tekintettel.
– Te… tessék? – dadogtam értetlenül. Az arca eltorzult a dühtől, még az ajka is beleremegett.
– Ne érj többé a hátamhoz!
A döbbenettől tátogva meredtem rá.
– Elég lesz! – kiáltott Mr. Hill.
Feltápászkodtam a földről, megdörzsöltem a fájó könyököm, majd óvatosan Cruzra pillantottam. Elkínzott arccal fordított hátat nekem, a háta meggörnyedt, mintha mázsás súlyokat cipelt volna.
Fájdalmat okoztam neki – hasított belém a felismerés.
– Ez már jobban tetszett – harsogta Mr. Hill. – De még mindig nem az igazi. Egy feladatra van még időnk… – Mr. Hill Trina segítségével bemutatta az utolsó feladatot, majd körbejárt, hogy lerombolja a diákok maradék önbecsülését is. Cruz nem fordult felém, rám se nézett, így hát tehetetlenül letelepedtem az egyik zsámolyra, és néztem a többieket. Az ajkamat rágcsálva tűnődtem, vajon mit követtem el. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán megsérült a háta. De hát miért nem szögezte már le az elején a tiltott zónákat? Nem akartam én fájdalmat okozni neki, csak legyőzni…
A következő pillanatban minden átmenet nélkül megszédültem. Megdőlt előttem a tornaterem, és teljesen rossz szögben hajlott. Az emberek elmosódtak előttem, majd vibrálni kezdtek, mint egy rosszul beállított TV csatorna. Elkaptam a zsámoly szélét, pislogni kezdtem, hátha kitisztul a látásom. De fájdalom nyilallt a halántékomba, és odakaptam a kezem. A térdem közé hajtottam a fejem, és összeszorított szemmel küzdöttem a rám törő pánik ellen, de hiába.
Az árnyak már itt voltak.
Összegömbölyödtem a zsámolyon, védekeztem a rám törő forróság ellen, miközben végig tudtam, hogy hiába. Ha egyszer megjelennek, nincs menekvés – túl jól ismertem ezt az érzés. Felemeltem a fejem, de csak a sötét, sűrű füstöt láttam, ami körbevett. Abban a pillanatban, hogy már nem gömbölyödtem össze célba vettek. Éles, nyilalló fájdalom hasított a testembe, a tudatom elhomályosult, és csak egy pillanat kellett hozzá, hogy elfelejtsem, hol vagyok, vagy mi történik körülöttem. Az árnyak befurakodtam a tudatomba, félresöpörtek minden gondolatot, s a helyébe olyan borzalmakat ültettek, amiket tiszta fejjel képtelen lettem volna megtenni. Tűz lobbant a mellkasomban, perzselő forróság égette végig a testem.
– Ne – könyörögtem. Összehúztam magam, de az égő kín nemhogy csillapodott volna, egyre erősebb lett, míg végül már nem is tudtam, hol fáj, mert a lángoló kín végigégette a testem.
– Luna? – Egy rekedtes hang vágott utat magának a sötétségben.  Nem tudtam, honnan jött, nem láttam a forrását, de nem is akartam. Ahogy az árnyak körbevettek éreztem a közelségüket, mert minden centiméterrel nőtt bennem a forróság.
Aztán az egyik hozzámért.
Úgy éreztem, mintha lángra kapott volna az oxigén a tüdőmben. Fehéren izzó fájdalom robbant a testemben, s a következő pillanatban éles sikolyt hallottam valahonnan messziről. De az árnyak suttogása rögtön el is nyomott minden mást. Mint a süvítő szél, olyan volt a hangjuk. A fejem megtelt az ő gondolataikkal, az ő akaratukkal, de a kín minden másról elterelte a figyelmem. Fel akartam állni, elrohanni, megszökni előlük, de már nem voltak végtagjaim. Tűz kavargott az ereimben, a testem vadul összerándult, valahányszor hozzámértek.
A lángolás egyre nőtt, megállíthatatlanul. Sötét, tapinthatatlan testük összeolvadt, a levegő megakadt a torkomon, a tüdőm elnehezült, villódzó, emésztő fájdalom nyilallt a fejembe.  Feszítő kín markolt a mellkasomba, talán épp a szívemet készülték kitépni a helyéről. Távolról egy sikoly robbantotta szét a fekete füstöt, mintha velem párhuzamosan mást is kínoztak volna.
– Alex… – Az ő neve volt az első, ami eszembe jutott. A tudatomat fehér köd uralta, s gondolataim már nem voltak, de rá emlékeztem.
Alex… segíts. – Nem voltam biztos benne, hogy a szavakat hangosan is kimondtam. Földöntúli, üvöltő hang süvített a fülembe, de szél semmit sem enyhített a perzselő kínon. Hogy fájhat még mindig, ha egyszer már porig égtem?
– Luna, nézz rám! Mi történik? – Már megint az a hang. Hagyjon már békén! Menjen innen!
– Menj onnan! – kiáltotta rá egy másik hang. Úgy kavarogtak a szavak a fejemben, mintha puzzle lenne, és semmi értelmük nem volt. Csak szavak voltak.
– Luna! Itt vagyok, kislány!
Alex.
– Nyisd ki a szemed! Nézz rám!
Egy meleg kéz fogta meg az enyémet, de abban a pillanatban elrántottam. Ne! – akartam rákiáltani. Már így is minden lángol…
– Luna, figyelj a hangomra! Hallasz? Nincsenek itt! Velem vagy!                                            
Ha nincsenek itt, miért lángol minden? Miért hallom még mindig a hangjukat a fejemben?
– Luna, rám figyelj! Koncentrálj!
Kellemes hangja utat vágott a fekete füstön, olyan volt, akár a fény a sötétségben, vagy víz az aszályban. Szomjasan kaptam utána, de kicsúszott a tudatomból, ahogy az árnyak körém simultak. Csúnyán megfizettem ezért; a testetlen füst nekem feszült, a hátam ívbefeszült a fájdalomtól.
– Ne, ne, ne! Luna, rám figyelj! Nem bánthatnak! – suttogta, és megéreztem a kezét a vállamon, ahogy próbált kiegyenesíteni.
Alex hangjára koncentráltam, magamban a szavait ismételgettem. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem citrom és eső illatát. Nem kellett koncentrálnom, hogy az illatot és a hangját magamba tartsam, mert a mellkasomat szorító satu lassan engedni kezdett, az oxigénből lassan eltűntek a lángok, és én abban a pillanatban mély levegőt vettem.
– Ez az! – suttogta. Két tenyere közé fogta az arcom, felemelte a fejem, de én továbbra is összeszorítottam a szemem. – Elmentek – suttogta újra. – Csak mi vagyunk itt. Te meg én!
Vaktában előrehajoltam, és a mellkasába temettem az arcom. Nem tettem volna ezt, ha nem tudtam volna, hogy őt nem bántják az árnyak. Erősen kapaszkodtam a karjába, ő pedig megtartott.
– Lélegezz – figyelmeztetett. A hangja halk volt, és nyugodt, pontosan tudta, hogy semmi bajom nem eshet. Kinyitottam a szemem, és a szemébe néztem. Aggódó, kék szemek néztek vissza rám, de a fekete füstnek már nyoma sem volt. A fájdalom megszűnt, és az árnyak amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.
– Alex – suttogtam, mert mást egyelőre nem tudtam.
– Tudom, Luna, tudom.
Tudatában voltam, hogy egész osztálynyi diák bámul rám holtra váltan, de nem érdekelt. Belenéztem hatalmas, kobaltkék szemeibe, amiből végre eltűnt az aggodalom. Szőke haja vizes volt, és a szemébe lógott, amiből arra következtettem, hogy odakint esik.
– Jöttem, amint Mr. Hill szólt.
Újra a mellkasára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy állát a fejemre tegye, és a hátamat dörzsölgesse.
– Köszönöm – mondtam halkan, hogy csak ő hallja.

* * *

A tesi órán történtek villámgyorsan terjedtek a diákok között, s délutánra már az egész iskola ettől volt hangos. Körülöttem a diákok összesúgtak, távolabb húzódtak tőlem, és ujjal mutogattak rám. Mikor kiléptem az öltözőből, minden szempár rám szegeződött, majd rögtön el is fordultak, és mindaddig nem szólaltak meg, míg hallótávolságon kívülre nem kerültem. Megszoktam már ezt a viselkedést, naponta tapasztaltam, így csak gyorsan elmenekültem a közelükből. Mindössze amiatt aggódtam, hogy a dolog rövidúton az igazgatónő fülébe jut. Mindazok után, hogy megvádolt Katie meggyilkolásával, én pedig letagadtam az árnyakat, nem lett volna kellemes, ha kiderül, hogy hazudtam.
Nap végén elsőként hagytam el az iskolát, na jó, gyakorlatilag kimenekültem onnan, és olyan gyorsan szerettem volna hazaérni, amilyen gyorsan csak a motoromtól tellett. A kicsikém magányosan várakozott az oszlopnak támasztva, két nagy furgon között.
A diákoknak fent tartott parkolóban főleg veterán autók terpeszkedtek, némelyik még a motoromnál is öregebb volt, és kész csoda, hogy egyáltalán még gurultak. A legtöbb család örült, ha autót szerzett, azzal már nem törődtek, hogy hogyan néz ki; csak működjön, a többi nem számít. Nem csoda hát, hogy az én kicsikém kilógott a sorból. Akinek motora volt, sosem ült fel rá – egyrészt az örökös eső miatt, másrészt pedig a motor még ritkább kincs volt, mint a kocsi.
Sietve betettem a táskám a csomagtartóba, majd felpattantam rá, és megpróbáltam beindítani, abban reménykedve, hogy elsőre is sikerülni fog: a pedálra tapostam, engedtem a kuplungon, mire a kicsike dühösen felmordult, majd lefulladt.
– Légyszi, csak most az egyszer. – Megismételtem a mozdulatot, de csak egy újabb dühös mordulás volt a válasz.
– Kell segítség? – csendült egy rekedtes hang mögöttem.
Hátra pillantotta, és Cruzszal találtam szembe magam. Az arcom lángvörösre gyúlt a szégyentől, mikor eszembe jutott villámló tekintete a tesi óráról.
– Nem, kösz, boldogulok – hazudtam.
Az ajkán mosoly szikrája játszott.
Ritkán látok lányt motoron ülni, de határozottan tetszik a látvány – mondta és a szája pimasz mosolyra húzódott. A tekintete pofátlanul lassan siklott végig rajtam, és mikor a szeme elidőzött a szűk farmeromon, elöntött az arcomat a forróság; ezt ő is észrevehette, mert a szemében diadal csillant.
– Jó rég lehetettél már nővel – szúrtam oda.
Felnevetett, és fél kézzel az oszlopnak támaszkodott.
– Fogalmad sincs, mekkorát tévedtél.
Erre nem is válaszoltam. Visszafordultam a motor felé, de elkapta a kezem, mielőtt bármit is tehettem volna.
– Luna…
– Sajnálom, ami tesin történt – szalad ki a számon. Kihúztam a karom az övéből, és az ujjaimat kezdetem fixírozni. – Nem akartam fájdalmat okozni. Komolyan. Én csak… – Halvány fogalmam sem volt, miért is hoztam fel ezt.
– Nem a te hibád volt – mondta lágyan.
Megráztam a fejem, de nem tudtam, mit mondhatnék. Visszafordultam a kicsikémhez.
– Mi történt veled? – kérdezte lassan.
Megmerevedtem. Lehunytam a szemem, és magamban háromig számoltam.
– Rosszul lettem – hazudtam.
– Nekem nem annak tűnt.
– Nem érdekel, minek tűnt – csattantam fel, és az előbbi zavartságomat elfújta a harag. – Ez nem a te dolgod.
– Nem – mondta egyetértően. – De nem is a városé, ők mégis mindent tudnak.
– Ha ennyire kíváncsi vagy, kérdezz meg valakit, bárki szívesen elmagyarázza neked. Még kis is színezik, hogy izgalmasabb legyen – fintorogtam.
– Tőled szeretném hallani – mondta és zsebre tett kézzel a motornak támaszkodott. Ezzel a mozdulattal az arca olyan közel került az enyémhez, hogy éreztem az arcomon a leheletét.
Keményen a szemébe néztem.
– Láttad, hogy viselkednek itt az emberekkel az olyanokkal, mint én. A te érdekedben tartsd magad távol tőlem!
Megfordultam, és teljes erőből a pedálra tapostam. A kicsike motorja végre felpörgött, de még azon át is hallottam, ahogy Cruz felnevet. Elengedtem a kuplungot, és otthagytam.
Hogy lehet valaki ennyire értetlen? – dohogtam magamban. Ha velem látják, neki annyi. Ez a város nem az a hely, ahol az emberek hamar felejtenek…
Hellfire Nagy-Britannia egy sosem látott szegletében húzódott. Talán azért is sosem látott, mert az Igézőknek a rengeteg háború után gondjuk volt rá, hogy senki ne találhasson rá a városra. A körülöttünk lévő településekről már évszázadokkal ezelőtt elköltöztek, hisz senki nem akart háborús övezetben élni. Azóta Hellfire színét sem látta sem Nagy-Britanniából, sem más országokból származó embereknek. A városunk titok maradt – egy olyan titok, amit senki sem akart felfedezni.
A szupermarketnél lassítottam, és letettem a kicsikét. Már javában esett, ezért gyorsan átvágtam a parkolón, bár az amúgy is ázott dzsekimen már nem segíthettem. A boltban fülledt meleg volt, ráadásul a közelgő ünnepek miatt már napról napra egyre többen voltak. Fogtam egy kosarat, és a bolt hátsó részébe mentem. Nem írtam össze, mit kell vennem, így most megálltam egy pillanatra és elgondolkodtam, mire van szükségem. Először is vetem kaját Démonnak, mert már hetek óta maradékon élt. Arra gondoltam, hogy valami egyszerűt főzök, mert semmi kedvem nem volt az egész délutánt a konyhában tölteni.
Épp egy üveg olajt vettem le a polcról, mikor furcsa, pattogó elektromosságot éreztem a levegőben. Szinte szikrázott körülöttem a légtér. A töltések a bőrömön pattogtak, amitől felállt a szőr a kezemen. Éreztem már hasonlót, nem is egyszer. Egy pillanatra összevontam a szemöldököm, és anya hangját hallottam a fülemben.
Ha valaki elektromos töltések érez, kincsem, az sosem vezet jóra.
Megborzongtam. Gyorsan befejeztem a vásárlást, majd beálltam a hosszú sor végére a pénztárnál. Odakint úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Az ég néha megdörrent, és a sötét felhők között feltűnt egy-egy villám. A pattogó érzés egyre erősödött, mintha közeledni kezdett volna, vagy mintha kívülről eredne. Idegesen doboltam a szalagon, mire az előttem álló vásárló mérgesen hátrapillantott. Mikor sorra kerültem, kapkodva kirakodtam a holmit. Nem tudtam volna megmondani, honnan eredt az idegességem, de képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben. Gyorsan fizettem, és a nagy sietségben még a visszajárót is otthagytam. Odakint azalatt a pár másodperc alatt ismét bőrig áztam, míg betettem a szatyrot a motorom csomagtartójába, aztán beindítottam. Nagy meglepetésemre rögtön elindult.
Lassan vezettem hazafelé, a köd és az eső miatt alig láttam az utat magam előtt, néhol csupán emlékezetből vettem be a kanyarokat. Mikor azonban újra megéreztem az elektromosságot, ami mintha egyre erősebben pattogott volna, gyorsítottam. Minél hamarabb hazaérek, annál jobb. Bevettem az utolsó kanyart… Aztán olyan erővel tapostam a fékpedálra, hogy a hátsó kerék elemelkedett a földtől.
Öt, magas, sötét alak zárta el az utat. Messze voltak ahhoz, hogy láthassam az arcukat, de elég közel, hogy megállapítsam: ők okozzák az elektromos töltéseket.

7 megjegyzés:

  1. Annak ellenére, hogy az első fejezet nem igézett meg annyira, ez most annál, de annál inkább !!! Egyszerűen rabul ejtett, tele van rejtélyekkel, és a sztori nagyon hiteles, a szereplők jelleme jól felépített... Imádom. Imádom. Imádom! Légy szíves, igyekezz a 3. fejezettel! <3 Ja, nagyon jó rész volt az, amikor tesi órán Lunát újfent kísértették az Árnyak. Na, meg Cruz... :D Titokzatos. Kíváncsi vagyok, hogy miért nem volt ínyére, hogy Luna a hátához ért - azaz ráugrott :D :D :D Várom! Várom! Hihetetlenül várom a folytatást....!!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mikor jön a 3. fejezet? Mikorra várható körülbelül? :DDDD

      Törlés
  2. Még el sem kezdtem a 3.-at, fogalmam sincs, mikor jön. :D És... igen. Cruz. :3

    VálaszTörlés
  3. Nagyon tetszik! Imádom! Mind2 rész remek volt! Alig várom a következőt! :) <3

    VálaszTörlés
  4. Ez egyre jobb! :D Hogy ebből mi lesz? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. :) Olvasd tovább, és megtudod. ;)

      Törlés