2014. január 1., szerda

Hellfire 1. fejezet

1. fejezet

November 12, kedd

Remegés futott végig a testemen. Az arcomra szorítottam a kezem, levegő után kaptam, de mind hiába. A tüdőm sípolva ellenkezett a fuldoklás ellen, a szemem előtt csillagok kápráztak. Térdre rogytam, a körmöm a talajba vájt.
Sötét volt. Nem tudtam, hol vagyok, azt végképp nem, hogy kerültem oda, csak azt tudtam, hogy az árnyak itt vannak. A fekete, füstszerű teremtmények sípolva közeledtek felém, hangjukba suttogás vegyült, mint ezernyi testetlen hang veszekedése. A szívverésem a fülemben lüktetett, de az árnyak sivítása elnyomott minden más hangot. Összegörnyedve a fülemre szorítottam a kezem, mert nem bírtam elviselni a hangjukat.
– Ne! – nyögtem fel. – Hagyjatok! – sikítottam fel, mikor az első árny hozzám ért. Éles, izzó fájdalom hasított a testembe, mintha tőrt döftek volna a bordáim közé. A testem megvonaglott a kíntól, a fájdalom másodpercről másodpercre elviselhetetlenebb lett. Erőteljes rántást éreztem a köldököm tájékán, aztán már csak a gyomromból fokozatosan feltörő, lángoló kínra tudtam figyelni. Arccal előre a földre borultam, kezemmel védve magam. A testem nem reagált, az agyam feladta a harcot. Tejszerű köd uralta a tudatom, a fájdalom mindent kisöpört onnét. Az árnyak egyre közeledtek, tapinthatatlan testüket mind hozzám préselték, én pedig felüvöltöttem a kíntól.
Mindenhol ott voltak. Öt éves voltam, mikor először láttam őket, és azóta mint egy szűnni nem akaró rémálom voltak jelen. Engem akartak, mindig csak engem. Rajtam kívül soha, senki más nem látta őket, mintha mások számára láthatatlanok lettek volna. Milliószor kívántam, bár nekem is azok lennének, bár valaki mást választottak volna áldozatukul. Az anyám mindig azt hitte, az árnyak nem többek valami lelki sérülés fizikai megtestesülésénél, s hogy valójában nem árthatnak nekem. De persze nem erről volt szó. Ezek a fekete árnyak máshonnan jöttek, de nem tudtam, és nem is akartam tudni, hogy honnan. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy végre eltűnjenek.
Ám bármennyire küzdöttem ellenük, bármennyire véget akartam vetni a kínnak, az árnyak annál gyakrabban jelentek meg. Suttogásuk megőrjített, alaktalan testük pedig a legelképesztőbb kínt okozta minden alkalommal, valahányszor hozzám értek. Olyan állandók voltak az életemben, mint a pókhálók a falon, és nem hagytak választást, el kellett viselnem őket.
Megpróbáltam felemelni a fejem, hogy harcoljak ellenük, de azok sötét füstként nehezedtek fölém, míg végül már nem bírtam tovább, és elsötétült a világ.

* * *

Olyan hirtelen ébredtem, mintha valaki a fülembe ordított volna. Az arcom jeges verejtékben úszott, a lepedő a testem köré csavarodott. Zihálva kapkodtam levegő után, sűrű pislogások közepette igyekeztem megszabadulni a szemem elé kúszó sötétségtől.
Volt időm megszokni, hogy az árnyak álmomban is megjelennek, de a jeges, szívbemarkoló borzalmat, amit a közelükben éreztem lehetetlen volt. Nem mintha a megszokás könnyített volna valamicskét a látogatásokon, ha finoman szeretnék fogalmazni.
Miután nagy nehezen kiszabadultam a lepedőből a plafonra meredtem, hallgattam egyre lassuló zihálásomat, s közben végig az árnyakon járt az eszem.
Míg anyám élt, sokkal ritkábban jelentek meg. Valahányszor a közelében voltam, az árnyak mintha messze elkerültek volna, akár valami pajzs köztem és sötét, füstszerű rémképek között. Ám, amikor öt évvel ezelőtt anya meghalt, együtt halt vele a védelem is.

Tíz perccel később kénytelen voltam mozgásra kényszeríteni magam, és kibújni a meleg takaró alól, különben elkéstem volna a suliból – megint. Mr. Fox, a történelem tanárom már büntetőmunkával fenyegetett, de hát szigorúan véve nem tehettem a késésről: a suli motorral félórányira volt, a város másik végén, nekem pedig embertelen időpontban kellett volna felkelnem ahhoz, hogy ne tíz perces késéssel essek be a történelem órára.
A szobámban még sötét volt, de már hozzászoktam az állandó félhomályhoz. Az ablakomon kopogó eső komótos hangjától némileg megnyugodva léptem a szekrényemhez. A sűrű ásítások és lapos pislogások közepette nem is figyeltem, mit veszek ki a szekrényből. Gyorsan öltözködtem, de közben egyre az órámat bámultam. Felvettem a tornacipőm, majd a vállamra vettem a táskám, de mielőtt elindultam gyors pillantást vetettem a szekrény belsejébe erősített tükörre. Jellemző – gondoltam fintorogva. Egy rémálomtól nyúzott arc nézett vissza rám, a sötét, hosszú fürtökre a fésű semmilyen hatással nem volt. Szintén sötét szemeim tompán csillogtak a kialvatlanságtól, az arcom kipirosodott. Mély levegőt vettem, de semmi esélyt nem láttam arra, hogy egy árnyakkal töltött éjszaka után rendes külsővel jelenhessek meg. Igyekeztem Mr. Foxra és a fenyegetésére összpontosítani, hogy eltereljem a gondolataimat, de a karom még mindig libabőrös volt, és a jeges érzés a mellkasomban nem szűnt meg.
A ház négyemeletes volt, ha nem számítjuk a pincét és a padlást. Akár elhagyatott kastélynak is nevezhettük volna, de szerencsére tornya nem volt. Minden szoba hatalmas és régimódi, a vörös függönyös baldachinos ágyak, a díszpajzsok vagy a falon lógó díszkardok sem hiányoztak. Kész csoda, hogy a villanyt bevezették, különben csak a kopár falakon álló fáklyák világították volna be az ősrégi Turner házat. A tágas folyosók mindkét oldalán magas, boltíves ajtók terpeszkedtek, rajtuk díszes réztáblával, mely a szoba tulajdonosát hirdette. Lefelé menet elhaladtam a Lilian Turner – belépni csak engedéllyel! feliratú névtábla mellett. A szívem oly sok év után is fájdalmasan összeszorult, és gyorsan elfordítottam a fejem.
A családom évek óta halott volt, de a házban még mindig lépten-nyomon emlékekbe botlottam. Gyűlöltem egyedül élni egy ekkora házban, mégsem váltam volna meg tőle semmi pénzért.
Amit azonban szerettem, sőt még tizenhét év után is izgalommal töltött el, azok a házat sűrűn behálózó titkos folyosók voltak. Régen, mikor még a családom élt, a nőveremmel naphosszat csak bújócskáztunk, és búvóhelyül rendszerint a titkos alagutak szolgáltak. Annak idején, mikor a hellfirei háborúk dúltak, a nagyszüleim ezeken a folyosókon rejtőztek el az ellenség katonái elől, így ha be is jutottak a házba, nem találtak rájuk.
Egyszóval jó régi volt a ház.
Már az előszobába vezető lépcsőn jártam, mikor hangos dübörgést hallottam a padlásról. A hang nyomán megrezzentek az üvegszekrények, és az ablakok, a csillárt díszítő üvegcserepek pedig hangosan össze-összekoccantak. Ez napjában háromszor fordult elő. Reggel hétóra ötvenkét perckor, tizenegy óra tizenöt perckor és tizenhárom óra tizenöt perckor. Legjobb tudomásom szerint a padláson a nagyszüleim óta senki sem járt, és mivel a házban lévő kulcsok egyike sem nyitotta a zárat, a zaj forrása ismeretlen maradt. Ez is olyan volt, mint Hellfireben sok minden más: meg kellett szokni.
Az előszobába érve egy pillanatra megtorpantam. Ott most a kandallóban ropogó tűzön kívül semmi sem adott világosságot, hisz odakint szürke köd uralkodott. De még a halvány fényben is láttam a kandalló melletti antik fotelemben fekvő hatalmas, koromfekete kutyát.
– Démon! – förmedtem rá. – Azt hitted, nem veszem észre?
Démon az én félig farkas kutyusom volt, ebből kifolyólag az agresszivitása az idegenek felé életveszélyessé tette – de engem sosem bántott. Úgy nyolc éves lehettem, mikor rátaláltam a házat körülvevő erdőben. A lába megsérült, és ha nem vittem volna haza, elpusztult volna. Akkor még joggal lehetett őt kutyusnak nevezni, ugyanis nem volt nagyobb egy kosárlabdánál, mostanra viszont közel járt az egy méterhez; két lábra állva szinte egy magas volt velem.
Mikor ráförmedtem, Démon nyüszítve leugrott a fotelről és elém sietett. Letelepedett a lábamhoz, és nagy szemekkel bámult rám.
– Ne nézz így, tudod, hogy nem alhatsz a fotelben!
Halkan morogni kezdett, nála ez bocsánatkérésnek számított. Leguggoltam, megvakartam a füle tövét, ő pedig hálából megnyalta a kezem.
– Sietnem kell, késésben vagyok. Hazafelé hozok neked enni, addig őrizd a házat!
Kelletlenül felvettem a kabátom, és kiléptem a fogvacogtató hidegbe. A ház előtt elterülő udvar füvét csillogó dér borította, a talaj megfagyott a lábam alatt. Az erős szélzúgásba belereccsentek az öreg almafa ágai, és még a vastag, díszes vaskerítést is nyikorgásra késztette. A sűrű ködben alig találtam el a motoromig, ami magányosan állt a féltető alatt. Csak akkor jöttem rá, hogy talán nem kellett volna kint hagynom a hidegben, mikor a harmadik alkalommal sem indult be.
– Ne csináld… – sóhajtottam. Hátraléptem, hogy lendületet vegyek, és a pedálra tapostam. A kicsike dühösen felmordult. Egy kis gázt adtam, majd egyesbe kapcsoltam, és engedtem a kuplungon. Az utolsó pillanatban pattantam a motorra. A szél olyan erővel csapott az arcomba, hogy a bőr ráfeszült a járomcsontomra, a hajam a hátamra tapadt és hideg kúszott a dzsekim alá. A száguldás, a szél az arcomon, az elsuhanó házak és autók – mind a szabadságot jelentették számomra. Az adrenalin, ami ilyenkor átjárt, semmihez sem volt fogható. Ha motoroztam mérföldnyinek éreztem a távolság köztem és az árnyak között.
Fél órával később értem a suli parkolójába. Leparkoltam a kicsikével, majd levettem a bukósisakot, és a tárolóhoz rögzítettem a motort, mert Hellfireben semmi sem volt biztonságban.
Az ajtó előtt kis csoport ücsörgött egy vastag füstfelhő alatt, s mikor megláttak, undorodva félrehúzódtak. Nem törődve velük bemenekültem az ajtón, majd rögtön a töri terem felé vettem az irányt. A suli addigra már benépesedett,  így esélyem sem volt észrevétlennek maradni.
Itt mindenki tudta, hogy nem vagyok normális. Vagy legalábbis így hitték. Az árnyak keltette rohamaim futótűz szerűen terjedtek el a városban, és bármennyire próbáltam, esélyem sem volt tagadni a nyilvánvalót. Az iskola falai közt hangos suttogások és rosszindulatú megjegyzések kísértek. A diákok öt méteres körben eltávolodtak tőlem, nem mertek a közelembe jönni, féltek, hogy ők is „megbolondulnak”. De ők nem tudták, hogy mindez csak az én keresztem volt. Eleinte tagadni sem bírtam, mennyire zavart, hogy az emberek összesúgtak a hátam mögött, a légből kapott pletykák pedig, amik terjengtek, csak rátettek egy lapáttal. Nem volt olyan ember Hellfireben, aki félelem vagy megvetés nélkül nézett volna a szememben. Úgy tűnt, a családom kívül tényleg nem volt itt senkim. De aztán, majdnem öt évvel ezelőtt, egy rám jellemző szerencsétlen baleset során ismertem meg azt az egyetlen valakit, akinek esze ágában sem volt távol tartani magát tőlem.
Alex Blackwood épp akkor bukkant fel, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és olyan hamar vált a legjobb barátommá, hogy elcsodálkozni sem volt időm rajta.
– Lerobbant a tragacs? – kérdezte, mikor a terembe érve ledobtam a cuccom a padra.
– A kicsikémnek nincs semmi baja – szegtem fel az állam.
– Az a vas halom előbb-utóbb kinyír téged, Luna – rázta Alex a fejét.
– Azt előbb megteszik az árnyak – dörmögtem, és lehuppantam a leghátsó padba.
A rémálom továbbra is ott motoszkált bennem, mint minden alkalommal, ha az árnyak megjelentek.  
– Megint…? – kérdezte, és a homloka ráncba szaladt.
Nem feleltem, nem volt kedvem végigrágni magam a szokásos mesén. Alex kobaltkék szemei aggodalmasan csillogtak.
– Ha mondjuk rájönnénk, mik ezek, vagy hogy mit akarnak…
– Akkor se változna semmi! – vágtam a szavába. Ezeken a lehetőségeken is vagy ezerszer átrágtuk magunkat, és a reménykedés csak még nagyobb elkeseredésbe döntött, mikor az árnyak újra megjelentek.
Alex erre csak horkantott egyet, de látszott rajta, hogy szívesen adna hangot pár oda nem illő megjegyzésének.
Előhalásztam a töri cuccom a táskámból, és kinyitottam a füzetem, hogy átnézzem az anyagot.
A mi történelmünk nem olyan volt, mint más városban más diákoké. Mi nem tanultunk az amerikai elnökökről, sem a világháborúkról, vagy a hódításokról. Sőt, valójában semmiről, ami a városunkon túlra esett. Mi egyedül Hellfireről tanultunk négy éven át – bár az tény, hogy a város történelme nem csak sokkal izgalmasabb, de véresebb és mocskosabb volt akármelyik másik városénál. Már harmadik éve jártam a hellfirei gimibe, de már most tudtam kívülről. Számomra a legélvezetesebb – és ezzel gyakorlatilag egyedül voltam –, hogy a majdnem hatvan éves töri tanárom, Mr. Fox, nem szégyellte hangoztatni, hogy a város történelmében fontos szerepet játszottak a Bukott angyalok és az Igézők. Az osztály legtöbb tagja az ilyen részeknél lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit, de óra után kinevették Mr. Foxot. A különös még is inkább az volt, hogy az összes kollégája tudta, mit tanít és mesél nekünk, mégsem rúgták ki. Ebből és még sok másból tudtam, hogy nem hazudik. De persze ezt soha nem említettem, nem volt szükség több olajra a tűzben.
– Luna Turner? – csendült egy vékony hang az ajtóban. Meglepődve fordultam oda. Egy aprócska lány állt a küszöbön. Fekete, göndör haja a háta közepéig ért, apró, kerek arca sápadt volt, de sötét szemei okosan csillogtak.
– Igen?
– Az igazgatónő hívat téged.
Alexre pillantottam.
– Mit csináltál már megint? – kérdezte vigyorogva.
Megvontam a vállam és felálltam.
– Köszönöm – mondtam a kislánynak. – Nyugodtan elmehetsz.
Azt gondoltam, megkönnyebbül, ha elszaladhat, hisz mindenki így tett volna a helyében.
– Elkísérlek – mondta segítőkészen.
Összevontam a szemöldököm. Vajon ki ez a kislány, és mit keres a hellfirei gimiben, mikor alig látszik tíz évesnek?
– Ahogy akarod – törődtem bele.
Követtem a kislányt ki a teremből, végig a népes folyosón.
– Mi a neved? – kérdeztem, mikor rátértünk az udvar felé vezető lépcsőre.
– Alexis Cruz – felelte csilingelő hangon.
Szép név…
– Hány éves vagy?
– Tizenegy leszek – válaszolta.
Végigmentünk a folyosón, a végén balra fordultunk, majd az ebédlő felé vettük az irányt.
– Mit keresel a gimiben? – kezdtem úgy érezni magam, mint egy vallatótiszt.
Megvonta a vállát.
– Látogatóba jöttem – felelte tömören.
Nem valami szószátyár kislány.
– Mit akar tőlem az igazgatónő?
– Nem mondta, csak hogy szóljak neked, hogy keres – felelte.
Mialatt a tanári épület felé haladtunk, a kislány egyetlen egyszer sem nézett rám, végig előre meredt, még akkor sem pillantott fel, ha kérdeztem. Így szoktak viselkedni a tíz éves kislányok?
Ezen tűnődtem, mikor elmentünk az ebédlő mellett, majd kiléptünk a tágas udvarra.
A gimi négy épületből állt. Kettőt a diákoknak tartottak fent, egyet a tanárok használtak és volt egy tornacsarnokunk. Alexis-szel átvágtunk a kihalt udvaron a tanári felé, majd felmentünk a márvány lépcsőn az igazgatói irodához.
Halkan bekopogtam a Mrs. Dark – igazgatónő címmel ellátott ajtón.
– Tessék? – hallottam az igazgatónő hangját.
Beléptünk.
Tágas iroda létére az igazgatói igencsak üres volt. Nem először jártam már itt, és soha semmi nem változott. Az udvarra néző, csipkefüggönyös ablak alatt egy hosszú asztal terpeszkedett, amit jórészt papírhalmok foglaltak el, de olyan rendezetten voltak elhelyezve, hogy szinte szúrta a szemem. Árválkodott néhány azonosítatlan kép a fehér falakon, de azokat leszámítva teljesen csupasz volt. Egyetlen, jobb napokat is átélt növény búslakodott a sarokban.
– Jó reggelt, Luna – nézett fel az igazgatónő. Szigorú tekintetét szögletes szemüvegbe zárta, és most éles pillantást lövellt felém.
– Mrs. Dark – biccentettem.
– Alexis, elmehetsz!
A kislány elköszönt, majd halkan távozott, de Mrs. Dark még egy pillanatig töprengve bámult az Alexis után becsukódó ajtóra.
– Üljön le!
Helyet foglaltam az asztal előtt elhelyezett, nem túl kényelmes székben. Kellemetlen érzés fogott el, mikor Mrs. Dark szürke szemébe néztem.
– Hogy érzi magát, Luna? – kérdezte. Lágy hangja ellenére a tekintete keményen volt.
– Hogy érti, hogy hogy érzem magam? – értetlenkedtem.
Sosem tartoztam Mrs. Dark kedvenc diákjai közé, amin nem is csodálkoztam, így ez a kérdés idegennek hatott az ő szájából.
– Hogy érzi magát? – ismételte meg türelmetlenül.
– Hát… jól, köszönöm.
– A látomások? – kérdezte, és sikerült egy kis aggodalmat csempésznie a hangjába, de persze hamis volt.
– Teljesen elmúltak, Mrs. Dark – hazudtam. – Csak ennyit akart tudni?
– Nem – vágta rá, és hátradőlt a székben. Karját szorosan összefonta a melle előtt, a szemüveg felől szigorú pillantást küldött felém. – Nem csak erről van szó.
Sejtettem.
– Halott róla, hogy Katie Harnettet meggyilkolták?
Meghűlt a vér az ereimben.
– Nem – suttogtam. – Megölték? De… ki akarta volna megölni?
Katie kedves lány volt. Ugyan soha nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba, mint ahogy senki mással, de régóta ismertük egymást.
– Én is pontosan ezt szeretném megtudni, Luna. – Szürke szeme jelentőségteljesen csillogott, én pedig rögtön megértettem, miért hívatott ide.
Elképedve bámultam rá, keserű, zavart düh öntött el. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ilyesmivel vádol meg valaki, főleg nem az a nő, aki elintézte, hogy a szüleim halála után 3 évre – míg be nem töltöttem a tizenötöt, és a Hellfire törvények szerint hivatalosan is egyedül élhettem – Mrs. Taylor örökbe fogadjon. Mikor legelőször találkoztam a keselyű alkatú, szigorú tekintetű Mrs. Darkkal, még csak tizenkét éves voltam. Ő jött el hozzám és közölte, hogy a szüleim és a nővérem meghaltak, majd pár hónapnyi intézkedés után Mrs. Taylorhoz kerültem. Azt hittem, Mrs. Dark személyében egy pártfogóra találtam. De ez a hitem most úgy omlott össze akár a kártyavár, és dühtől remegő ajkakkal meredtem rá.
– Azt hiszi, hogy én öltem meg Katie-t? – kérdeztem jegesen.
– Én nem mondtam ilyet…
– Dehogynem! – csattantam fel. – Azt hiszi azért, mert volt pár problémám, megölnék bárkit? Azt hiszi, gyilkos vagyok? – Alig voltam tudatában, hogy kiabálok. Olyan emésztő düh lobbant bennem az alaptalan vád nyomán, hogy nem érdekelt, kivel beszélek.
– Ne emelje fel a hangját, mikor velem beszél, Miss Turner! Itt én vagyok az, aki kérdez. Több szemtanú is látta magát Katie-vel a halála előtt pár órával.
– Ez még nem bizonyít semmit! – csattantam fel. – Katie ismerte a szüleimet, az édesapja gyakran látogatta meg az enyémet, hogy fegyvert vásároljon tőle! – sziszegtem. – Igen, Katie valóban járt nálam a múlthéten. Visszahozott néhány fegyvert, mivel az apja halála után nekik már nem volt rájuk szükségük!
Mrs. Dark szeme összeszűkült, az ajka pengeéles vonallá húzódott, és láttam rajta, hogy egy szavamat se hiszi.
– Katie csütörtök éjjel halt meg, nem sokkal azután, hogy magánál járt. Hol volt aznap éjjel?
– Otthon – vágtam rá. A kezem ökölbeszorult az asztal alatt.
– Tudja ezt valaki bizonyítani?
Összeszorítottam az ajkam, leplezetlen gyűlölettel meredtem rá.
– Tudja jól, hogy egyedül élek, Mrs. Dark. Ennél fogva nincs, aki bizonyítsa. De ha gondolja, megkérdezheti a kutyámat – csúfolódtam.
– Ne legyen pofátlan!
– Akkor ne gyanúsítson meg, tanárnő! – csattantam fel. – Egyáltalán miért maga hallgat ki? Ez nem a rendőrségre tartozik?
Mrs. Dark szemöldöke felszaladt.
– Katie szülei a mieink közé tartoztak, Luna – mondta jelentőségteljes hangon. – Ahogy Katie is.
A mieink közé… Na igen, a rendőrséget jobb nem belevonni a város sötét titkaiba.
– Ezen felül – folytatta –, Mrs. Harnett nem emelt vádat maga ellen.
– Persze, hogy nem! – vágtam rá. – Ismerte a családomat, ahogy engem is, és ő – magával ellentétben – nagyon jól tudja, hogy semmi közöm Katie halálához!
– Mi…
– Ne! – csattantam fel, és felpattantam a székről. Fújtatva arrébb löktem a széket, és villámló szemmel meredtem Mrs. Darkra. Az ablaktáblák veszélyesen rezegni kezdtek; akár a szél is tehette, de nem az volt. – Órára kell mennem!
– Nem megy sehová, Luna Turner! – állt fel ő is.
– Állítson meg! – vetettem oda kihívóan. Feltéptem az ajtót, és kirontottam a folyosóra. Az ajtó csattanása még sokáig a fülemben csengett. Mrs. Dark nem követett, de tudtam, hogy ennek még nincs vége.
Később már azt sem tudtam, hogyan jutottam vissza az osztályterembe. Egész úton fortyogott bennem a harag és a keserűség, amit az alaptalan és gusztustalan vád váltott ki belőlem. Remegő kezem a zsebembe rejtettem, és a zajos diákok közt elhaladva tompa üresség fogott el. Undorít, aljas dolog volt megvádolnia ezzel, de ennék még nincs vége! Koránt sincs vége. A dühömet beárnyékolta Katie halála, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elképzeljem, hogyan fojtom meg Mrs. Darkot.
Keserűségemben olyan erősen szorítottam össze az öklöm, hogy a körmöm a tenyerembe vájt. Gyakorlatilag berontottam a terembe, a szememmel máris Alexet kerestem… De aztán megtorpantam.
Egy kapucnis, idegen srác ült a padomban, karba font kézzel, egyik bakancsba bújtatott lábával a pad alsó vasrúdján támaszkodott.
Már csak ez hiányzott – dohogtam magamban.
– Héj! – szóltam rá barátságtalanul.
Semmi válasz.
– Ne haragudj, idegen, de ez az én helyem.
– A helyed itt van mellettem – szólalt meg érdes hangon.
– Ez az én asztalom!
– Rá van írva a neved? – kérdezte, de még mindig nem nézett fel.
– Pechedre, igen – vágtam rá, és az asztalra mutattam. Alex minden óra előtt felrajzolta a nevem a padra, puszta heccből. A fiú arra fordította a fejét, amerre mutattam.
– Luna Turner – olvasta fel.
– Igen, ez a nevem. És most, hogy látod, nyugodtan elülhetsz.
– Ez az egyetlen szabad hely a teremben, ha nem vetted volna észre.
– Pontosan. És ez a hely mellettem van. Ha lenne egy kis eszed, kérnél magadnak egy saját padot!
– Azért ment el az eszem, mert melléd ültem? – Hátradőlt a székben, de az arcát még mindig nem láttam.
– Igen.
– Ennek semmi értelme, ugye tudod?
Dühösen fújtam egyet.
– Hát jó, akkor maradj! De utána magadra vess! – Ledobtam magam mellé, és összefontam a karom. Nagyon vissza kellett fognom magam, mert ha ideges voltam, ijesztő dolgok történtek körülöttem, és nem akartam, hogy ezek épp most történjenek, mikor az a kígyó megvádolt.
Hogy is gondolhatta, hogy én tettem? Hisz soha nem ártottam senkinek, még az árnyak hatása alatt sem. Attól, hogy néha megtámadtak, még nem kergültem meg és kezdtem el gyilkolászni! Persze könnyű engem vádolni valamivel, amit nem tudnak megmagyarázni. Én voltam az első ember, akit elővehettek, hisz én amúgy is elmebeteg voltam, hát miért is ne? Bizonyítsuk Luna Turnerre a gyilkosság, akkor majd megnyugszanak a kedélyek!
A következő pillanatban hangos csörömpölés hallatszott. A tanári asztalon lévő törékeny üveg váza minden átmenet nélkül ezer darabra hullott. Levegő után kaptam, ösztönösen hátrahőköltem. Francba, francba, francba. Az osztály megrökönyödve bámult az öngyulladást kapott váza darabjaira.
– Bocsi emberek – kiáltott Alex, aki épp akkor lépett a terembe. – Csak Lydiát akartam fejbe dobni egy radírral.
Lydia sértődötten felhúzta az orrát, és dühös pillantást lövellt Alex felé, majd visszafordult, hogy tovább igazítsa a szájfényt az ajkán. A hazugság bevált, s miután Alex feltakarította a cserepeket az osztály elcsendesedett.
– Csak nekem tűnt fel, hogy a srác nem dobott el semmit? – kérdezte elgondolkodva az idegen.
– Valószínűleg a kapucnid miatt nem láttad – csípős akartam lenni, de a hangom megremegett.
Ezúttal túllőttem a célon. Elvesztettem az önuralmam…
– Nos, akkor talán le kellene vennem – mondta, és egy könnyed mozdulattal hátralökte.
Hát nem mondhatnám, hogy a sötét kapucni után erre számítottam. Piercinget vártam, tetkót, sötét, karikás szemeket, vagy legalábbis tömény füstszagot, ami arra utal, hogy dohányzik. Esetleg egy kocsmai balesetben szerzett monoklit, sebhelyet vagy akár fülbevalót. Az illett egy fekete pulóveres, fekete farmeros, bakancsos sráchoz, aki még az arcát sem fedi fel, nem?
De ő egyiket sem viselte. Az illata túl természetes volt ahhoz, hogy parfüm legyen, és dohányszagnak semmi nyoma. De hogy a sor ne törjön meg, még a haja is fekete volt. Bronzbarna bőre harmóniában volt mélyen ülő, sötét szemeivel, és biztos voltam benne, hogy azok a szemek sok mindenről tudnának mesélni. Az arca alapjába véve inkább egzotikus volt, mintsem csinos. Telt ajkai félmosolyra húzódtak egyenes orra alatt, a borostája arról árulkodott, hogy legalább négy napja nem borotválkozott. Rakoncátlan, fekete fürtjei a szemébe lógtak, és én egy pillanatra elgondolkodtam, milyen érzés lehet beletúrni. Be kellett vallanom, jóképű volt.
– Nos, akkor most már jobban oda tudsz figyelni – mondtam szándékosan semleges hangon. – Bár kétlem, hogy lett volna bármi is, amit láthattál.
Felvonta a szemöldökét, de annyiban hagyta. Láttam, ahogy Alex hátrafordul a székben, és felém hajít egy papírgalacsint. Rápislantottam. Az arcán aggodalom volt.

Mi történt? Mit mondott Mrs. Dark?

Sóhajtva körmöltem le egy rövid választ.

Suli után elmondom.

Visszadobtam a papírt Alexnek, épp, mikor Mr. Fox belépett.
– Jó reggelt, osztály – köszönt széles mosollyal, és letette a tankönyvet a padra. Végignézett a tanulókon, majd a szeme megállapodott a mellettem ülő fiún.
– Á, Mr. Cruz. Korábban érkezett, csak péntekre vártuk.
Cruz? Vajon van valami köze a kislányhoz, akivel ma reggel találkoztam?
– Már hétfőn itt voltam, Mr. Fox – felelte.
– Remek, igazán remek. Akkor hát kezdjük is az órát – dörzsölte össze a tenyerét. – Ma az 1552-es háborút vesszük, ez ugyebár…
– De tanár úr – emelte fel Lydia a kezét. – Arról a háborúról senki nem tud semmit. Csak legenda.
– Hát persze, hogy nem tudnak semmit – felelte Mr. Fox nyugodtan. – Amíg az emberek nem hajlandók elfogadni, hogy az a háború a bukott angyalok és igézők közt dúlt, addig senki nem fog tudni semmit.
Lydia lemondóan leeresztette a kezét.
Egy újabb galacsin repült felénk, míg Mr. Fox hátat fordított, és Cruz ölében landolt. Odanyúltam, hogy elvegyem, de ő gyorsabb volt.
– Ne nyisd ki!
– Az én ölemben landolt – mondta játékosan.
– De az én levelem – húztam össze a szemem.
– Hát akkor… vedd el – mondta és a kezét a lábára tette.  Oda kaptam, de ő megint gyorsabb volt. Próbáltam lefogni a kezét, de sokkal erősebb volt nálam. Vigyorgott, miközben a másik kezemmel is a levél után kaptam. A keze rákulcsolódott a csuklómra, és tartotta, hogy ne bírjam megmozdítani.
– Hé!
– Azt nem mondtam, hogy hagyom is.
– Az az én levelem. Kérem ide!
– Tanár úr, jót tesz az az új diáknak, ha rögtön Turner mellé kerül? – emelte fel a hangját Lydia. A kezem megállt a levegőben, ott, ahol egy pillanattal ezelőtt még Cruz keze volt. – Szerintem adjunk neki egy esélyt, hogy dönthessen az épp eszéről.
Levettem a kezem Cruzéról, és lassan, szinte fenyegetve fordultam Lydia felé.
– Luna – szólt rám Mr. Fox tréfálkozva. – Majd az óra után rendezzék le… bármit is csináltak.
Hát igen, ő volt az egyetlen tanár, aki kedvelt engem, de tudtam, hogy csak azért, mert én is osztozom a bukottakról és igézőkről alkotott véleményében.
Elmosolyodtam.
– Elnézést, Mr. Fox.
– Szerintem meg nem kellene hagyni, hogy bárki is leüljön arra a székre Luna mellett! Főleg nem olyasvalakinek, akinek fogalma sincs arról, mibe keveredett.
– Miért, mibe keveredett? – csattant fel mellette Alex. Lydia lesajnáló mosolyt vetetett rá.
– Ugyan már – legyintett Mr. Fox.
– Maga is tudja, hogy bolond!
Összeszorítottam az ajkam.
– Nos, akkor, Miss Carnett – fogott egy krétát, és hátat fordított Lydiának, épp csak hátrapillantott, mikor megszólalt: – kérem cseréljen helyet Mr. Cruzszal.
Megmerevedtem.
Na, nee – gondoltam. Bárkit, csak őt ne…
 Lydiának sem volt épp ínyére a dolog.
– Ezt nem teheti! – fakadt ki. – Az a lány nem normális. Nem ülhetek mellé.
– Azt hittem, most Mr. Cruz miatt aggódunk – jegyezte meg, mire az osztály nevetni kezdett. – Mr. Cruz, cseréljen helyet vele. De gyorsan, mert szeretnék órát tartani!
Cruz rám nézett, a szemében kíváncsiság csillant. Felállt, és helyet cserélt Lydiával, aki Alex mellett ült. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a levelem magával vitte. Lydiának olyan undor volt az arcán, mintha az ördög mellé kellett volna ülnie.
– Fúj! Uram, kérlek, segíts – motyogta, miközben kihúzta a széket a pad szélére, és úgy ült rá, mintha csótányok mászkáltak volna rajta.
– Remek. Most pedig, lássuk az 1552-es háborút – kezdett bele Mr. Fox.
Lemondóan a falnak döntöttem a fejem. Remek. Biztos voltam benne, hogy a mai nap versenyre kelhet az életem legrosszabb napja díjért. Csalódott voltam, hogy elüldöztem Cruzt… főleg mert így most Lydia lett a padtársam, aminek előbb-utóbb rossz vége lesz. Inkább előbb.
Valami halk puffanással landolt a padomon. A kis papírgalacsin az ölembe gurult. Felpillantottam, és még épp elkaptam egy sötét pillantást Cruztól. Biccentettem felé, bár, hogy minek, azt magam sem értettem, úgyhogy inkább széthajtottam a papírt.

Feldúltnak tűnsz. Biztos, hogy nem akarsz róla korábban beszélni?

Alexre pillantottam, és megráztam a fejem, jelezve, hogy nem, nem akarok még beszélni róla. Ő bólintott, de láttam rajta, hogy szívesebben hallaná már most.
–… mint tudjuk, Gabrielnek köszönhetően robbant ki a háború. Ha…
– Ez tévedés, tanár úr – szólalt meg Cruz. – Gabriel arkangyal. És mint tudjuk, az arkangyaloknak semmi közük a bukottak és az igézők háborújához. Nem szólnak bele.
– Ez való igaz, Mr. Cruz. Mindazonáltal Gabriel megölte a bukottak vezetőjét, majd hogy elterelje magáról a gyanút, a gyilkosságot az igézőkre kente.
– Vladimir ölte meg a vezetőt – szóltam közbe. – Az igézők akkori vezére. Egy embernőért tette, akit kényszerrel elraboltak, vagy legalábbis Vladimir ezt hitte. A nő azonban elárulta urát, ezzel a bukottak kezére adva az igézőket.
Az osztály tátott szájjal meredt rám, Alex úgy vigyorgott, mint a tejbe tök, Cruz pedig érdeklődve vizsgált.
– Ezt honnan veszed, Luna? – kérdezte Mr. Fox.
– A családom évszázadok óta kutatta az 1552-es háború okát – vontam vállat. – Sok mindent találtak, de hogy mennyi igaz belőle, nem tudom.
– Én fordítva ismerem a történetet – mondta Cruz.
– A két faj mindig a másik népet vádolja – vontam vállat. – Sosem fog kiderülni, melyik verzió az igaz. Csak az tudná elmondani, aki ott volt, de olyat lehetetlen találni.
Cruz elismerősen mért végig.
– Ez a lány tiszta bolond – visított Lydia, és most már gyakorlatilag kiesett a padból. – És most már Cruzt is megfertőzte.
Alex égnek emelte a szemét.
– Mindig is te voltál az emberek által nem ismertek elítélésének világbajnoka.
– Talán van rá oka – mondta Cruz.
Alex és én rá meredtünk.
– Nem – mondta Alex mérgesen. – Nincs rá oka. Lunával nincs semmi baj. Lydia…
– Hagyd, Alex! – mondtam, kerülve Cruz pillantását.
– Ha megvitatták, folytatnám az órát – szólt közbe Mr. Fox.
Sóhajtva hajtottam a fejem a falnak. A fél karom odaadtam volna, ha megtudom, miért gyűlöl Lydia jobban, mint mások.
Nem zavart, hogy mindenki előtt nevezett bolondnak, sem az, hogy Cruz előtt tette. Hisz új volt, előbb-utóbb beavatták volna. Még jó is, hogy nem próbált meg jófejkedni. Elég volt Alexet kitaszítottnak látnom, nem kellett újabb áldozat a városnak.
Mr. Fox számba vette az elméletemet, és olyan alaposan kielemezte, hogy tíz perc múlva egy hangyányi hely sem maradt a táblán. A diákok szorgalmasan jegyzeteltek, pedig hát látszólag inkább fürödtek volna meg a hellfirei óceánban a mínusz öt fokban, mintsem elhiggyék Foxnak, amit mondott.
– Ha tényleg arról van szó, hogy egy nő robbantotta ki az 1552-es háborút, akkor a történelemben egyes dolgok komolyan megváltoznának.
– Ez még egyáltalán nem biztos – mondta Cruz, aki maga egyetlen szót se írt le. – Semmivel sem tudjuk bebizonyítani.
– Az előbb még egyet értettél velem – jegyeztem meg.
– Most is egyet értek – mondta, de nem nézett rám. – Csak azt mondom, nem kellene teljesen biztosra venni, míg nincsenek rá döntő bizonyítékok.
– Mond valamit, Mr. Cruz – értett egyet Mr. Fox, és besűrített egy bolhányi szót két sor közé. – Mégis úgy gondolom, jobb utánanézni.
– A legenda szerint van egy város Hellfire alatt, amit a bukottak építettek, hogy közel legyenek az igézőkhöz, de ők mégse vegyék észre őket – szólt most Alex. A két fiú oldalra fordulva ült, hogy mindketten lássanak engem és Foxot is.
– Ez még igaz is lenne – sóhajtott Cruz egy pillantást vetve Alex szőke tarkójára. – Csakhogy az igézők építették Hellfiret a bukottak városa felé, hogy elzárják előlük a kijáratot, és véget vessenek a háborúnak.
– Elképzelhető – húztam el a szám, de meg voltam győződve, hogy Alexnek van igaza. – Bár én csak azokat a történeteket ismerem, amiket az Igézők jegyeztek fel.
Cruz végre felém fordult, a szemében ismét elismerés csillogott.
– Mindkettőtök házi feladata az lesz, hogy derítsétek ki az igézők és a bukottak szemszögéből írt olyan történeteket, amiknek van valami közük a nőhöz, akit Luna említett. Nem várom el, hogy sokat írjatok, elvégre alig van valami, amit biztosra lehet venni az 1552-es háborúval kapcsolatban.
Bólintottam. Csak az otthoni könyvtáramba kell bemennem, ha gyűjtőmunkát akartam végezni.
– Ugyan már, tanár úr, igézők nem léteznek. És képzelje, angyalok sem! – Lydia megborzongott, mintha valami istenkáromlás hagyta volna el a száját.
– Mindenki azt gondol, amit akar.
– Maga is bolond! – fakadt ki és ujjal mutogatott Foxra. – Ezért kedveli Lunát. Hülyeségeket tanít nekünk, és… – a torkán akadt a szó attól a pillantástól, amit Mr. Fox vetett rá. A professzor három lépéssel átszelte a termet, és Lydiához hajolt. Az ijedten hőkölt hátra, majdnem leesett a székről, hogy minél messzebb kerülhessen a dühös tanártól. – Ha valaki itt bolond, az csakis maga, Miss Carnett. Semmi hite, semmi esze. Javasolnám magának, hogy mással is foglalkozzon, ne csak a pénzzel, és a férfiakkal. Bárhogy mit láthat magában egy hímnemű, el nem tudom képzelni.
Felnevettem. Lydia szava elállt, az osztály viszont nevetésben tört ki. Még Cruz is elmosolyodott.
Mr. Fox visszasétált a táblához, és befejezte az órát.
Kicsengetéskor Lydia felkapta a táskáját és ő volt az első, aki kiviharzott a teremből.
– Hát ez nem volt semmi – nevetett Alex kifelé menet. – Nem is tudtam, hogy Mr. Foxnak van egy ilyen oldala is. Többször is előjöhetne, én támogatnám.
Vállat vontam.
– Lydia úgyis elfelejti. Vagy szól a nevelőapjának, hogy rúgassa ki Foxot.
– Azt nem hagyjuk – dohogta Alex, és kicsit lemaradva próbált átfurakodni egy kövér lány és az italautomata között. – Ő az egyik legjobb tanár a suliban. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy igazat mond, tehát semmi okuk kirúgni.
– Persze, hogy igazat mond – sóhajtottam. – A családom egész életében ezzel foglalkozott, nem lehet hülyeség.
– Majd utána nézel, elvégre a könyvtárad nagyobb, mint a házunk. Biztos vagyok benne, hogy le fogod nyűgözni az öreget – bökött oldalba.
– Remélem – vigyorogtam.
– Most pedig Luna… – sóhajtott sokatmondóan. – Mit mondott az igazgatónő?
Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy Alex ilyen jól ismer, vagy bosszankodjak rajta.
– Alex, kérlek! – forgattam a szemem. – Nem akarom, hogy bárki, főleg Lydia, meghallja. Így is bolondnak tartanak, ha ez kiszivárog… Végem van.
– Átmegyek hozzád suli után – közölte. – És te szépen mindent elmondasz.
– Van más választásom? – sóhajtottam.
Ezért szerettem Alexet. Ő még akkor is meghallgatott, ha teljesen abszurd dolgokról beszéltem, amik másokat halálra rémítettek volna. De Alexet nem lehetett ilyen könnyen elrettenteni, és ezért nagyon hálás voltam neki. Annak idején, mikor megismertem, a házunkhoz közeli erdő mentén bicikliztem, mikor az árnyak megjelentek. Alex talált rám, és kérdés nélkül a segítségemre sietett. Beszélt hozzám, elérte, hogy csak rá figyeljek, és kizárjam az árnyakat. Azóta is ő volt az egyetlen, aki ilyen helyzetben segíteni tudott.
– Min gondolkodsz?
– A napon, mikor megismerkedtünk.
– Ó, hát igen! – sóhajtott színpadiasan. – Az volt életed legjobb napja volt.
– Persze, hisz azért tudtam elüldözni az árnyakat, mert olyan jóképű vagy – ugrattam.
Alex felnevetett, és oldalba bökött.
– Sajnálom, kislány, de a barna lányok nem az eseteim. Én a vöröseket szeretem. Leszámítva persze Lydiát… – tette hozzá. – Ő leginkább egy kobrára emlékeztet.
– Reméltem is – nevettem.
– Nem tudsz megtéveszteni, Luna – húzta rosszalló fintorra az ajkát. – Tudom, hogy baj van.
Te jó ég, hogy csinálja?
– Légyszi, ne traktálj már ezzel. Még én sem emésztettem meg, hogy volt képes… – elharaptam a mondatot, mert úgy éreztem, felrobbanok, ha rá gondolok – vagy inkább felrobbantok valamit.
Megszaporáztam a lépteim, a matek teremben lecsaptam a cuccom a padra. Nem volt bent senki, de azért megnéztem, hogy nem áll-e valaki az ajtó előtt.
– Katie meghalt – csaptam a közepébe.
Alex eltátotta a száját.
– És Mrs. Dark azt hiszi, én öltem meg.
Ha lehet, Alex még jobban elképedt.
– Szerintem azért hiszi ezt, mert tudja, hogy látom az árnyakat. Gondolom, biztos benne, hogy megőrültem, és gyilkolászni kezdtem szabadidőmben.
– Nem normális – mondta Alex döbbent fejcsóválások közepette.
– Képes volt megkérdezni, van-e bizonyítékom arra, hogy csütörtökön otthon voltam.
– Tényleg nem normális – ismételte megütközve. – Te még azt a hülye pókot is inkább kidobtad az ablakon, minthogy összetapostad volna.
– Ezt neki mondd – emeltem fel védekezően a kezem.
– Luna! – megfogta a vállam, és fogva tartotta a pillantásomat. – Ígérem, kiderítjük, ki ölte meg Katiet és kinyomjuk vele Dark szemét.
Ropogtatni kezdtem a kezem.
– Hagyd abba! – fintorgott. – Utálom ezt a hangot.
Leeresztettem a kezem.
– Dühös vagy – mondta. – Értem én. De ártatlan is, úgyhogy ne adjuk azzal a lovat Dark alá, hogy látványosan feldühödsz rajta. Ha az ablak is öngyulladást fog kapni, nagyobb bajban lesz, mint vagy.
– Jut eszembe – pillantottam rá. – Kösz, hogy elvitted a balhét.
– Szegény váza – csóválta a fejét. – Nem ilyen sorsot érdemelt.
Ezen már felnevettem és szívem olyan könnyű lett, mintha nem is nyomta volna semmi. Alex mellett könnyű volt azt gondolni, hogy minden rendbe jön.

11 megjegyzés:

  1. Nagyon szuper az új sztori! Ügyes vagy! Várom az új fejezetet és a 2 könyvet! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi, örülök, hogy tetszik. :) Igyekszem hamar kitenni, de vizsgáim lesznek, úgyhogy most kicsit lehet hogy szüneteltetni fogok. :/ De ez csak egy hétre várható, utána újra szabad vagyok. :D

    VálaszTörlés
  3. Az egész nagyon enigmatikus.  Nagyon jól vezeted a történeted, végig fenntartod az olvasó figyelmét, és a vége, nagyon rejtélyes és egyben vicces is!!! Imádom! Bár tudod, én Beléd temetkezve rajongója vagyok, de ez a történeted is nagyon megigézett, rabul ejtett! Várom a folytatást, nagyon-nagyon! <3 Cruz nagyon titokzatos, és valami az súgja, hogy közte és Luna közt valami ki fog alakulni… :D De ki tudja? Én nem! Majd elválik! <3 IMÁDTAM! Letaglózóan jó, fantasztikus, mélyen megindító és lebilincselő. Ja, és már most ki nem állhatom Lidiát, és már most kedvelem Mr. Fox-ot. Ha Mr. Fox-ra gondolok, fura érzésem támad. Fog történni vele valami tragikus…, de ez csak egy sejtés… Mikor jön a második fejezet??? Holnap estig befejezed és kiteszed? Légy szíves. <3

    VálaszTörlés
  4. Köszi a véleményezést. :D Senkinek a sorsáról nem mondok semmit, majd megtudod. ;)És nem, nem fejezem be addig, mert nem tudom. :D Tanulnom kell, mert szóbelizek. :)

    VálaszTörlés
  5. Rejtélyes és titokzatos, alig várom, hogy megtudjam, mi ez a dolog az igézőkkel és bukottakkal. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olvasd tovább, és mindent megtudsz! ;)

      Törlés
  6. Szia! Érdekesnek tűnik a sztori már most a legelején, viszont kicsit klisés kezdést kapott. Ez a tipikus a főszereplő felkel, felöltözik, aztán megáll a tükör előtt és elolvashatjuk, mit lát benne, hogyan néz ki dolog számomra kicsit negatívum volt. Egy rakás sztoriíró élvezettel használja fel, és mára már eléggé elcsépelt és mesterkélt is. Ennek ellenére nagy kíváncsisággal vágok bele a folytatásba. ^^

    VálaszTörlés
  7. Szia, nos, egy "árnyas álom után" ez tűnt helyénvalónak, de figyelembe fogom venni a észrevételedet, és majd kitalálok valamit. :) Remélem tetszeni fog a folytatás, ha nem, hát kérlek azt is írd le, mert sokat segítesz vele! ;)

    VálaszTörlés