Olvastad már? Ne hagyd ki!

Hellfire 15. fejezet

15. fejezet A Fox által kiszabott egyhetes pihenő már a második nap végére katasztrófának bizonyult. Senki nem hitt nekem, mikor az...

2014. január 1., szerda

Hellfire 1. fejezet

1. fejezet

November 12, kedd

Remegés futott végig a testemen. Az arcomra szorítottam a kezem, zihálva kapkodtam levegő után, de kiszáradt torkom hevesen ellenkezett. Sötét volt. Képtelen voltam megállapítani, hol vagyok, vagy hogy egyáltalán mit kerestem ott. A fekete, füstszerű teremtmények sípolva közeledtek felém, hangjukba suttogás vegyült, mint ezernyi testetlen hang veszekedése. Összegörnyedve a fülemre szorítottam a kezem, mert nem bírtam elviselni a hangjukat.
– Ne! – nyögtem fel.
A testem megvonaglott és a földre rogytam.
– Hagyjatok! – sikítottam fel, mikor az első árny hozzám ért. Éles, izzó fájdalom hasított a testembe, mintha milliónyi tőrt döftek volna belém. A testem összerándult a kíntól, a fájdalom másodpercről másodpercre elviselhetetlenebb lett. Erőteljes rántást éreztem a köldököm tájékán, aztán már csak a gyomromból fokozatosan feltörő, lángoló kínra tudtam figyelni. Arccal előre a földre borultam, kezemmel védve magam. A testem nem reagált, az agyam feladta a harcot. Tejszerű köd uralta a tudatom, a fájdalom mindent kisöpört onnét. Az árnyak egyre közeledtek, tapinthatatlan testüket mind hozzám préselték, én pedig felüvöltöttem a kíntól.
Mindenhol ott voltak. Öt éves voltam, mikor először láttam őket, és azóta mint egy szűnni nem akaró rémálom, nem hagytak nyugodni. Engem akartak, mindig csak engem. Rajtam kívül soha, senki más nem látta őket, mintha mások számára láthatatlanok lettek volna. Milliószor kívántam, bár nekem is azok lennének, bár valaki mást választottak volna áldozatukul. Az anyám mindig azt hitte, az árnyak nem többek valami lelki sérülés fizikai megtestesülésénél, s hogy valójában nem árthatnak nekem. De persze nem erről volt szó. Ezek a fekete árnyak máshonnan jöttek, de nem tudtam, és nem is akartam tudni, hogy honnan. Egyszerűen csak arra vágytam, hogy végre eltűnjenek.
Ám bármennyire küzdöttem ellenük, bármennyire véget akartam vetni a kínnak, az árnyak annál gyakrabban jelentek meg. Suttogásuk megőrjített, alaktalan testük pedig a legelképesztőbb kínt okozta minden alkalommal, valahányszor hozzám értek. Olyan állandók voltak az életemben, mint a pókhálók a falon, és nem hagytak választást, el kellett viselnem őket.
Megpróbáltam felemelni a fejem, harcolni akartam ellenük, de azok sötét füstként nehezedtek a testemre, míg végül már nem bírtam tovább, és elsötétült a világ.

* * *

Olyan hirtelen ébredtem, mintha valaki a fülembe ordított volna. Az arcom jeges verejtékben úszott, a lepedő a testem köré csavarodott. Zihálva kapkodtam levegő után, sűrű pislogások közepette igyekeztem megszabadulni a szemem elé kúszó sötétségtől.
Volt időm megszokni, hogy az árnyak álmomban is megjelennek, de a jeges, szívbemarkoló borzalmat, amit a közelükben éreztem képtelen voltam. Miután nagy nehezen kiszabadultam a lepedőből a plafonra meredtem, hallgattam egyre lassuló zihálásomat, s közben végig az árnyakon járt az eszem.
Míg anyám élt, sokkal ritkábban jelentek meg. Valahányszor a közelében voltam, az árnyak mintha messze elkerültek volna, olyan volt, akár egy pajzs köztem és az árnyak között. Ám amikor öt évvel ezelőtt anya meghalt, vele együtt a védelem is eltűnt.

Tíz perc múlva kénytelen voltam kikelni az ágyból, különben elkéstem volna a suliból. A szobámban még sötét volt, de már megszoktam az állandó félhomályt. Az ablakomon kopogó eső komótos hangjától némileg megnyugodva léptem a szekrényemhez. Sűrű ásítások közepette elővettem egy fekete farmert, egy spagetti pántos toppot, majd a farmerdzsekimet. Gyorsan felöltöztem, felvettem a tornacipőm, majd a táskámért nyúltam. Átvágtam a hatalmas szobán, és megálltam az egészalakos tükör előtt, hogy szemügyre vegyem magam. Egy rémálomtól nyúzott arc nézett vissza rám, melyet fenékig omló, sötétbarna haj keresztezett. Szintén sötét szemeim tompán csillogtak, az arcom kipirosodott. Mély levegőt vettem, hogy kiűzzem a fejemből az álom emlékét, és elindultam az előszoba felé.
A ház négyemeletes volt, ha nem számítjuk a pincét és a padlást. Akár egy elhagyatott kastély, minden szoba hatalmas és régimódi volt, a vörös függönyös baldachinos ágyak, a díszpajzsok vagy a falon lógó díszkardok sem hiányoztak. Kész csoda, hogy a villanyt bevezették, különben csak a kopár falakon álló fáklyák világították volna be az ősrégi Turner házat. A tágas folyosók mindkét oldalán magas, boltíves ajtók terpeszkedtek, rajtuk díszes réztáblával, mely a szoba tulajdonosát hirdette. Lefelé menet elhaladtam a Liana Turner – belépni csak engedéllyel! feliratú névtábla mellett. A szívem oly sok év után is fájdalmasan összeszorult, és gyorsan elfordítottam a fejem.
A családom évek óta halott volt, de a házban még mindig lépten-nyomon emlékekbe botlottam. Gyűlöltem egyedül élni egy ekkora házban, mégsem váltam volna meg tőle semmi pénzért – épp az emlékek voltak azok, amik a házhoz, a birtokhoz kötöttek, és amiket nem akartam feladni.
Amit viszont szerettem, sőt még tizenhét év után is izgalommal töltött el, azok a házat sűrűn behálózó titkos folyosók voltak. Régen, mikor még a családom élt, a nőveremmel naphosszat csak bújócskáztunk, és búvóhelyül rendszerint a titkos alagutak szolgáltak. Annak idején, mikor a hellfirei háborúk dúltak, a nagyszüleim ezeken a folyosókon rejtőztek el az ellenség katonái elől.
Egyszóval jó régi volt a ház.
Már az előszobába vezető lépcsőn jártam, mikor hangos dübörgést hallottam a padlásról. A hang nyomán megrezzentek az üvegszekrények, és az ablakok, a csillárt díszítő üvegcserepek pedig hangosan össze-összekoccantak. Ez napjában háromszor fordult elő. Reggel hétóra ötvenkét perckor, tizenegy óra tizenöt perckor és tizenhárom óra tizenöt perckor. Legjobb tudomásom szerint a padláson a nagyszüleim óta senki sem járt, és mivel a házban lévő kulcsok egyike sem nyitotta a zárat, a zaj forrása ismeretlen maradt. Így sok más mellett ez is a ház egyik rejtélye közé tartozott.
Az előszobába érve egy pillanatra megtorpantam. Ott most a kandallóban ropogó tűzön kívül semmi sem adott világosságot, hisz odakint szürke köd uralkodott. De még a halvány fényben is láttam a kandalló melletti antik fotelemben fekvő hatalmas, koromfekete kutyát.
– Démon! – förmedtem rá. – Azt hitted, nem veszem észre?
Démon az én félig farkas kutyusom volt, ebből kifolyólag az agresszivitása az idegenek felé életveszélyessé tette – de engem sosem bántott. Úgy nyolc éves lehettem, mikor rátaláltam a házat körülvevő erdőben. A lába megsérült, és ha nem vittem volna haza, elpusztult volna. Akkor még joggal lehetett őt kutyusnak nevezni, ugyanis nem volt nagyobb egy kosárlabdánál, mostanra viszont közel járt a másfél méterhez; két lábra állva szinte egy magas volt velem.
Mikor ráförmedtem, Démon nyüszítve leugrott a fotelről és elém sietett. Letelepedett a lábamhoz, és nagy szemekkel bámult rám.
– Ne nézz így, tudod, hogy nem alhatsz a fotelben!
Halkan morogni kezdett, nála ez volt a bocsánatkérés. Leguggoltam, megvakartam a füle tövét, ő pedig hálából megnyalta a kezem.
– Sietnem kell, késésben vagyok. Hazafelé hozok neked enni, addig őrizd a házat!
Kelletlenül felvettem a kabátom, és kiléptem a fogvacogtató hidegbe. A ház előtt elterülő udvar füvét csillogó dér borította, a talaj megfagyott a lábam alatt. Az erős szélzúgásba belereccsentek az öreg almafa ágai, és még a vastag, díszes vaskerítést is nyikorgásra késztette. A sűrű ködben alig találtam el a motoromig, ami magányosan állt a féltető alatt. Csak akkor jöttem rá, hogy talán nem kellett volna kint hagynom a hidegben, mikor a harmadik alkalommal sem indult be.
– Ne csináld… – sóhajtottam. Hátraléptem, hogy lendületet vegyek, és a pedálra tapostam. A kicsike dühösen felmordult. Egy kis gázt adtam, majd egyesbe kapcsoltam, és engedtem a kuplungon. Az utolsó pillanatban pattantam a motorra. A szél olyan erővel csapott az arcomba, hogy a bőr ráfeszült a járomcsontomra, a hajam a hátamra tapadt és hideg kúszott a dzsekim alá. A száguldás, a szél az arcomon, az elsuhanó házak és autók – mind a szabadságot jelentették számomra. Az adrenalin, ami ilyenkor átjárt, semmihez sem volt fogható. Ha motoroztam mérföldnyinek éreztem a távolság köztem és az árnyak között.
Tekintve, hogy az iskola a város másik felében volt, majdnem fél órába telt, mire oda értem. A suli előtt leparkoltam a kicsikével, majd levettem a bukósisakot, és a tárolóhoz rögzítettem a motort, mert Hellfireben semmi sem volt biztonságban.
Az ajtó előtt kis csoport ücsörgött egy vastag füstfelhő alatt, s mikor megláttak, undorodva félrehúzódtak. Nem törődve velük bemenekültem az ajtón, majd rögtön a töri terem felé vettem az irányt. A suli addigra már benépesedett,  így esélyem sem volt észrevétlennek maradni.
Itt mindenki tudta, hogy nem vagyok normális. Vagy legalábbis így hitték. Az árnyak keltette rohamaim futótűz szerűen terjedtek el a városban, és bármennyire próbáltam, esélyem sem volt tagadni a nyilvánvalót. Az iskola falai közt hangos suttogások és rosszindulatú megjegyzések kísértek valahányszor megjelentem. A diákok öt méteres körben eltávolodtak tőlem, nem mertek a közelembe jönni, féltek, hogy ők is „megbolondulnak”. De ők nem tudták, hogy mindez csak az én keresztem volt. Eleinte tagadni sem bírtam, mennyire zavart, hogy az emberek összesúgtak a hátam mögött, a pletykák pedig, amik terjengtek, csak rátettek egy lapáttal. Nem volt olyan ember Hellfireben, aki félelem vagy megvetés nélkül nézett volna a szememben. Úgy tűnt, a családom kívül tényleg nincs itt senkim. De aztán, majdnem öt évvel ezelőtt, találkoztam valakivel, akinek esze ágában sem volt, hogy távol tartsa magát tőlem.
Alex Blackwood épp akkor talált rám, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, és olyan hamar vált a legjobb barátommá, hogy elcsodálkozni sem volt időm rajta.
– Lerobbant a tragacs? – kérdezte, mikor a terembe érve ledobtam a cuccom.
– A kicsikémnek nincs semmi baja – szegtem fel az állam.
– Az a vas halom előbb-utóbb kinyír téged, Luna – rázta Alex a fejét.
– Azt előbb megteszik az árnyak – dörmögtem, és lehuppantam a leghátsó padba.
A rémálom továbbra is ott motoszkált bennem, mint minden alkalommal, ha megjelentek.  
– Megint…? – kérdezte, és a homloka ráncba szaladt.
– Minden éjjel, Alex…
Kobaltkék szemei aggodalmasan csillogtak.
– Ha rájöhetnénk, mik ezek, vagy hogy mit akarnak…
– Változtatna az valamin? Akkor sem tudnék többet tenni.
Erre csak horkantott egyet, de látszott rajta, hogy szívesen adna hangot pár oda nem illő megjegyzésének.
Előhalásztam a töri cuccom a táskámból, és kinyitottam a füzetem, hogy átnézzem az anyagot.
A mi történelmünk nem olyan volt, mint más városban más diákoké. Mi nem tanultunk az amerikai elnökökről, sem a világháborúkról, vagy a hódításokról. Sőt, valójában semmiről, ami a városunkon túl esett. Mi egyedül Hellfireről tanultunk négy éven át – bár az tény, hogy a város történelme nem csak sokkal izgalmasabb, de véresebb és mocskosabb volt akármelyik másik városénál. Már harmadik éve jártam hellfirei gimibe, de már most tudtam kívülről. Számomra a legélvezetesebb – és ezzel gyakorlatilag egyedül voltam –, hogy a majdnem hatvanöt éves töri tanárom, Mr. Fox, nem szégyellte hangoztatni, hogy a város történelmében fontos szerepet játszottak a Bukott angyalok és az Igézők. Az osztály legtöbb tagja ilyenkor lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit, de óra után kinevették Mr. Foxot. A furcsa az volt, hogy az összes tanár tudta, mit tanít és mesél nekünk, mégsem rúgták ki. Ebből és még sok másból tudtam, hogy nem hazudik. De persze ezt soha nem említettem, nem volt szükség több olajra a tűzben.
– Luna Turner? – csendült egy vékony hang az ajtóban. Meglepődve fordultam oda. Egy aprócska lány állt a küszöbön. Fekete, göndör haja a háta közepéig ért, apró, kerek arca sápadt volt, de sötét szemei okosan csillogtak.
– Igen?
– Az igazgatónő hívat téged.
Alexre pillantottam.
– Mit csináltál már megint? – kérdezte vigyorogva.
Megvontam a vállam és felálltam.
– Köszönöm – mondtam a kislánynak. – Nyugodtan elmehetsz.
Azt gondoltam, megkönnyebbül, ha elszaladhat, hisz mindenki így tett volna a helyében.
– Elkísérlek – mondta segítőkészen.
Összevontam a szemöldököm. Vajon ki ez a kislány, és mit keres a hellfirei gimiben, mikor alig látszik tíz évesnek?
– Ahogy akarod – törődtem bele.
Követtem a kislányt ki a teremből, végig a népes folyosón.
– Mi a neved? – kérdeztem, mikor rátértünk az udvar felé vezető lépcsőre.
– Alexis Cruz – felelte csilingelő hangon.
Milyen szép név…
– Hány éves vagy?
– Tíz leszek – válaszolta.
Végigmentünk a folyosón, a végén elfordultunk balra, majd az ebédlő felé vettük az irányt.
– Mit keresel a gimiben? – kezdtem úgy érezni magam, mint egy vallatótiszt.
Megvonta a vállát.
– Az anyukám idehozott, az igazgatónő pedig megengedte, hogy maradjak.
Bólintottam. Vagyis valami gazdag nő kislánya lehet, máskülönben nem engedték volna be.
– Nem tudod, mit akar tőlem az igazgatónő?
– Nem mondta, csak hogy szóljak neked, hogy keres.
Hát ez nem túl jó előjel – gondoltam.
Elmentünk az ebédlő mellett, majd kiléptünk a tágas udvarra.
   A gimi négy épületből állt. Kettőt a diákoknak tartottak fent, egyet a tanárok használtak és volt egy tornacsarnokunk. Alexisel átvágtunk a kihalt udvaron a tanári felé, majd felmentünk a márvány lépcsőn az igazgatói irodához.
Halkan bekopogtam a Mrs. Dark – igazgatónő címmel ellátott ajtón.
– Tessék? – hallottam az igazgatónő hangját.
Beléptünk.
Tágas iroda létére az igazgatói igencsak üres volt. Nem először jártam már itt, és soha semmi nem változott. Az udvarra néző, csipkefüggönyös ablak alatt egy hosszú asztal terpeszkedett, amit jórészt papír stócok foglaltak el, de olyan rendezetten voltak egymásra rakva, hogy szinte szúrta a szemem. Árválkodott néhány azonosítatlan kép  a fehér falakon, de azokat leszámítva teljesen csupasz volt. Egyetlen, jobb napokat is látott növény búslakodott a sarokban.
– Jó reggelt, Luna – nézett fel az igazgatónő. Szigorú tekintetét szögletes szemüvegbe zárta, és most éles pillantást lövellt felém.
– Mrs. Dark – biccentettem.
– Alexis, elmehetsz!
A kislány elköszönt, majd halkan távozott, de Mrs. Dark még egy pillanatig töprengve bámult az Alexis után becsukódó ajtóra.
– Üljön le, Miss Turner!
Helyet foglaltam az asztal előtt elhelyezett, nem túl kényelmes székben. Kellemetlen érzés fogott el, mikor Mrs. Dark szürke szemébe néztem.
– Hogy érzi magát, Luna? – kérdezte. Lágy hangja ellenére a tekintete keményen volt.
– Hogy érti, hogy hogy érzem magam? – értetlenkedtem.
Sosem tartoztam Mrs. Dark kedvenc diákjai közé, amin nem is csodálkoztam, így ez a kérdés idegennek hatott az ő szájából.
– Hogy érzi magát? – ismételte meg türelmetlenül.
– Hát… jól, köszönöm.
– A látomások? – kérdezte, és sikerült egy kis aggodalmat csempésznie a hangjába, de persze csak megjátszotta.
– Teljesen elmúltak, Mrs. Dark – hazudtam. – Csak ennyit akart tudni?
– Nem – vágta rá, és hátradőlt a székben. Karját szorosan összefonta a melle előtt, a szemüveg felől szigorú pillantást küldött felém. – Nem csak erről van szó.
Sejtettem.
– Halott róla, hogy Katie Harnettet meggyilkolták?
Meghűlt a vér az ereimben.
– Nem – suttogtam. – Megölték? De… ki akarta volna megölni?
Katie kedves lány volt. Ugyan soha nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba, mint ahogy senki mással, de régóta ismertük egymást.
– Én is pontosan ezt szeretném tudni, Luna. – Szürke szeme jelentőségteljesen csillogott, én pedig rögtön megértettem, miért hívatott ide.
Elképedve bámultam rá, keserű, zavart düh öntött el. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer ilyesmivel vádol meg valaki, főleg nem az a nő, aki elintézte, hogy a szüleim halála után 3 évre – míg be nem töltöttem a tizenötöt, és a Hellfire törvények szerint hivatalosan is egyedül élhettem – Mrs. Taylor örökbe fogadjon. Mikor legelőször találkoztam a keselyű alkatú, szigorú tekintetű Mrs. Darkkal, még csak tizenkét éves voltam. Ő jött el hozzám és közölte, hogy a szüleim és a nővérem meghaltak, majd pár hónapnyi intézkedés után Mrs. Taylorhoz kerültem. Azt hittem, Mrs. Dark személyében egy pártfogóra találtam. De ez a hitem most úgy omlott össze akár a kártyavár, és dühtől remegő ajkakkal meredtem rá.
– Azt hiszi, hogy én öltem meg Katie-t? – kérdeztem jegesen.
– Én nem mondtam ilyet…
– Dehogynem! – csattantam fel. – Azt hiszi azért, mert volt pár problémám, megölnék bárkit? Azt hiszi, gyilkos vagyok? – Alig voltam tudatában, hogy kiabálok. Olyan emésztő düh lobbant bennem, hogy még az sem érdekelt, ha büntetést kapok… Ugyanis Hellfireben a kihágásokért nem egyszerű takarítás, mosogatás, vagy száz mondat leírása volt a büntetés. Itt megkorbácsolták azt, aki ellenszegült.
– Ne emelje fel a hangját, mikor velem beszél, Miss Turner! Itt én vagyok az, aki kérdez. Több szemtanú is látta magát Katievel a halála előtt pár órával.
– Ez még nem bizonyít semmit! – csattantam fel. – Katie ismerte a szüleimet, az édesapja gyakran látogatta meg az enyémet, hogy fegyvert vásároljon tőle! – sziszegtem. – Igen, Katie valóban járt nálam a múlthéten. Visszahozott néhány fegyvert, mivel az apja halála után nekik már nem volt rá szükségük!
Mrs. Dark szeme összeszűkült, az ajka pengeéles vonallá húzódott, és láttam rajta, hogy egy szavamat se hiszi.
– Katie csütörtök éjjel halt meg, nem sokkal azután, hogy magánál járt. Hol voltál aznap éjjel?
– Otthon – vágtam rá. A kezem ökölbeszorult az asztal alatt.
– Tudja ezt valaki bizonyítani?
Összeszorítottam az ajkam, leplezetlen gyűlölettel meredtem rá.
– Tudja jól, hogy egyedül élek, Mrs. Dark. Ennél fogva nincs, aki bizonyítsa. De ha gondolja, megkérdezheti a kutyámat – csúfolódtam.
– Ne legyen pofátlan!
– Akkor ne gyanúsítson meg, tanárnő! – csattantam fel. – Egyáltalán miért maga hallgat ki? Ez nem a rendőrségre tartozik?
– Mrs. Harnett nem emelt vádat maga ellen.
– Persze, hogy nem! – vágtam rá. – Ismerte a családomat, ahogy engem is, és ő – magával ellentétben – nagyon jól tudja, hogy semmi közöm Katie halálához!
– Mi…
– Ne!– csattantam fel, és felpattantam a székről. Fújtatva arrébb löktem a széket, és villámló szemmel meredtem Mrs. Darkra. Az ablak vészesen rezegni kezdett, mintha a szél zörgetné. – Órára kell mennem!
– Nem méegy sehová, Luna Turner! – állt fel ő is.
– Állítson meg! – vetettem oda kihívóan. Feltéptem az ajtót, és kirontottam a folyosóra. Az ajtó csattanása még a sokáig a fülemben csengett. Mrs. Dark nem követett, de tudtam, hogy ennek még nincs vége.
Később már azt sem tudtam, hogyan jutottam vissza az osztályterembe. Egész úton fortyogott bennem a harag és a keserűség, amit az alaptalan és gusztustalan vád váltott ki belőlem. Remegő kezem a zsebembe rejtettem, és a zajos diákok közt elhaladva tompa üresség fogott el. Undorít, aljas dolog volt megvádolnia ezzel, de ennék még nincs vége! Koránt sincs vége. A dühömet beárnyékolta Katie halála, de ez nem akadályozott meg abban, hogy elképzeljem, hogyan fojtom meg Mrs. Darkot.
Keserűségemben olyan erősen szorítottam össze az öklöm, hogy a körmöm a tenyerembe vájt. Gyakorlatilag berontottam a terembe, a szememmel máris Alexet kerestem… De aztán megtorpantam. Egy idegen fiú ült a padomban, mélyen az arcába húzott kapucnival, lehajtott fejjel.
Már csak ez hiányzott – dohogtam magamban.
– Héj! – szóltam rá barátságtalanul.
Semmi válasz.
– Ne haragudj, idegen, de ez az én helyem.
– A helyed itt van mellettem – szólalt meg érdes hangon.
– Ez az én asztalom.
– Rá van írva a neved? – kérdezte, de még mindig nem nézett fel.
– Pechedre, igen – vágtam rá, és az asztalra mutattam. Alex minden óra előtt felrajzolta a nevem a padra, puszta heccből. A fiú arra fordította a fejét, amerre mutattam.
– Luna Turner – olvasta fel.
– Igen, ez a nevem. És most, hogy látod, nyugodtan elülhetsz.
– Ez az egyetlen hely a teremben, ha nem vetted volna észre.
– Pontosan. És ez a hely mellettem van. Ha lenne egy kis eszed, kérnél magadnak egy saját padot!
– Azért ment el az eszem, mert melléd ültem? – Hátradőlt a székben, de az arcát még mindig nem láttam.
– Igen.
– Ennek semmi értelme, ugye tudod?
Dühösen fújtam egyet.
– Hát jó, akkor maradj! De utána magadra vess! – Ledobtam magam mellé, és összefontam a karom. Nagyon vissza kellett fognom magam, mert ha ideges voltam, furcsa dolgok történtek körülöttem, és nem akartam, hogy ezek újra megtörténjenek, főleg nem most, hogy az a kígyó megvádolt.
Hogy is gondolhatta, hogy én tettem? Hisz soha nem ártottam senkinek, még az árnyak hatása alatt sem. Attól, hogy néha megtámadtak, még nem kergültem meg és kezdtem el gyilkolászni! Persze könnyű engem vádolni valamivel, amit nem tudnak megmagyarázni. Én voltam az első ember, akit elővehettek, hisz én amúgy is elmebeteg voltam, hát miért is ne? Bizonyítsuk Luna Turnerre a gyilkosság, akkor majd megnyugszanak a kedélyek!
A következő pillanatban hangos csörömpölés hallatszott. A tanári asztalon lévő törékeny üveg váza minden átmenet nélkül ezer darabra hullott. Levegő után kaptam, és olyan erővel szorítottam ökölbe a kezem, hogy éreztem az eleredő vért. A francba. Az osztály megrökönyödve bámulta az öngyulladást kapott váza darabjaira.
– Bocsi emberek – kiáltott Alex, aki épp akkor lépett a terembe. – Csak Lydiát akartam fejbe dobni egy radírral.
Lydia sértődötten felhúzta az orrát, és dühös pillantást lövellt Alex felé, majd visszafordult, hogy tovább reszelgesse a körmét. A hazugság bevált, s miután Alex feltakarította a cserepeket az osztály elcsendesedett.
– Csak nekem tűnt fel, hogy a srác nem dobott el semmit? – kérdezte elgondolkodva az ismeretlen fiú.
– Valószínűleg a kapucnid miatt nem láttad – mondtam remegő hangon.
Ezúttal túllőttem a célon. Elvesztettem az önuralmam…
– Nos, akkor talán le kellene vennem – mondta, és a kapucnijához nyúlt. Sötét szeme engem pásztázott, miközben én őt fürkésztem. Levett a kapucnit a fejéről, így én végre alaposan szemügyre vehettem. A srác bronzbarna bőre harmóniában volt mélyen ülő, sötét szemeivel, és biztos voltam benne, hogy azok a szemek sok mindenről tudnának mesélni. Az arca alapjába véve inkább egzotikus volt, mintsem csinos. Telt ajkai félmosolyra húzódtak egyenes orra alatt, a borostája arról árulkodott, hogy legalább négy napja nem borotválkozott. Rakoncátlan, fekete fürtjei a szemébe lógtak, és én egy pillanatra elgondolkodtam, milyen érzés lehet beletúrni. Be kellett vallanom, jóképű volt.
– Nos, akkor most már jobban oda tudsz figyelni – mondtam feszült hangon. – Bár kétlem, lett volna bármi is, amit láthattál.
Felvonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Láttam, ahogy Alex hátrafordul a székben, és felém hajít egy papírgalacsint. Rápislantottam. Az arcán aggodalom volt.

Mi történt? Mit mondott Mrs. Dark?

Sóhajtva körmöltem le egy rövid választ.

Suli után elmondom.

Visszadobtam a papírt Alexnek, épp, mikor Mr. Fox belépett.
– Jó reggelt, osztály – köszönt, és letette a tankönyvet a padra. Végignézett a tanulókon, majd a szeme megállapodott a mellettem ülő fiún.
– Á, Mr. Cruz. Korábban érkezett, csak péntekre vártuk.
Cruz? Vajon van valami köze a kislányhoz, akivel ma reggel találkoztam?
– Már hétfőn itt voltam, Mr. Fox – felelte.
– Remek, igazán remek. Akkor hát kezdjük is az órát. Ma az 1552-es forradalmat vesszük…
– De tanár úr – emelte fel Lydia a kezét. – Arról a háborúról senki nem tud semmit.
– Hát persze, hogy nem – felelte Mr. Fox nyugodtan. – Amíg az emberek nem hiszik el, hogy az a háború a bukott angyalok és igézők közt dúlt, addig senki nem fog tudni semmit.
Lydia lemondóan leeresztette a kezét.
Egy újabb galacsin repült felénk, míg Mr. Fox hátat fordított, és Cruz ölében landolt. Odanyúltam, hogy elvegyem, de ő gyorsabb volt.
– Ne nyisd ki! – kértem.
– Az én ölemben landolt – mondta játékosan.
– De az én levelem – húztam össze a szemem.
– Hát akkor… vedd el – mondta és a kezét a lábára tette.  Oda kaptam, de ő megint gyorsabb volt. Próbáltam lefogni a kezét, de sokkal erősebb volt nálam. Vigyorgott, miközben a másik kezemmel is a levél után kaptam. A keze rákulcsolódott a csuklómra, és tartotta, hogy ne bírjam megmozdítani.
– Hé!
– Azt nem mondtam, hogy hagyom is.
– Az az én levelem. Kérem ide!
– Tanár úr, Luna nem hagyja békén az új fiút – hangzott Lydia nyafogása.
Lekaptam a kezem Cruzéról.
– Luna – szólt rám Mr. Fox tréfálkozva. Ő volt az egyetlen tanár, aki kedvelt engem, de tudtam, hogy csak azért, mert én is osztozom a bukottakról és igézőkről alkotott véleményében. – Gondolod, hogy így kell köszönteni egy új diákot?
Elmosolyodtam.
– Elnézést, Mr. Fox.
– Tanár úr, az a lány rossz hatással van Cruzra.
– Ugyan, dehogy van rá rossz hatással – legyintett.
– Maga is tudja, hogy bolond!
Összeszorítottam az ajkam.
– Nos, akkor, Miss Carnett, kérem cseréljen helyet Mr. Cruzszal.
Megmerevedtem.
Na, nee – gondoltam. Bárkit, csak ne őt…
 Lydiának sem volt épp ínyére a dolog.
– Na de tanár úr! – fakadt ki. – Az a lány nem normális. Nem ülhetek mellé.
– Azt hittem, most Mr. Cruz miatt aggódunk – jegyezte meg, mire az osztály nevetni kezdett. – Cruz, cseréljen helyet vele. De gyorsan, mert szeretnék órát tartani!
Cruz rám nézett, a szemében kíváncsiság csillant. Felállt, és helyet cserélt Lydiával, aki Alex mellett ült. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a levelem magával vitte. Lydiának olyan undor volt az arcán, mintha az ördög mellé kellett volna ülnie.
– Fúj! Istenem, kérlek, segíts – motyogta, miközben kihúzta a széket a pad szélére, és úgy ült rá, mintha csótányok mászkáltak volna rajta.
– Remek. Most pedig, lássuk az 1552-es háborút – kezdett bele Mr. Fox.
Lemondóan a falnak döntöttem a fejem. Remek. Biztos voltam benne, hogy a mai nap versenyre kelhet az életem legrosszabb napja díjért. Csalódott voltam, hogy elüldöztem Cruzt… főleg mert így most Lydia lett a padtársam, aminek előbb-utóbb rossz vége lesz.
Valami halk puffanással landolt a padomon. A kis papírgalacsin az ölembe gurult. Felpillantottam. Cruz sötét szeme az enyémbe fúródott. Biccentettem felé, köszönet képen, mire ő lágyan elmosolyodott, de úgy, hogy attól megremegett a szívem. Lehajtottam a fejem, mielőtt megláthatta volna az arcomon a változást, és széthajtottam a papírt.

Feldúltnak tűnsz. Biztos, hogy nem akarsz róla korábban beszélni?

Alexre pillantottam, és megráztam a fejem, jelezve, hogy nem, nem akarok még beszélni róla. Ő bólintott, de láttam rajta, hogy szívesebben hallaná már most.
–… mint tudjuk, Gabrielnek köszönhetően robbant ki a háború. Ha…
– Ez tévedés, tanár úr – szólalt meg Cruz. – Gabriel arkangyal. És mint tudjuk, az arkangyaloknak semmi közük a bukottak és az igézők háborújához.
– Ez való igaz, Mr. Cruz. Mindazonáltal Gabriel megölte a bukottak vezetőjét, majd hogy elterelje magáról a gyanút, a gyilkosságot az igézőkre kente.
– Vladimir ölte meg a vezetőt – szóltam közbe. – Az igézők akkori főnöke. Egy embernőért tette, akit kényszerrel elraboltak, vagy legalábbis Vladimir ezt hitte. A nő azonban elárulta urát, ezzel a bukottak kezére adva az igézőket.
Az osztály tátott szájjal meredt rám, Alex úgy vigyorgott, mint a tejbe tök, Cruz pedig csodálkozva vizsgált.
– Ezt honnan veszed, Luna? – kérdezte Mr. Fox.
– A családom évszázadok óta kutatta az 1552-es háború okát – vontam vállat. – Sok mindent találtak, de nem tudom, mennyi igaz belőlük.
– Én fordítva ismerem a történetet – mondta Cruz.
– A két faj mindig a másik népet vádolja – vontam vállat. – Senki nem tudja, melyik történet az igaz. Csak az tudná elmondani, aki ott volt, de olyan embert lehetetlen találni.
Cruz elismerősen mért végig.
– Ez a lány bolond – visított Lydia, és most már gyakorlatilag kiesett a padból. – És most már Cruzt is megfertőzte.
Alex égnek emelte a szemét.
– Te vagy a bolond, Lydia. Elítélsz valakit, akiről semmit sem tudsz.
– Talán van rá oka – mondta Cruz.
Alex és én rá meredtünk.
– Nem – mondta Alex mérgesen. – Nincs rá oka. Lunával nincs semmi baj. Lydia…
– Hagyd, Alex! – mondtam Cruzra meredve. – Ő is olyan, mint a többiek. Nem érti meg.
– Ha megvitattátok, folytatnám az órát.
Sóhajtva hajtottam a fejem a falnak. A fél karom odaadtam volna, ha megtudom, miért gyűlöl Lydia jobban, mint mások. Pedig ő az, aki a legkevésbé ismert.
Nem zavart, hogy Lydia mindenki előtt nevezett bolondnak, sem az, hogy Cruz előtt tette. Hisz új volt, előbb-utóbb megtudott volna mindent. Még jó is, hogy nem próbált meg beszélni velem. Elég volt Alexet kitaszítottnak látnom, nem kellet újabb áldozat a városnak.
Mr. Fox számba vette az elméletemet, és olyan alaposan kielemezte, hogy tíz perc múlva egy hangyányi hely sem maradt a táblán. A diákok szorgalmasan jegyzeteltek, pedig hát látszólag inkább fürödtek volna meg a hellfirei óceánban a mínusz öt fokban, mintsem elhiggyék Foxnak, amit mondott.
– Ha tényleg arról van szó, hogy egy nő robbantotta ki az 1552-es háborút, akkor a történelemben egyes dolgok komolyan megváltoznának.
– Ez még egyáltalán nem biztos – mondta Cruz, aki maga egyetlen szót se írt le. – Semmivel sem tudjuk bebizonyítani.
– Az előbb még egyet értettél velem – jegyeztem meg.
– Most is egyet értek – mondta, de nem nézett rám. – Csak azt mondom, nem kellene teljesen biztosra venni, míg nincsenek rá döntő bizonyítékok.
– Mond valamit, Mr. Cruz – értett egyet Mr. Fox, és besűrített egy bolhányi szót két sor közé. – Mégis úgy gondolom, jobb utánanézni.
– A legenda szerint van egy város Hellfire alatt, amit a bukottak építettek, hogy közel legyenek az igézőkhöz, de ők mégse vegyék észre őket – szólt most Alex. A két fiú oldalra fordulva ült, hogy mindketten lássanak engem és Foxot is.
– Ez újra fordítva történt – sóhajtott Cruz egy pillantást vetve Alex szőke tarkójára. – Az igézők építették Hellfiret a bukottak városa felé, hogy elzárják előlük a kijáratot, és véget vessenek a háborúnak.
– Elképzelhető – húztam el a szám, de meg voltam győződve, hogy Alexnek van igaza. – Bár én csak azokat a történeteket ismerem, amiket az Igézők jegyeztek fel.
Cruz végre felém fordult, a szemében ismét elismerés csillogott.
– Mindkettőtök házi feladata az lesz, hogy derítsétek ki az igézők és a bukottak szemszögéből írt olyan történeteket, amiknek van valami közük a nőhöz, akit Luna említett. Nem várom el, hogy sokat írjatok, elvégre alig van valami, amit biztosra lehet venni az 1552-es háborúval kapcsolatban.
Bólintottam. Csak az otthoni könyvtáramba kell bemennem, ha gyűjtőmunkát akartam végezni.
– Ugyan már, tanár úr, igézők nem léteznek. Ahogy angyalok sem… – Lydia megborzongott, mintha valami istenkáromlás hagyta volna el a száját.
– Mindenki azt gondol, amit akar.
– Maga is bolond! – visított és ujjal mutogatott Foxra. – Ezért kedveli Lunát. Hülyeségeket tanít nekünk, és… – a torkán akadt a szó attól a pillantástól, amit Mr. Fox vetett rá. A professzor három lépéssel átszelte a termet, és Lydiához hajolt. Az ijedten hőkölt hátra, majdnem leesett a székről, hogy minél messzebb kerülhessen a dühös tanártól. – Ha valaki itt bolond, az maga, Miss Carnett. Semmi hite, semmi esze. Javasolnám magának, hogy mással is foglalkozzon, ne csak a pénzzel, és a férfiakkal. Bárhogy mit láthat magában egy hímnemű, el nem tudom képzelni.
Felnevettem. Lydia szava elállt, az osztály viszont nevetésben tört ki. Még Cruz is elmosolyodott.
Mr. Fox visszasétált a táblához, és befejezte az órát.
Kicsengetéskor Lydia felkapta a táskáját és ő volt az első, aki kiviharzott a teremből.
– Hát ez nem volt semmi – nevetett Alex kifelé menet. – Nem gondoltam volna, hogy Mr. Foxnak van egy ilyen oldala is. Lydia most végre megkapta a magáét.
Vállat vontam.
– Úgyis elfelejti. Vagy szól az apjának, hogy rúgassa ki Foxot.
– Azt nem hagyjuk – dohogta Alex, és kicsit lemaradva próbált átfurakodni egy kövér lány és az italautomata között. – Ő az egyik legjobb tanár a suliban. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy igazat mond, tehát semmi okuk kirúgni.
– Persze, hogy igazat mond – sóhajtottam. – A családom egész életében ezzel foglalkozott, nem lehet hülyeség.
– Majd utána nézel, elvégre ez a házid. Biztos vagyok benne, hogy le fogod nyűgözni az öreget.
– Remélem – vigyorogtam.
– Luna… – sóhajtott sokatmondóan. – Mit mondott az igazgatónő?
Nem tudtam, örüljek-e annak, hogy Alex ilyen jól ismer, vagy bosszankodjak rajta.
– Alex… Kérlek. Nem akarom, hogy bárki, főleg Lydia, meghallja. Így is bolondnak tartanak, ha ez kiszivárog… Végem van.
– Átmegyek hozzád suli után – közölte mogorván. – Mindent tudni akarok.
– Tudom, tudom – forgattam a szemem.
Ezért szerettem Alexet. Ő még akkor is meghallgatott, ha teljesen abszurd dolgokról beszéltem, amik másokat halálra rémítettek volna. De Alexet nem lehetett ilyen könnyen elrettenteni, és ezért nagyon hálás voltam neki. Annak idején, mikor megismertem, épp az árnyak elől menekültem. Alex az erdőben talált rám, és kérdés nélkül a segítségemre sietett. Beszélt hozzám, elérte, hogy csak rá figyeljek, és kizárjam az árnyakat. Azóta is ő volt az egyetlen, aki ilyen helyzetben segíteni tudott.
– Min gondolkodsz?
– A napon, mikor megismerkedtünk.
– Ó, hát igen! – sóhajtott színpadiasan. – Az volt életed legjobb napja volt.
– Azért tudtam elüldözni az árnyakat, mert olyan jóképű vagy – ugrattam, hogy oldjam a feszültséget, ami az emléktől keletkezett.
Alex felnevetett.
– Te se vagy éppen csúnya, kislány – bökött oldalba. – De sajnos én a vöröseket szeretem. Leszámítva persze Lydiát… Ő leginkább egy kobrára emlékeztet.
– Reméltem is – nevettem.
– Nem tudsz megtéveszteni, Luna – húzta rosszalló fintorra az ajkát. – Tudom, hogy baj van.
Megint sóhajtottam.
– Légyszi, ne traktálj már ezzel. Még én sem emésztettem meg, hogy volt képes… – elharaptam a mondatot, mert úgy éreztem, felrobbanok – vagy inkább felrobbantok valamit.
A matek teremben lecsaptam a cuccom a padra. Nem volt bent senki, de azért megnéztem, hogy nem áll-e valaki az ajtó előtt.
– Katie meghalt – csaptam a közepébe.
Alex eltátotta a száját.
– És Mrs. Dark azt hiszi, én öltem meg.
Ha lehet, Alex még jobban elképedt.
– Szerintem azért hiszi ezt, mert tudja, hogy látom az árnyakat. Gondolom, biztos benne, hogy megőrültem, és gyilkolászni kezdtem szabadidőmben.
– Ez nem normális – mondta Alex döbbent fejcsóválások közepette.
– Képes volt megkérdezni, van-e bizonyítékom arra, hogy csütörtökön otthon voltam.
– Tényleg nem normális – ismételte megütközve. – Te még azt a hülye pókot is inkább kidobtad az ablakon, minthogy összetapostad volna.
– Őt ez sem hatná meg.
– Luna, ígérem, kiderítjük, ki ölte meg Katiet és kinyomjuk vele Dark szemét – biztosított komoran.
Ropogtatni kezdtem a kezem.
– Hagyd abba! – fintorgott. – Utálom ezt a hangot.
– Bocs – eresztettem le a kezem. – Csak…
– Dühös vagy – fejezte be helyettem. – El tudom képzelni. – Láttam a szemében, hogy ő is éppúgy el van borzadva, mint ahogy én. – Ne idegesítsd fel magad, mert az ablak is öngyulladást fog kapni.
– Jut eszembe – pillantottam rá. – Kösz, hogy elvitted a balhét.
– Szegény váza – csóválta a fejét. – Nem ilyen sorsot érdemelt.
Ezen már felnevettem és szívem olyan könnyű lett, mintha nem is nyomta volna semmi. Alex mellett könnyű volt azt gondolni, hogy minden rendbe jön.

11 megjegyzés:

  1. Nagyon szuper az új sztori! Ügyes vagy! Várom az új fejezetet és a 2 könyvet! :)

    VálaszTörlés
  2. Köszi, örülök, hogy tetszik. :) Igyekszem hamar kitenni, de vizsgáim lesznek, úgyhogy most kicsit lehet hogy szüneteltetni fogok. :/ De ez csak egy hétre várható, utána újra szabad vagyok. :D

    VálaszTörlés
  3. Az egész nagyon enigmatikus.  Nagyon jól vezeted a történeted, végig fenntartod az olvasó figyelmét, és a vége, nagyon rejtélyes és egyben vicces is!!! Imádom! Bár tudod, én Beléd temetkezve rajongója vagyok, de ez a történeted is nagyon megigézett, rabul ejtett! Várom a folytatást, nagyon-nagyon! <3 Cruz nagyon titokzatos, és valami az súgja, hogy közte és Luna közt valami ki fog alakulni… :D De ki tudja? Én nem! Majd elválik! <3 IMÁDTAM! Letaglózóan jó, fantasztikus, mélyen megindító és lebilincselő. Ja, és már most ki nem állhatom Lidiát, és már most kedvelem Mr. Fox-ot. Ha Mr. Fox-ra gondolok, fura érzésem támad. Fog történni vele valami tragikus…, de ez csak egy sejtés… Mikor jön a második fejezet??? Holnap estig befejezed és kiteszed? Légy szíves. <3

    VálaszTörlés
  4. Köszi a véleményezést. :D Senkinek a sorsáról nem mondok semmit, majd megtudod. ;)És nem, nem fejezem be addig, mert nem tudom. :D Tanulnom kell, mert szóbelizek. :)

    VálaszTörlés
  5. Rejtélyes és titokzatos, alig várom, hogy megtudjam, mi ez a dolog az igézőkkel és bukottakkal. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olvasd tovább, és mindent megtudsz! ;)

      Törlés
  6. Szia! Érdekesnek tűnik a sztori már most a legelején, viszont kicsit klisés kezdést kapott. Ez a tipikus a főszereplő felkel, felöltözik, aztán megáll a tükör előtt és elolvashatjuk, mit lát benne, hogyan néz ki dolog számomra kicsit negatívum volt. Egy rakás sztoriíró élvezettel használja fel, és mára már eléggé elcsépelt és mesterkélt is. Ennek ellenére nagy kíváncsisággal vágok bele a folytatásba. ^^

    VálaszTörlés
  7. Szia, nos, egy "árnyas álom után" ez tűnt helyénvalónak, de figyelembe fogom venni a észrevételedet, és majd kitalálok valamit. :) Remélem tetszeni fog a folytatás, ha nem, hát kérlek azt is írd le, mert sokat segítesz vele! ;)

    VálaszTörlés