2014. december 24., szerda

2014. december 10., szerda

A Sötétség rabjai - részlet

"(...) A nyomozó újabb sóhajt hallatott, ami egy cseppet sem tetszett nekem.
– Hol lakik? Haza viszem.
Öt perc múlva a rendőrautó befordult a San Pedróra.
– Itt a névjegykártyám. Hívjon, ha újra felbukkanna. – Átnyújtott egy kis kártyát, én pedig a zsebembe süllyesztettem. Kiszálltam a kocsiból, és remegő lábakkal az ajtó felé botorkáltam. De még a kapuig sem jutottam el, mikor hirtelen megtorpantam. A ház előtt ugyanis egy másik rendőrautó parkolt. A lámpák égtek, de a kocsiban nem ült senki.
– Mi a…
Becsaptam magam mögött a kaput, és futva indultam el az ajtó felé. Az előszobában égett a villany, és az ajtó félig nyitva volt. Megmagyarázhatatlan félelem tört rám, miközben belöktem az ajtót, és azon fohászkodtam, hogy semmi baj ne legyen.
– Anya? Miért… – de nem fejeztem be a kérdés, mert rögtön választ kaptam rá. Az előszobában két rendőr állt.
Rögtön elöntött a vakrémület, abban a pillanatban, hogy megláttam anya sápadt arcát, és remegő kezét.
A két rendőre néztem.
– Mi folyik itt?
A magasabbik idegesen egyik lábáról a másikra hintázott, de a mellette álló higgadt volt… túl higgadt.
– Miss Crusader – kezdte az alacsonyabb, a hangja hivatalosan csengett.
Az édesapjáról van szó.
A gyomrom idegesen megrándult.
– Tessék? Ezt nem értem… – Anyára pillantottam, aki szintén magyarázatot várva állt, de az ő arca félelmet tükrözött, mintha már előre tudná, mi fog következni…
– Ma délután Mr. Crusader autóját egy árokban találták meg, darabokra zúzva… – A nyomozó anyára pillantott, és megváltozott a testtartása.
Megtántorodtam, meg kellett kapaszkodnom az ajtókeretben, hogy ne essek össze. Apa… jaj ne! Nem, nem az nem lehet… Páni félelem cikázott végig a testemen, és a rettegés megbénított.
– De… de ő jól van ugye? – Megnyugtatást várva pillantottam egyik rendőrről a másikra. Jól kell, hogy legyen, igen. Jól van!
Az egyik rendőr engem, a másik anyámat nézte, akinek láthatólag földbe gyökerezett a lába, nem volt képes felfogni, amit hall.
Jól van, ugye? – ismételtem. – Bevitték a kórházba, és azért jöttek, hogy értesítsenek… – A szemem egyik férfiról a másikra pattogott. – Válaszoljanak már! – a hangom hisztérikusan csengett, de fogalmam sem volt, miért. – Hol van? Melyik kórházban? Oda kell mennünk…
Anyára néztem, de ő üveges szemmel meredt rám, talán nem is látott.
– Melyik kórházban van? – ismételtem meg a kérdést. Hallottam, hogy zihálok, de nem érdekelt. Miért nem válaszolnak már? Mire várnak? Oda kell mennem. Látnom kell apát. Tudnom kell, hogy jól van.
– Egy kamionos hajtott bele az édesapja autójába, és lökte az árokba – folytatta az alacsony. A tekintetét rám emelte, a szemében tisztán kivehető sajnálattal. – Az édesapja nem élte túl a balesetet.
A világ abban a pillanatban megbillent, mintha valaki belerúgott volna, a szemem előtt elhomályosodott a kép. Az idő hirtelen befagyott, megállt, és nem folyt tovább. Az a mondat is megállt a levegőben, súlyosan nehezedve a jelenlévőkre, de értelme nem volt.
Nem élte túl… nem élte túl…
Az agyam dübörgött, a szám néma kiáltásra nyílt, de a félelem, ami belém hatolt értelmetlen volt.
Nem élte túl…
Nem! Ez nem azt jelenti… Tagadóan ráztam a fejem, ellenkeztem, mert ezt kellett tettem.
– Hazudnak! – tört ki belőlem. Mintha homokot nyeltem volna, fájt a beszéd, alig jött ki hang a torkomon. – Hazudnak – ismételtem. Vádlón néztem a két rendőrre, és tagadóan ráztam, a fejem. Hogy viccelhetnek ilyesmivel? Hogy tehetik ezt egy családdal? Mégis hogyan képesek ilyen rezzenéstelen arccal a szemünkbe hazudni?
Forró, emésztő düh öntött el, és a legszívesebben mindkettőt ott helyben pofon vágtam volna.
– Életben van… Jól van… kell… muszáj… – értelmetlen szavakat motyogtam, hitegettem magam, hogy ez csak egy vicc, és hogy mindjárt vége lesz.
– Részvétem, Miss…
– Nem! – üvöltöttem. – Nem! Maga csak ne kívánjon részvétet! Az apám él, csak… csak… – elharaptam a mondatot, mert nem tudtam, hogy fejezhetném be. Nehezemre esett beszélni, a torkom égett, nem is értettem, miért törtem magam. Hisz igazam volt. Apa jól van. Csak történt egy kis baleset, és bevitték egy kórházba… De hamarosan haza jön… Igen, haza kell jönnie…
Nehézkesen anyára fordítottam a tekintetem… Tőle vártam megnyugtatást. De amit akkor anya szemében láttam, az sokkal súlyosabb, fájdalmasabb volt a rendőrök szavainál. Anya szeme szilánkosra tört, az arcára ráfagyott a félelem, és mikor a tekintetünk találkozott… minden szertefoszlott.
A szoba eltűnt, minden fekete űrré változott, a komor arcú rendőrök ködfelhőbe burkolóztak, és az egyetlen, ami megmaradt a tátongó, fojtogató sötétség köztem, és anya között.
Nem élte túl…
A kezem ökölbe szorult, az ajkaimat összepréseltem, de mindez nem segített…
Hazudnak – gondoltam kétségbeesetten Hazudnak… Mindketten… Anya is hazudik, az egész csak színjáték…
Tovább kellett mennem, tovább kellett hinnem, és remélnem, hogy apa jól van, hogy mindez csak egy rossz tréfa, mert attól a perctől kezdve, hogy már nem hiszek, minden eltűnik… Vége lesz, örökre, és visszavonhatatlanul.
Csak a remény maradt, a remény, hogy vége lesz, hogy valaki majd előugrik egy kamerával, és nevetve kiabálja, hogy csak tréfa volt.
Kapaszkodtam az utolsó szál reménybe, ami még megmaradt, és vártam, vártam, hogy apa hazaérjen… ilyenkor már itthon szokott lenni… Hol késik?
Körbenéztem, segítségért fohászkodva… De már nem volt, aki segítsen.
Nem élte túl…
Elment…
Vége…
Hangos, kegyetlen kiáltás szakadt ki belőlem, és meggörnyedtem a hirtelen támadó kíntól. Valami megreccsent, és égő fájdalom hasított az öklömbe.
Átvert… átvert engem…
Én mindig itt leszek, kicsim – hallottam a hangját. Rám számíthatsz.
Igen, annyiszor hallottam tőle ezt, annyiszor mondta kiskoromban, mikor féltem. És minden hazugság volt… Csak pillanatnyi megnyugtatás, hogy ne sírjak, és ne féljek… Hazudott… átvert, és tudta ezt.
Tudta, hogy egy napon majd elmegy, és itt hagy engem, tudta, hogy nem fogja tudni betartani az ígéretét…
De miért…? Miért ilyen korán?
   Valaki hangosan sikítozott, mintha gyilkos kínokat élne át, de én nem törődtem vele. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem is volt már semmi…
   Miért, apa, miért hazudtál nekem? – sikítottam magamban. Ha most itt lenne, megvádolnám, kiabálnék vele, és soha többé nem hinnék neki…
De nem volt itt, és nem is lesz már soha…
Hazudott nekem… épp nekem, aki a legjobban bíztam benne… Átvert, pedig tudta, hogy csak ő és anya vannak nekem…
A lelkemből leszakadt egy darab, egy darab, ami az övé volt…
Bízz bennem, Katie. Veled maradok – suttogta.
Nem! – sikítottam, és valami hangos reccsenéssel vágódott a falnak.
Hazug vagy! – ordítottam. – Hazudtál… Gyűlöllek… Gyűlöllek… – a hangom elcsuklott, a lábam megremegett, és összecsuklottam. A padló hűvös érintése nem segített, a lelkemben tomboló tűz felemésztett mindent, és annyira fájt, hogy azt hittem beleroppanok.
– Miért? – suttogtam halkan. – Mondd meg, miért?
Így kellett lennie, Katiesuttogta apa. Felemeltem a fejem, és apa mosolygósarca nézett velem szembe.
A lelkemben örömtűz lobbant, az arcomon szétterült a mosoly. Felé nyúltam, hogy átöleljem, hogy megmondjam neki, mennyire haragszom rá. De mielőtt hozzáérhettem volna, ő köddé vált.
Csak egy káprázat volt – döbbentem rá.
Ő többé nem fog rám mosolyogni, és nem fogja elűzni a kételyeim…
Abban a pillanatban sosem érzett kín hasított a mellkasomba, egy kés szakította fel a húst, és vitte magával azt a kis dobogó akármit, ami mintha összeaszódott volna. Vérzett, lüktetett, és azt hittem, belehalok a veszteségre, abban reménykedtem, hogy valamiféle megnyugvás következik, de a semmi még váratott magára.
Tolongó képek sora öntötte el az agyam, filmek, képek, emlékek, és a kín tetéződött, vonaglottam tőle, és inkább belehaltam volna, minthogy még egy percig tovább el kelljen viselnem.
Nem is hittem, hogy képes vagyok még több kínt elviselni, hisz ez lehetetlen… Legyen már vége, valaki mulassza el…
Itt vagyok, Kate, nem lesz semmi baj…
 – Ne! – üvöltöttem, és felpattantam. Ráztam a fejem, a fülemre szorítottam a kezem, hátráltam, menekültem előle.
A testem rázkódott az elfojtott zokogástól, de nem hagyhattam, hogy a könnyeim előtörjenek. Nem engedem meg…
Sarkon fordultam, kényszerítette a lábaim, hogy mozduljanak, vigyenek előre, és a felrohantam a szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót, azt hittem, így kint rekesztem a sok hazugságot, az átveréseket, de tévedtem.
Forró könnyek égették az arcom, a kezem lüktetett, bár fogalmam sem volt, miért. De már nem is tudtam semmit…
Vége van.
Mindennek.
Az idő megállt, többé már el sem indul, befagyott, és örökké ilyen marad. Nem is maradt már semmi, amiért tovább folyhatott volna, hisz minden, aminek értelme volt meghalt… vele.
Össze akartam szedni maga, hogy le tudjak feküdni az ágyra. Aludni akartam. Elmenekülni. Véget vetni ennek… Mindennek…
Elmulasztani a fájdalmat…
   De mielőtt letehettem volna a fejem, egy apró cetlin akadt meg a tekintetem, girbegurba fenyegetéssel:

TE LESZEL A KÖVETKEZŐ!

Ő volt az.
A gyilkosom.
Megölte az apámat, elvett tőlem mindent, és most engem is megfog ölni.

A kín hullámokba árasztott el, menekülni próbáltam előle, fent tartani a fejem, de végül az legyőzött, és én megadtam magam neki."

2014. november 13., csütörtök

A Sötétség rabjai - részlet

Fede kérdőn félrebiccentette a fejét.
– Kutakodtál apád dolgozószobájában?
– Majd elmesélem – bólintottam, és visszafordultam a fa alá, ahol már csak egy hosszú, ezüstszínű doboz feküdt – az én ajándékom Fedének. Érte nyúltam, és izgatott mosollyal az arcomon Fede kezébe nyomtam a dobozt.
– Ez a tiéd – suttogtam.
– Én már kaptam ajándékot – ellenkezett, de a szeme felragyogott, mint mindig, mikor örült valaminek.
– Az a születésnapod volt – ráztam a fejem.
– Blanca egybe szokta adni az ajándékokat.
– De én nem Blanca vagyok – böktem meg a mellkasát. – Nyisd ki!
Elengedte a derekam, és egyik kezével felemelte a doboz fedelét. Abban egy vékony, ezüst szemekből álló lánc feküdt, egyetlen medál nélkül. Találtam hozzáillőt, persze, de még attól is féltem, hogy ezt felveszi-e egyáltalán. Fede nem hordott semmiféle ékszert, így a lehető legjellegtelenebb – mégis legszebb – láncot kerestem meg neki. Kicsit nyálas volt ugyan, de nem törődtem vele.
– Nem tudtam, hogy tetszeni fog-e, így nem nagyon mertem megvenni… – magyaráztam, de a következő pillanatban a lánc már a kezemben is volt.
– Megtennéd, hogy felteszed? – vonta fel egyik szemöldökét. Összevont szemöldökkel tanulmányoztam az arcát, de a mosolya mindent elárult.
Igyekeztem nem vigyorogni, miközben felcsatoltam a láncot. Fede megtapogatta, majd felpillantott rám.
– Köszönöm – suttogta.
Te gusta? – vigyorogtam.
Viszonozta a vigyort, és egyidejűleg az ajka lecsapott az enyémre.
Sí, querida, me gusta.

2014. november 8., szombat

BT rajongóknak. :)

"– Jól van, Miss Cailli?
Komolyan elgondolkodtam a kérdésen. Jól vagyok? Fájt a mellkasom, mintha ketté akart volna szakadni, Daniel arca lebegett előttem, szemében a megbotránkozással. Nem, nem voltam jól.
– Igen…
– Mi történt az előbb? Csak annyit láttam, hogy Brown elhagyja az épületet.
– Mr. Elwooddal akart beszélni… – Megvontam a vállam. – Gondolom, nem sokra jutottak.
– Vigyázzon azzal a férfival, Miss Cailli. – Scott hangja kemény csattant. – Bármire képes.
 – Tudom, Scott. – Mélyet sóhajtottam, hogy leküzdjem a sírást."

2014. november 6., csütörtök

Részlet

(...) Egyik szerda délelőtt az angolterem folyosóján ültem, amikor Federico leült mellém.
– Szia.
Felnéztem, és megajándékoztam egy szomorú mosollyal. Nem volt kedvem megkérdezni tőle, hogy mit akar, elvégre úgysem kapnék kielégítő választ.
– Mi a baj?
– Minden – suttogtam.
Pár pillanatig nem felelt, majd hirtelen kinyújtotta a kezét, és felemelte az állam úgy, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni.
– Sajnálom, ami az édesapáddal történt. – A hangjában most először hallottam együttérzést.
Elhajtottam a fejem, és a kezemet kezdtem bámulni. Nem tudtam, mit kellene mondanom.
– Gondolj arra, hogy jó helyre került. Neki a legjobb hely járna.
Felnéztem. Összevont szemöldökkel figyelt, az ajkán most nem a szokásos gonosz vigyora volt.
– Én ebben nem hiszek – feleltem lassan. – Nem hiszek a mennyországban.
Felvonta a szemöldökét, a szeme huncuton megcsillant.
– Mindenki hisz valamiben.
– Csak én nem ebben – morogtam.
– Akkor miben?
Félrebiccentettem a fejem, amolyan „Komolyan kérdezed?” pillantást vetve rá.
– Ezt nem egy olyan emberrel fogom megbeszélni, aki ki akar nyírni – mondtam epésen. Nem akartam megbántani, de a mondat előbb csúszott ki a számon, minthogy meggondolhattam volna. Federico szája ismét arra a gonosz félmosolyra húzódott, amit annyira utáltam.
– Ne aggódj, aranyom, ha te meghalsz, egészen biztos nem a mennybe jutsz.
Éreztem, hogy a szemem dühösen megvillan.
– Mert te aztán biztosan tudod, ugye? – csattantam fel. – Amióta csak ismersz, azzal fenyegetsz, hogy megfogsz ölni. Kettőnk közül vajon melyikünk fog a pokolra jutni?
Lassú vigyor terült el az arcán.
– Szerinted én attól félek, hogy a pokolra jutok? – vonta fel egyik szemöldökét. – Tévedsz. Te viszont… – lustán végignézett rajtam, majd az ajka feljebb görbült. – Nem épp úgy festesz, mint akinek minden álma a pokolba kerülni.
Az ajkam megremegett, de még időben kapcsoltam, és nem mondtam ki, amit ő viszont nagyon is jól tudott.
– Te félsz a pokoltól. Nem hiszel benne. De félsz tőle.
– Tévedsz! – jelentettem ki, de a hangom cseppet sem volt olyan elszánt, mint ahogy szerettem volna.
– Nem hinném – halkította le a hangját. 

2014. október 25., szombat

Hellfire 6. fejezet - részlet

Alex hirtelen megtorpant, és kitágult szemmel meredt rám.
– Mi a baj? – kérdeztem idegesen, és ösztönösen a hajamhoz nyúltam. 
– Ugye nem a tragaccsal megyünk?
Hangosan kifújtam a levegőt. 
– De igen.
– Én aztán fel nem ülök arra a halálmasinára! – fonta karba a kezét. 
– Pedig kénytelen leszel – mutattam rá. – Ha csak nem akarsz esőben sétálni. 
– Az esőben való motorozás olyan, mintha az ember százötven kilométer per órával zuhanyozna. Szóval de – bólintott. – Inkább sétálok.
Megadóan húztam fel a kabátom cipzárját. 
– Jó, rendben. Sétálunk.

2014. szeptember 25., csütörtök

Sziasztok, bocsi, hogy mostanában nem teszek fel részeket, de nem igazán érek rá a sok tanulás miatt. :/
A Sötétség rabjai már elkészült, és valószínűleg be fogom küldeni Aranymosásra, aminek viszont az eredményeit majd csak 2015 február környékén kapjuk meg. Addig fojtatom a BT-t, és a Hellfiret, ez utóbbiból teszek is fel majd részeket.
Légyszi, ne haragudjatok, hogy nem tudok lenni, igyekszem pótolni. :)

2014. augusztus 28., csütörtök

Kész!

Végeztem A Sötétség rabjaival! Húsz fejezet lett, és a végén szépen elbőgtem magam. :D Még pár igazítás lesz rajta, és után derül ki a sorsa. :) Mindenről értesíteni foglak titeket!

2014. augusztus 27., szerda

Hír!

Már csak 2 fejezet van vissza A Sötétség Rabjaiból! Holnap befejezem, utána még egyszer átnézem, és elküldöm a kiadónak! Remélem, ti is annyira izgultok, mint én. :S

2014. augusztus 14., csütörtök

A Sötétség rabjai - részlet

Egy ismerős érzés fogott el, belém kúszott, és tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem. Erős, mindent elsöprő vonzás volt ez, bizsergető, hívogató, mintha a könyv ismerne engem… És mintha én is ismerném őt.
De a vonzás sötét volt, fájdalom, félelem, gyötrelem volt benne. Gonoszság. Mintha maga a könyv lett volna a gonosz.
Automatikusan emeltem fel a kezem, és vettem le a polcról. Ugyanolyan volt, mint a többi, sötét, dohos, szakadt. De ennek csupán egy szó állt a borítóján. Egy sötét, zöld színnel írt szó, ami megfagyasztotta bennem a vért; pedig még csak azt sem tudtam, mit jelent.

Price
Lélegzet visszafojtva tartottam a kezemben a könyvet, az ujjaim bizseregtek, hogy kinyissam. Gyorsan körbenéztem, majd leültem apa asztala mögé. A könyv sötéten és titokzatosan nézett vissza rám, miközben az érzések úgy kavarogtak bennem, mint egy elszabadult hurrikán. Megmagyarázhatatlan kötődés fogott el, a lelkem mélyén valami megszólalt, halkan, mint a suttogás, mégis erőteljesen.
Nyiss ki!
Remegő ujjakkal emeltem fel a könyv borítóját, ügyelve, nehogy baja essen.
És szinte abban a pillanatban a szívem leállt.
Az első oldalról egy mogorva, fekete fehér arc nézett vissza rám. Telt ajkait egyetlen vonalba húzta, nagy szemei semmitmondóan néztek fel, ívelt szemöldöke lágyan összehúzódott, mintha nem akarná, hogy lefényképezzék.
Saját magammal néztem farkas szemet.
Nem olyan voltam, mint most, fiatalabb, talán tizennégy éves. A képen csak a nyakam és az arcom látszódott, de ki tudtam venni a csipkés anyagot, ami körbeölelte a nyakam. A kép nagyjából százötven éves lehetett.
Értetlenkedve érintettem meg a képet. Az néhol el-elszakadt, a sarkainál felpenderült, de az arca – az én arcom – így is tisztán kivehető volt. Két apró betűs, kézzel írott szó állt a kép jobb bal sarkában:
Lana Betranche
Mellette pedig egy dátum:
Loire-völgy, 1312
Tévedtem, de óriásit. A kép nem százötven éves volt… Hanem több mint hétszáz!
Minden lélekjelenlétemre szükség volt, ha nem akartam elájulni, ott helyben. A kép alá pillantottam, ahol cikornyás betűkkel rövidke szöveg állt, de a betűk olyannyira elmosódtak, hogy a szöveg szinte olvashatatlan volt.
… a család… az ősi átok megtörésének… a Loire-völgy… néhány törzs hite szerint… Lilith… a bukása után…

2014. augusztus 2., szombat

Öröm

Július 27-én volt 1 éve, hogy létrehoztam az oldalt - amit mellesleg egy barátom tukmál rám  - és már ennyi olvasom van. Köszönöm, hogy olvassátok a könyveim, és mindig írtok véleményt és, hogy nem akadtok ki nagyon, ha kések a fejezetekkel. 
Remélem egy múlva, mikor az oldalam 2 éves lesz, már a Sötétséget is a kezemben foghatom. :)

2014. július 28., hétfő

Hír

Sziasztok! Nem fogok kitenni több fejezetet A Sötétség rabjaiból, gondolom, megértitek, miért. :) Igyekszem a nyár végéig befejezni a javításokat, hogy minél előbb ki lehessen adni. Nem tudom, hogy mikor fogok újra kitenni fejezetet a Hellfireből, de amint kész a Sötétség, ígérem folytatom. Kérlek, legyetek türelmesek. Addig is szívesen fogadok további üzeneteket, vagy kérdéseket akár itt, akár a facebookos oldalamon.
További szép nyarat mindenkinek! :)

2014. június 24., kedd

Antonio Navarro

"Minél előbb meghalsz, annál tovább leszel halott." - Antonio Navarro -  A Sötétség rabjai

2014. június 23., hétfő

Gondolat

"Az tesz minket sebezhetővé, hogy nem fogjuk fel: van rosszabb a halálnál..." – Katerina Crusader - A Sötétség rabjai. 

2014. június 16., hétfő

Nyaralás

Aki szokta olvasni a facebookos oldalam az tudja, hogy az elmúlt 10 napot Spanyolországban töltöttem Szeretnék megosztani veletek  néhány képet, mert úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kell. <3






Nagyon sajnálom, hogy mostanában nem voltam valami aktív, de ígérem, bepótlom a lemaradást. :)

A Sötétség rabjai - kis részlet

"A költözésben nincs semmi jó. Fölösleges. Hiábavaló. Csak a gyávák menekülnek a régi életüktől azzal az indokkal, hogy máshol majd jobb lesz. Hogy újrakezdik. De aki menekül, az hamar elesik. Ezt én tudom a legjobban.
Mikor elkezdtem csomagolni, még nem is sejtettem, mi vár rám itt, Clearwaterben. Az ember egy átlagos várost képzel el, átlagos emberekkel. De ha a tévedést sérülésekben mérnék, én már halott lennék. Mert amit itt találtam, nem az volt, amire számítottam. Nem unalmas, nem hétköznapi. Több. Sokkal több." - Kate, A Sötétség rabjai.

2014. május 6., kedd

Hellfire 5. fejezet



5. fejezet

– Föld hívja Lunát! – Alex csettintett előttem az ujjával, hogy visszarántsa a gondolataimat. – Egy holdkóros is megirigyelne téged.
– Bocs – motyogtam, és megráztam a fejem. A gondolataim az előző éjjeli álom körül forogtak, képtelen voltam koncentrálni.
– Tudom, hogy történt valami, amit nem mondasz el nekem. – Alex fenyegetően meglengette előttem a mutatóujját.
Sietve körbepillantottam, de korán volt még, senki sem volt a teremben. Csak egyetlen lámpa égett a tábla felett, sejtelmes félhomályba vonva a barna padokat. A folyosóról behallatszott az érkező diákok zsivaja, és a káromkodása, ahogy az esőt szidták.
Pedig már megszokhatták volna, hogy mindig esik – tűnődtem.
– Luna!
Kelletlenül felé fordultam. Látva Alex izgatott-dühös arcát belemart a gyomromba az idegesség. Tudtam, hogy nem kellene foglalkoznom ezekkel az álmokkal, és általában így is tettem, mégis ez a mostani valahogy egészen más volt… Mintha az álom ezúttal valóság lett volna. Nem csak mert olyan élénk volt, mintha én magam is ott lettem volna, hanem mert mikor felébredtem, szinte biztos voltam benne, hogy az orromban a Hellfire-t pusztító tűz füstjét érzem.
– Basszus, Luna! Mondj már valamit! Olyan fejet vágsz, mint aki szellemeket látott… vagy árnyakat. – Alex elsápadt, az arcára kiült a megértés. – Megint?
– Nem – ráztam meg a fejem, hogy megnyugtassam.
– Akkor? – Idegesen toppantott a lábával.
Lehunytam a szemem, és megmasszíroztam az orrnyergem. Alex tudta, hogy vannak furcsa, nagyon valóságos álmaim, de soha nem meséltem neki róluk bővebben. Nem akartam, hogy emiatt is aggódnia kelljen, éppen elég volt neki, hogy mindig engem kellett kirántania az árnyak karmai közül…
Kinyitottam a szemem, és mélyet sóhajtottam, beletörődve, hogy most az egészet részletesen el kell meséljem neki.

– Gondolod, hogy… – kezdte, mikor befejeztem.
– Valóság volt? – fejeztem be helyette. – Nem tudom, Alex. Még soha nem álmodtam a szüleimmel.
– Ez nem jelent semmit. – Alex egy ideges mozdulattal beletúrt szőke hajába. – Gondoltál már arra, hogy az igézőknek, és az angyaloknak talán több köze van a családodhoz, mint ahogy azt gondoltad?
– Álmomban anyáék igézők voltak – feleltem. – De az egész olyan… módszeres volt, érted? Megrendezett. Mintha nem lett volna érdekes semmi más, csak anyám cselekedetei. Miért nem láttam apát, vagy a többi igézőt? Álmodban vannak saját gondolataid, igaz? De ez, Alex, ez nem ilyen volt.
– Hát milyen?
– Mint egy film. – Végre kimondhattam hangosan is, ami reggel óta a nyelvemen volt. – Mint egy film, amit levetítenek előtted. Csak azt látod, amit mutatnak, és nincs befolyásod a történésekre. Mintha a lényeg az volna, hogy anya… amit anya csinált. – Egyszerűen nem tudtam kimondani azt a szót.
– Hogy anyukád megölt egy angyalt – mondta Alex.
– Egy bukott angyalt – pontosítottam, mintha ez valamiképp a védelmére szolgált volna. – Nem tudom megmagyarázni, mi nem stimmelt, de éreztem. Te érzel az álmaid után ilyet?
– Egyszer azt álmodtam, hogy egy karóba húzott, levágott fejekkel bekerített kifutón álltam egy fejetlen férfival, akinek bárd volt a kezében, és valószínűleg én voltam a következő trófea jelölt. Ott sok minden nem stimmel.
Lesújtóan néztem rá.
– Mi van, ha ez valami üzenet? – kérdezte komoly hangon, és az arca elkomorodott, mint akinek nincs ínyére, amit mondani fog. – Vegyük alapul, amit mondtál. Minden valaki más irányítása alatt állt, nem úgy, mint a megszokott álmoknál. Pontosan úgy, mint az árnyak. Ha megjelennek, érzékeled a közelségüket, ők meg is tudnak érinteni téged, és irányítanak, de te nem tudod elűzni őket egyedül. Érzed a kettő köti kapcsolatot? Mert lehet, hogy az álmokat az árnyak keltik.
Rábámultam. Még sosem kötöttem össze az álmokat az árnyakkal, sőt, ha az egyikre gondoltam, a másik eszembe se jutott, de ha így nézzük… nem emlékeztem már, mikor láttam az első ilyen álmot, de annyi biztos, hogy vagy az árnyak ittléte előtt, vagy utána szoktak jönni. A fenébe, ezt hogy nem vettem észre? És miféle beteg tréfa ez? Miféle üzenetet akarnának átadni azok a lények, amik ötéves korom óta megkeserítik az életemet?
De már akkor tudtam, hogy nem ez a legfontosabb kérdés. A kérdés az, ha átadják, vajon eltűnnek?
– Ajjaj. Túlságosan gondolkodsz – bökött Alex oldalba.
– Igazad lehet. Az igézők meg az angyalok után hülyeség lenne kételkedni ebben. Főleg ha így véget vethetek az egésznek. El sem tudom képzelni, miféle üzenet lehet ez, vagy hogy miért olyan fontos, hogy tizenkét évig gyötörjenek miatta, de ha így van, tudnom kell. Talán az árnyak is olyanok, mint az angyalok, vagy az igézők. Valakik, akiknek az a feladatuk, hogy figyelmeztessenek.
– Ahhoz túlságosan sokat ártottak neked, hogy ennyire ártalmatlannak állítsd be őket – mondta Alex. Nem látszott rajta az egyetértés.
– Mert mindig ellenálltam. – Tártam szét a kezem. – Az első alkalomtól fogva arra törekedtem, hogy elűzzem őket. De mi van akkor, ha… ha nem kellene?
– Mit akarsz ezzel mondani? – vonta össze a szemöldökét komoran.
– Lehet, hogy hiba volt ellenállni – mondtam lassan, miközben formálódott bennem a terv. – Talán hagynom kellene, hogy tegyék, amit akarnak. Hogy átadhassák az üzenetet.
– Nem! – Alex olyan váratlanul csattant fel, hogy összerezzentem. – Luna, azok az izék éveken át kínoztak téged. Fájdalmat okoztak. Soha semmi jó nem sült ki abból, ha megjelentek.
– De te mondtad, hogy…
– Csak egy feltételezés volt. Tudod, mit? Felejtsd is el, baromság az egész! – Még sosem láttam Alexet ennyire dühösnek. Látszólag még a gondolat is elborzasztotta, hogy megadjam magam az árnyaknak. Akár őrültség, akár nem, ez az első nyom tizenkét év után, amin elindulhatok. Már kerestem összefüggést abban, mikor jelennek meg, abban, hogy mennyire fáj, ha megjelennek, és abban is milyen sokáig maradnak. De mind kiszámíthatatlan volt.
– Még csak bele se gondolj, Luna! – Alex megrázta a vállamat. – Nem fogod magad megadni nekik! Semmit sem fogsz elérni vele, te is tudod. Csak egy egyszerű feltételezés volt, a francba is… Te is tudod, hogy néha hülyeségeket beszélek. – Alex szeme megtelt aggodalommal. Ismert, tudta jól, hogy ha valamit a fejembe veszek, attól ne tágítok. De ez a mostani más volt. Ettől a döntéstől a jövőm függött. Ha az árnyak átadják az üzenetet, elmennek. Többé nem fognak bántani, nem játszanak az elmémmel. Megszabadulhatok tőlük. És ha ez megtörténik, végre normális életem lehet.
Tizenkét év óta először végre volt remény.
Halk huppanás riasztott fel a gondolataimból. Felpillantva a tekintetem találkozott Ianével, aki épp akkor ült le mellém.
– Szia – köszönt a szokásos halk-rekedt hangjával. Hátradőlt a székben, és összefonta a karját a mellén. Sötét szemével fürkészően nézett, mintha pontosan tudná, hol járnak a gondolataim.
– Szia. – Elfordítottam a tekintetem az övétől, mert megint elfogott az az érzés, hogy szó szerint belém lát és kiolvassa, mi jár a fejemben. Alexre pillantottam, aki homlok ráncolva nézett vissza rám, majd gyorsan felállt, és visszament a saját padjához, Lydia mellé. A tervem talán hülyeség és értelmetlen szenvedéshez vezet, de nem volt más megoldás. Az árnyak kiskorom óta megkeserítették az életem. Ha Alex elmélete igaz, és tényleg egy üzenet áll a háttérben, látnom kell.
– Gondterheltnek tűnsz – szólalt meg Ian.
Felé biccentettem a fejem.
– Hosszú éjszakám volt. – Nem akartam hazudni neki, és ez az igazság egy része volt.
– Nekem többnek tűnik. – Ian oldalra hajtotta a fejét, és olyan pillantást vetett rám, amitől a hideg futkosott a hátamon; és nem rossz értelemben.
– Neked mindig minden többnek tűnik.
– Talán csak vagyok elég jó megfigyelő ahhoz, hogy észrevegyem a változást azon a szép arcodon – felelte magától értetődően.
Összevontam a szemöldököm. Tényleg azt mondta, amit hallottam?
– Nem gondoltál még arra, hogy olyanba ütöd az orrod, amibe nem kellene?
Ian hátravetette a fejét, és halkan felnevetett.
– Szeretem olyanba ütni az orrom, amibe nem kellene.
– Talán ezért ilyen nagy. – Na tessék, mint egy óvodás. És még csak igaz sem volt. Ian orra nagyon is jól nézett ki ott, a jóképű arca közepén.
A szemében vidámság csillant.
– Azt hiszem, most már határozottan kedvellek.
– Ez a legrosszabb dolog, amit csak érezhetsz – mondtam, és előrefordultam.
Ian elkapta a kezem, mielőtt rátámaszthattam volna az állam.
– Beszéltem Lydiával – mondta.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
– Akkor most már tudod, miért mondtam, amit mondtam. – A szívem összeszorult a gondolatra, hogy Ian megtudta az igazságot.
– Nem egészen – felelte. Sötét szeme csillogott, mint az éjszakai égbolt. – Lydia nem volt hajlandó elmondani, amit el kellett volna, mert attól fél, ha kiejti a száján azt a szót, ő is megbolondul.
– Miféle szót? – néztem rá csodálkozva. Lydiára pillantottam, aki épp valami magazint olvasgatott, és tüntetően hátat fordított nekünk.
– Jó kérdés. De ha tippelnem kellene, azt mondanám, az a szó a… – olyan halkan ejtette ki, hogy nem hallottam.
– A mi?
– A…
– Ian, nem hallok semmit – fakadtam ki.
Mosoly terült szét az arcán, amitől olyan jóképű lett, hogy majdnem eltátottam a szám. Felém hajolt, egy laza simítással eltűrte a hajam, és a szája lágyan súrolta a fülem. Megborzongtam, mikor megéreztem hűvös leheletét a bőrömön.
– Boszorkány – suttogta.
– Nagyon vicces – csattantam fel, és felé fordultam, azzal a szándékkal, hogy valami nagyon sértőt mondjak, de… olyan közel hajolt hozzám, hogy a hirtelen fejmozdulatomtól az ajkunk egyetlen rövid pillanatra összeért. A puha simítástól mintha tűzbe lobbant volna a testem. Elrántottam a fejem. Lágy bizsergést éreztem az ajkamon, és megborzongtam. A szívverésem felgyorsult, s vele együtt a légzésem is egyeletlenné vált. Alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy az ajkamhoz nyúljak, és végighúzzam rajta az ujjam, mert akkor elárultam volna magam. Az ajkára pillantottam, és komoly önuralomra volt szükségem, hogy ne tapadjak rá. Milyen puhák voltak azok az ajkak…
Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle a gondolatot, és lesütöttem a szemmel elhúzódtam tőle. Halk kuncogást hallottam, és nem kellett felnéznem, hogy lássam csintalan mosolyát. Nem mertem ránézni, ismét attól rettegtem, hogy olvas a gondolatimban. Lehunytam a szemem, és a kezembe temettem az arcom. Az ujjaim még mindig remegtek kicsit az előbbi kalandtól, és tudtam, hogy nem szabadna így éreznem… Még csak nem is ismerem!
– Jó reggelt osztály. – Nem vettem észre, mikor Mr. Fox bejött, úgyhogy összerezzentem, mikor hangos csattanással ledobta a könyvét a padra. – Nos, a mai órán az 1994-es forradalmat vesszük…
– Hadd találjam ki – szakította félbe Lydia. – Újabb angyalos történetek?
Mr. Fox fáradt pillantást vetett rá.
– Történelem tanár vagyok, Miss Carnett. Ha a történelemben angyalok vannak, hát azt kell elmesélnem.
– Ez egy marhaság, Mr. Fox – fakadt ki Lydia. – Semmi értelmeset nem tanít nekünk. – Az arcán már megjelent két rózsaszín kis folt, Mr. Fox azonban nyugodt maradt.
– Senki nem kérte, hogy vegyen részt az órán, Miss Carnett. Nyugodtan kimehet – mutatott az ajtó felé.
Lydia arcán a felháborodás csodálkozássá változott. Gondolom abban reménykedett, hogy Mr. Fox veszekedni kezd vele, és akkor bemárthatja az igazgatónőnél vagy az apjánál, de a számításai csúfos kudarcot vallottak.
– Remek. Nos, akkor lássuk azt a forradalmat. Gondolom már sokat hallhattak róla, elvégre a maguk szülei is részt vetek benne…
– Az enyémek biztos nem – mondta Lydia undorodva.
– Abban az időben nagy volt az igézők elnyomása, vagy ha Miss Carnettnek jobban tetszik, a szegények elnyomása. – Mr. Fox lekicsinylő pillantást vetett a lányra. – Az angyalok fogva tartották őket a saját városukba. Nem léphették át Hellfire határát, és ide sem jöhetett be senki. Emiatt romlott a város gazdasága, és az ipar is, bár ez volt az, ami az igézőket a legkevésbé zavarta. Egy idő után a többség mozgolódni kezdett, megunták az elnyomást, és fellázadtak. Az 1994, június ötödikei éjszakát választották. Az igézők pontosan tudták, hogy a forradalom kirobbantásával lecsalogathatják az arkangyalokat, ezzel… Luna, jól érzi magát?
Egész testemben megmerevedtem, mintha sóbálvánnyá változtattak volna. Nem a történet volt rám ilyen hatással, azt már ezerszer hallottam. Hanem az álom. Míg Mr. Fox bele nem kezdett, észre sem vettem a kapcsolatot, pedig annyira nyilvánvaló volt. Az 1994-es forradalom, amiről Mr. Fox beszélt ugyanaz a forradalom volt, amiről álmodtam.
– Luna? – Mr. Fox hangja aggódó volt.
Felpillantottam. Az egész osztály engem bámult, de én Alexet kerestem a pillantásommal. Mikor a tekintetünk találkozott, láttam a szemében, hogy pontosan arra gondol, amire én. Ez nem lehetett véletlen… Itt biztosan nem.
– Jól vagyok, Mr. Fox – mondtam, és igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomba.
– Tuti, hogy megint rohama van – visított Lydia, és borzadva meredt rám.
– Fogd már be, Lydia! – vetette oda Alex. A tekintete parázslott, csoda, hogy nem égetett lyukat Lydia koponyáján. – Semmi baja.
– Nézz már rá, Blackwood! Olyan fehér, mint a fal, és akkorák a szemei, mint két teniszlabda. Ez a csaj nem normális!
Ökölbe szorítottam a kezem, de nem mondtam semmit.
– Ha téged veszünk viszonyítási alapnak, új értelmet nyer a mindenki-magából-indul-ki mondás – szólalt meg mellettem Ian.
A fejem felé rezzent, de ő Lydiára meredt, észre sem vette. Ha a tekintetével ölni tudott volna, Lydia holtan esett volna össze.
– Ne csináljátok – ráztam a fejem. Fogalmam sem volt, mi ütött Lydiába, de semmi kedvem nem volt veszekedni.
Ian rám nézett, és a szeme abban a pillanatban ellágyult.
– Ha megbeszélték a problémát, folytatnám az órát – mondta Mr. Fox, akit látszólag a legkevésbé sem érdekelte, hogy bolond vagyok-e vagy sem. Alex, Ian és Lydia elhallgattak, de láttam, ahogy a két fiú gyilkos pillantásokat lövell a lány felé.
– Nos – köszörülte meg a torkát Mr. Fox. – Nyissák ki a füzeteiket, és írják le a dátumokat, amiket a táblára írok.
Az osztály csendben engedelmeskedett, de láttam Lydián, hogy szívesebben focizna a tanár fejével, minthogy megtegye, amit kér.
– Gondolom, tudják, hogy a forradalom elbukott – mondta Mr. Fox, miközben mi jegyzeteltünk. – Rengeteg áldozatot követelt magának, és végül az angyalok megállították a felkelést. Azok az igézők, akik esküt tettek a Tanácsnak, hogy megtörik az elnyomást, vagy meghaltak, vagy elmenekültek.
– A Tanács? – szólt közbe Scott. – Miféle Tanács?
– Az Igézők Tanácsa – felelte Fox egyszerűen. – A legbefolyásosabb, leggazdagabb igézők alkották, akik eleget tudtak letenni az asztalra, ahhoz, hogy a nép ne szólaljon fel ellenük. Ők hozták meg a döntéseket a város ügyeiben.
Scott savanyú képet vágott.
– Úgy hangzik, mintha nem végezték volna jól a dolgukat – jegyzete meg Alex.
– A Tanács egy része puszta gőgből volt tag. Annak idején Tanácstagnak lenni büszkeséget, nem felelősséget jelentett. Ezért volt annyi áldozat. Ha a Tanács jól végezte volna a dolgát, a forradalom talán nem bukott volna el. – Mr. Fox arca elborult, mintha kínos lenne neki erről beszélni.
– Ez nem biztos – mondta Ian. – Az angyalok tudták, hogy bárki kerül is be a Tanácsba, nem lesz elég tapasztalt ahhoz, hogy elvezessen egy forradalmat. Meg is lepődtek, mikor a felkelés annyi angyal áldozatot követelt.
– Ha jól tudom, a Tanács ellen puccs indult – mondta Alex. – Rögtön a forradalom után.
– De elbukott – mondtam. – És a Tanácsról azóta sem hallani semmit. Néhány ember úgy gondolja, hogy az akkori polgármester volt a vezetőjük, de én ezt eléggé kétlem.
– Mi volt egyáltalán a Tanács feladata? – fordult Alex Mr. Foxhoz, aki eddig csendben hallgatta a csevejt.
– Legfőképp felszabadítani az igézőket, és fenntartani a békét. Azonban voltak, akik kémként működtek, és rengeteg hasznos információt szállítottak az angyaloknak.
– De miért? – vonta össze Alex a szemöldökét.
– Félelemből – fortyant fel. – Mivel minden az angyalok befolyása alatt állt, a Tanács illegálisan működött, és csak nagyon kevesen tudták, hol és mikor voltak gyűlések. Azon kevés embereknek legalább a fele áruló volt. Többek között ezért is bukott el a forradalom… – Mr. Fox elharapta a mondatot, és elhallgatott, mintha magát próbálná nyugtatni. – Azonban a Tanács nem csak a háborúval volt elfoglalva. Ahogy a feszültség egyre nőtt, úgy az igézők is lassan egymás ellen fordultak, nem bízhattak egymásban, nem lehetett tudni, ki kém, és ki nem. A Tanács igyekezett megakadályozni a belső összecsapásokat, és összefogásra sarkallni az embereket, de még így is rengeteg igéző halt meg egyszerű belviszály miatt.
Mikor a Tanács tudomást szerzett arról, hogy a tagok között kémek vannak, igyekeztek csak a legrégebbi tagokkal szövetkezni. Elvégre az újak könnyebben megtörnek, semmi sem garantálja, hogy a félelmük miatt nem árulják el a népüket.
– Mi volt a legfontosabb dolog, ami miatt kémkedtek? – kérdezte Alex. – Már úgy értem, mi volt az az információ, amit az angyalok a legjobban meg akartak tudni?
– Egy bizonyos William holléte – felelte Mr. Fox.
– William? – vontam össze a szemöldököm. – William Grayson?
– Igen – bólintott Mr. Fox, és elismerően nézett rám.
– Ki volt ő?
Felrémlett bennem egy sor kép a múltkori álmomból.
– William Grayson az igézők vezetőjének unokája volt. Miután a nagyapja, és az édesapja is elhunyt, ő örökölte meg a helyet a Tanács élén.
– De… William meghalt, nem? Fiatalon.
– Ez a legenda – bólintott Fox. – Eszerint egy háborúban felgyújtották a Grayson birtokot, az ifjú Mr. Grayson pedig bent égett.
Nyeltem egyet. Akkor a feltételezésem igaz. Az álmaim a valóság torz változatai, olyan dolgoké, amik valaha megtörténtek. Vagy talán egy üzenet, ami arra vár, hogy megfejtsem.
– Feltételezem, Jane Charlesről is tud – szólalt meg Mr. Fox, kirángatva az ábrándozásból.
– Igen – feleltem, és gyorsan összeszedtem magam. – A menyasszonya volt, nem?
– A legenda szerint…
– Csak legenda? – kérdeztem.
– William Grayson életét homály fedi. A Tanács nem sokszor látta őt az üléseken, sosem hívta össze. Az öregek egy idő után önállósították magukat, és intézkedtek helyette. Az egyetlen, amit biztosra lehet venni, hogy létezett.
– Ha jól értem – sipított Lydia – akkor csak abszurd legendákat tanít nekünk?
– Csak magának abszurd, Miss Carnett. Senki más nem panaszkodik.
Mielőtt Lydia válaszolhatott volna, felhangzott a csengő. A lány felkapta a cuccát, és magas sarkújában kopogva nagy léptekkel elhagyta a termet. Gyorsan elpakoltam a füzetem, és a kifelé csődülő diákok között Mr. Foxhoz oldalaztam, aki épp a könyvét tanulmányozta.
– Mr. Fox…
– Igen, Luna?
– Szóval… Meg szeretném kérdezni, hogy honnan tud ennyi mindent a Tanácsról?
Mr. Fox lassan leeresztette a könyvét, és rám pillantott. Láttam a szemén, hogy vívódik, vajon mennyi mindent árulhat el nekem. Nem tudtam, mennyire volt indiszkrét ez a kérdés, de hajtott a kíváncsiság. Mr. Fox egyike volt azon keveseknek, akik egyetértettek velem, és nem tartottak bolondnak. Ha van valaki, aki segíthet nekem kigubózni az összekuszált életem, hát az ő.
Végül hosszú hallgatás után Mr. Fox így szólt:
– Én is a Tanács tagja voltam.

* * *

Az ég hangosan megdörrent Adrian Fox háta mögött. A férfi összehúzta maga körül a kabátot, és lehajtott fejjel sietett végig a kihalt utcán. Bár a háború még nem robbant ki, ez nem jelentette azt, hogy tanácsos egyedül mászkálni az éjszakában – főleg egy Tanácstagnak. Még a szél is azt súgta, hogy hamarosan megtörténik, amire az igézők várnak.
Fox azonban tudta, hogyha ez bekövetkezik, csakis veszíthetnek. Az angyalok nem fogják hagyni, hogy az igézők felszabaduljanak. Az egyet jelentene a vesztükkel, azt pedig nem engedhetnék meg maguknak. Bármilyen erősek is voltak, egy sereg felbőszült igéző ellen az erejük hasznavehetetlen volt.
Adrian hirtelen megtorpant. Sötét szikrákat érzékelt a levegőben, nem is olyan messze. De nem angyal volt. Ahhoz túlságosan sok volt a düh és a kétségbeesés a levegőben. Fox körbepillantott, hátha meglátja a szikrák forrását, de a lámpák nem világítottak meg mindent. A szeme sarkából egy hirtelen mozduló árnyékot pillantott meg, és arra fordult.
– Milyen érdekes, hogy bármikor követlek, te észreveszel – jött egy gunyoros hang az egyik fa takarásából. Adriannak nem kellett hunyorognia, hogy rájöjjön, ki az. A hang, és a szikrák mindent elárultak.
– Sosem rejted el az érzelmeidet, Aaron – felelte. – Azok mindent elárulnak.
Aaron előlépett a fa takarásából, és egyenesen Adrian felé tartott. A ruhája most is épp olyan makulátlan volt, mint mindig, sötét haja olyan gondosan volt hátrafésülve, hogy Adrian egyik karját tette volna rá, a férfi legalább fél órát töltött reggelente frizurája beállításával.
– Te tudod a legjobban, mennyi mindent elárulnak, nem igaz Fox?
Adrian pontosan tudta, mire gondol, és nem volt hajlandó belemenni a játékba.
– Mit keresel ilyen későn az utcákon? Nem a feleséged, és a lányaid mellett lenne a helyed?
– Daniella vigyáz Lunára és Lilianre – felelte kifejezéstelen hangon.
– És rá ki vigyáz?
– Hirtelen mennyire aggódni kezdtél a családomért – jegyezte meg Aaron szárazon.
Adrian sóhajtott.
– Nehéz időket élünk, Aaron. Te is tudod.
Pontosan ezért jöttem. – Aaron arca megváltozott, mintha kipirult volna. – Itt az ideje, hogy felszabadítsuk a népet.
Légy szellő támadt, megrezegtette a fák leveleit, de Adrian nem ezért borzongott meg.
– Nem tudod, mit beszélsz, Aaron. – Körbenézett, nem figyeli-e őket valaki, de az éjszaka csendes volt. – Michael számít rá, hogy támadunk. Pontosan tudja, hogy hamarosan pattan a húr. Ha most fellázadunk, a kezére játszunk.
– Te is tudod, hogy nem várhatunk a tovább. Ha a helyzet tovább éleződik, az igézők egymás ellen fognak szövetkezni. Ha nem lépünk, az angyalok leigáznak minket. – Aaron szemében olyan tűz égett, amiből Adrian tudta: ez a gondolat már régóta formálódik a férfi fejében.
– Ha éjszaka támadunk, meglephetjük őket. Az angyalok nappal a legerősebbek, így akkor nincs esélyünk.
– Aaron, légy észnél! – győzködte Adrian. – Gondolj a családodra. Egy háború a legfelelőtlenebb ötlet ilyen vészterhes időkben. Ha elbukunk, több esélyt nem kapunk. Az angyalok el fognak venni tőlünk mindent, felgyújtják a házainkat, elviszik a feleségeinket és a gyerekeinket.
Aaron arca gondterhelté vált, de Adrian tudta, hogy nem hátrál meg.
– Gondolj a családodra – ismételte.
Folyton csak rájuk gondolok – suttogta a férfi. A feje felett a régi utcai lámpa pislákolni kezdett, majd kialudt, sötétbe vonva vele Aaron arcát. – Nem fogom hagyni, hogy a lányaim ebben nőjenek fel.
Adrian nehéz szívvel nézett a kétségbeesett férfira.
– Van más út…
– Nincs – rázta a fejét, és felpillantott Adrianra. – Segíts nekem. Vigyél el a Tanácshoz.
Adrian összevont a szemöldökét.
– A Tanács már amúgy sem néz rátok jó szemmel. Nem fognak segíteni.
– Ha biztosítom őket, hogy nyerni fogunk, segítenek. Ha pedig nem… – Aaron megvakarta az állát. – Akkor a beleegyezésük nélkül teszem.
Adrian megrázta a fejét.
– Őrültséget csinálsz, Aaron. Hogyan akarod egyetlen éjszaka alatt megmenti a népet?
– Az legyen az én gondom.
Adrian lehunyta a szemét. Ha van egy kis szerencséje, a Tanács elutasítja Aaront. Ha most kirobbanna egy forradalom, az a világ végét jelentené…
– Legyen. Elviszlek hozzájuk.

* * *

Az egyik kihalt folyosón ültem, és egy müzliszeletet majszoltam, de nem is éreztem az ízét. Amióta Mr. Fox elmondta, hogy ő is a Tanács tagja volt, nem tudtam odafigyelni semmire. Ha igaz, amit mondott – és tudtam, hogy így van – akkor az nagyon sok mindent megmagyaráz. Például, hogy miért tud szemrebbenés nélkül beszélni az angyalokról, és hogy honnét tud ennyi mindent.
Miután elhagytam a töri termet, az első gondolatom az volt: hol vannak most az angyalok? Elvégre 1994-ben dúlt a forradalom, és azóta mindössze kilenc év telt el. Mi történt az alatt a kilenc év alatt, ami ekkora változást hozott? Mi történt, miután a forradalom elbukott? Ezt nem mertem megkérdezni Mr. Foxtól, mert tudtam, hogy már így is túl sok mindent árult el nekem. De ha van valaki, aki tudja a választ, akkor az ő.
– Jól sejtem, hogy nem a töri beadandón gondolkozol? – szólalt meg egy ismerős hang a vállam felett, kirántva a gondolataimból. Ian leült mellém, és egész testével felém fordult. Elvörösödtem, mikor a tekintetem az ajkára villant, és láttam, hogy halvány vigyorra húzza. Gyorsan a müzlim felé fordultam.
– Jól – feleltem, hogy eltereljem a figyelmem az ajkáról.
– Ha tippelnem kellene, azt mondanám, a töri óra jár a fejedben.
Felkaptam a fejem. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, a gyomrom mégis összerándult az izgalomtól.
– Miből gondolod, hogy így van? – Igyekeztem közömbös hangot megütni, de csúfos kudarcot vallottam.
– Láttam az arcod, mikor Fox belekezdett a témába. – A szeme az arcomat kutatta, és tudtam, mit keres. Láttam, ahogy a szemében felvillan valami, mikor meglátta, mennyire megkönnyebbültem, hogy nem arról beszél.
– Én csak… – kezdtem, de nem tudtam, hogy folytassam. – Furcsa ez az egész nem? Hogy kilenc évvel ezelőtt még forradalom volt, most pedig minden csendes… – megálltam, és Ianre pillantottam. Az arca kifejezéstelen volt. – Mintha az egészet elvágták volna – folytattam. – Hol vannak például az angyalok?
– A Tanács gondoskodott a békéről – mondta Ian, de a tekintete elsötétült.
– De hogyan? Hisz a háború előtt is azt kellett volna tenniük. Az lehetetlen, hogy az angyalok egy ilyen forradalom után békét kössenek.
– Ha innen nézzük – bólintott. – De gondolj csak bele. Az egész azzal kezdődött, hogy az angyalok elnyomták az igézőket. Ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövethettek. Miért ne kötöttek volna békét, ha az azt jelentette, hogy megvédhetik a népüket?
Összevontam a szemöldököm. Ennek így semmi értelme nem volt. Évezredeken át harcoltak, hogy aztán békét kössenek, csak mert meg akarták óvni a fajukat?
– Épp te mondtad, hogy a háborúhoz nyomós ok kell. A békéhez is az kell, és ez nem az!
– A béke egészen más kérdés.
– Ha a mieinkről van szó, akkor nem. Ez talán még nehezebb döntés volt, mint a háború.
– A mieink? – nevetett. – Tényleg ezt mondtad?
A szememet forgattam.
– Tényleg ez volt az egyetlen, ami megmaradt abból, amit mondtam?
– A te szádból teljesen máshogy hangzik ez a szó.
– Mi bajod ezzel a szóval? Végül is a mi városunkról beszélünk, ahol igézők laknak. Ők a mieink.
Ian vigyora a füléig ért, és tekintetében megfejthetetlen vidámság csillant, ami nekem nagyon nem tetszett.
– Na, és ki volt ez a William? – kérdeztem, hogy témát váltsak.
Ian megvonta a vállát.
– Csak annyit tudok róla, amennyit Fox elmondott. Sosem hallottam felőle.
– Hmm… – Felhúztam a lábam, és a térdemre tettem az állam.
– Segíthetek, hogy többet megtudj róla – ajánlotta Ian. – Persze, csak ha nem tartasz ki amellett, hogy kerülsz engem.
Felemeltem a fejem. Ian szemében vidámság táncolt, az ajkát mosolyra húzta. Komoly erőfeszítésbe került, hogy elszakítsam a pillantásom az ajkától…
– Nem kerüllek.
– Akkor miért hagytad ki a mai tesi órát?
– Az nem miattad volt. – Szörnyű hazudozó vagyok.
Ian felnevetett, és tudtam, hogy nem hitt nekem.
– Áll még a mai találkozó? – kérdezte.
Felsóhajtottam. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet, ha együtt látnak minket… És abban sem voltam biztos, hogy megúszom anélkül, hogy hülyeséget csinálnék.
– Hát… – Mielőtt befejezhettem volna az érvelést arra, hogy miért nem lenne jó ötlet, ha együtt mutatkoznánk, Ian előredőlt, de olyan közel, hogy az orrom megtelt a belőle áradó külön illattal, mely olyan volt, mint a szívverés; hol egyenletes, és kellemes, hol heves és bódító. A szívem hevesebben kezdett el verni, mikor a lehelete az ajkamat kezdte csiklandozni. Kitűrt egy tincset az arcomból, és a fülem mögé simította.
– Nem te vagy az egyetlen, aki képtelen kiverni a fejéből a másik ajkait – suttogta. Az szám elnyílt, mintha azt vártam volna, hogy megcsókoljon. Ian tekintete az ajkamra vándorolt, egy pillanatra valami sötét csillanást láttam felvillanni a szemében… Majd elhajolt előlem, és felállt.
– Ma négykor a szökőkútnál. Ne késs el! – Azzal felvette a táskáját, és otthagyott.

* * *

Miközben hazafelé tartottam, a gondolatim megállíthatatlanul cikáztak. Az agyam egyik felében Mr. Fox trónolt, a másikban az árnyak, és az álmok, a harmadikban Ian… Csak a pontosság kedvéért: az agyam ötvenöt százalékát Ian foglalta el!
Mikor hazaértem, hátravittem a kicsikét a régi seprűtárolóból átalakított garázsba, hogy másnap reggelre ne fagyon le a motor. Csak nagy nehezen sikerült visszazárnom az ajtót, mert itt minden olyan öreg volt, mint Caesar – csoda, hogy volt még egyáltalán ajtó, amit vissza lehetett zárni.
A kezem még a záron volt, amikor valami megmozdult mögöttem. Megmerevedtem, még lélegzetet sem vettem. Egy kicsit oldalra fordultam, hogy lássam, van-e mögöttem valaki. Síri csend uralkodott az udvarban, még a levelek sem mozdultak. A szél mintha nem is fújt volna, pedig ilyen nem szokott előfordulni. Lassan megfordultam, és körbenéztem. Az udvar kihalt volt, csendes, mint mindig, mégis mintha lett volna valami, ami nem illett oda. Lassan elindultam a ház felé, nem mertem egy rossz mozdulatot sem tenni, amikor megéreztem azt a valamit.
A levegő pattogott az elektromos töltésektől. Mintha a töltések egy furcsa aurához tartoztak volna… és az az aura mozgott. Szinte egyé váltam azzal a valamivel, éreztem, hogy elindul. Lassan közeledett, de én semmit sem láttam. Melegen tapadt a bőrömre, mintha be akarna szipolyozni. Aztán rájöttem, mihez hasonlítanak ezek a töltések. Ahhoz az öt alakhoz, akiket kedden láttam.
„Érzem rajta Ian szagát. Ő tudni fogja, hol van Ian.”
A lábam megremegett, aztán három dolog történt egyszerre. A hozzám legközelebb eső fa ágai megzörrentek, és egy árnyék bontakozott ki a kerítés mellett, én pedig abban a pillanatban futásnak eredtem. Öt hosszú lépéssel átszeltem az ajtó és a köztem lévő távolságot, és feltéptem, majd rögtön kulcsra is zártam magam mögött.
Az első dolog, amit bent megpillantottam, Démon volt, aki a fotelemben feküdt. El sem jutott a tudatomig, hogy mérgesnek kellene lennem rá. Ledobtam a táskám a puffra, és azzal a lendülettel felrohantam a szobámba. Magamra zártam az ajtót, és behúztam a függönyöket, mielőtt az ágyra dőltem volna. Az arcomat beletemettem a párnába – egy régi, kiskori szokásom volt ez. Ha én nem látok semmit, engem sem lát senki.
Tudtam, hogy valószínűleg csak a fáradság, és a mai nap megpróbáltatásai miatt láttam és éreztem, ami éreztem, de azok után, amiket ma tapasztaltam, már úgy gondoltam, akármi létezhet – akár még a Mikulás is.
Mélyet sóhajtottam, hogy megnyugtassam magam, és megfordultam az ágyban. A sötét plafonra meredtem, de nem láttam semmit belőle. A szemem előtt a múlt éjszakai álom jelent meg. Ha lehunytam a szemem, még láttam is volna a felcsapó tüzet, érezhettem is a melegét.
Anyaa!
A fiú sikolya visszhangot vert a fejemben. Anya arca derengett fel, sápadtan, fáradt szemeiben bűntudat ült. Nem, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyesmit tett. Anya maga volt a megtestesült jóság, ő még a légynek sem tudott volna ártani… Lehetséges, hogy az álom, tényleg csak álom volt? De mégis, mi van, ha Alexnek igaza volt, és az árnyakkal álltak kapcsolatban? Lehet, hogy nem is kellett volna ennyit szenvednem, csupán hagyni, hogy tegyék, amit kell?
Keserűen felnevettem.
Bár előbb rájöttem volna erre. Akkor talán már hamarabb is megpróbálhattam volna… Talán most normális életet élhetnék, olyat, mint a többiek. Talán még barátom is lenne. Sokszor eltöprengtem, vajon ha átlagos lány lennék, a fiúk milyen szemmel néznének rám? Vajon lehetnék én valaha is anya? Elvégre ki is akarna magának olyan barátnőt, aki kiszámíthatatlan időpontokban lesz rosszul? És melyik gyerek akarna magának ilyen anyát? Talán jobb is így… Sosem akarnám, hogy azok, akiket szeretek, szenvedjenek miattam. Elég volt a bűntudat, amit Alex miatt éreztem. Ha a saját gyerekemről lenne szó…
A gondolat hirtelen kicsúszott az ujjaim közül, mikor váratlanul megbillent előttem a szoba. Hányinger tört rám, a plafon elhomályosult előttem, vibráló feketeség kúszott a szemem elé. Forróság tört rám, belülről emésztett, mintha meggyújtották volna a ruhám.
Itt voltak.
Sötét, tapinthatatlan feketeség lengte körbe a szobát. Mintha füst lett volna, belekúszott a testembe, alaktalan, mérgező gázként. Fájdalom nyilallt belém, a mellkasomban megjelent a jól ismert satu. Levegő után kapkodtam, a kezem rászorult a takaróra. Hangos sikítás hangzott fel, mintha valakit kínoznának. A hátam ívbe feszült, a kezemmel a takarót markoltam… De nem álltam ellent.
Mintha csak a gondolataimban olvastak volna, mintha tudták volna, mikor kell megjelenniük. Kinyitottam a szemem, de a sötétségtől, és a fájdalomtól semmit sem láttam. Sebezhető lettem, mint egy kisgyerek, mint a haldokló, aki a gyógyírért könyörög, de ez kellett. Ha ez az ára, megteszem.
Éles, nyilalló fájdalom hatolt a gyomromba, az oldalamba. A tudatom elhomályosult, már nem tudtam, hol vagyok, vagy, hogy ki vagyok. Sötét, ádáz gondolatok öltöttek testet bennem, olyanok, amiket sosem lettem volna képes megtenni. Hangos, elsöprő hangokat hallottam a fejemben, mintha ezer ember próbálna egyszerre beszélni. Mintha lángoltam volna, a testem rángatózott, vonaglott. Küszköve kapkodtam levegő után, a szemeimbe könnyek szöktek. A jó teljesen eltűnt a világból, minden egyes múló pillanattal a sötétség mélyebb lett. Iszonyú, fehéren izzó fájdalom hasított a mellkasomba. Összegörnyedtem, de az égő kín nem csillapodott. Egyre nehezebben vettem a levegőt. Fuldokoltam. A légutaim mintha elzáródtak volna, a levegő nem jutott le. Felköhögtem, és valami meleg folyadék ömlött ki a számon.
– Ne-e-e – sikítottam. Mintha villamos székbe ültettek volna, mindenegyes alkalommal, mikor egy árny hozzámért, a testem vadul megrángott. A gondolataim nem voltak épek, nem emlékeztem, miért kell ellenállnom. Tiszta, fehér köd uralta a tudatom, míg a körülöttem lévő világ feketébe burkolózott.
A lángolás egyre nőtt, megállíthatatlanul. És én azt hittem, ennél fájdalmasabb már nem lehet. De minden pillanattal a tűz forróbb, égetőbb lett. Fel akartam emelni a kezem, kitépni őket a mellkasomból, a fejemből, mindenhonnan. De nem éreztem a karom, a forróság elégette.
Dobogás töltötte meg a szobát, kiáltozás, majd egy hangos csattanás.
– Luna! – Ismerős hang tört utat magának a gondolataimban – vagy inkább a fejemben, mert gondolataim már nem voltak. A fejem égett, tombolt benne a tűz, mintha ki akarná égetni az agyamat. A fehéren izzó fájdalom vörössé vált.
Hűvös kezek tapadtak rám, de én nem tudtam, hol érintettek meg. A karomon? A homlokomon? Mindenhol?
– Itt vagyok, Luna. – Kellemes hang töltötte be a fojtogató sötétséget. – Semmi baj, kislány, itt vagyok. Már nincsenek itt, hallod? Elmentek.
A sötét felhő elemelkedett, a tudatomat elborító fehér köd enyhült. Az ereimben száguldó, mérgező fájdalom lelassult.
Megremegett a kezem, mikor az a hűvös kéz elengedett.
– Semmi baj, Luna, itt vagyok. Már itt vagyok… – Valami felemelt, majd újra lerakott, ezúttal egy puha, meleg dologra. Halk csapódás hallatszott, majd a hűvös kéz újra ez enyémre tapadt. Valami vizes dolog került a homlokomra, majd letörölte rólam az izzadságot, a cseppek végigfolytak az arcomon. A fekete köd lassan kitisztult, a mellkasomat szorító satu eltűnt, a légzésem csillapodott.
– Nyisd ki a szemed, Luna! Elmentek. – Alex! Ez a hang Alexé. Itt van…
– Alex – suttogtam. Kinyitottam a szemem, de féltem, hogy csak az árnyak játszanak velem.
– Itt vagyok. – Alex komor-dühös arcát pillantottam meg. A füst eltűnt, a fájdalom elmúlt, a gondolataim újra épek voltak.
Épp, mint máskor, az árnyak amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek.
– Alex – suttogtam újra. Előrehajtottam a fejem, és mellkasába temettem az arcom.
– Luna, még is mi a jó büdös francot műveltél? – csattant fel, és eltolt magától. Zavarodottan néztem rá. A vonásai élesek volta, a szeme villámokat szórt a dühtől.
– Meg kellett próbálnom – mondtam lassan.
Alex arca eltorzult.
A francba is, Luna! Megőrültél?!
– Te is megmondtad… Én csak… Alex, én csak meg akartam szabadulni tőlük. – Behunytam a szemem, hogy visszatartsam a könnyeket.
– Basszus, Luna, nem lehetsz ennyire hülye! Nem érezted, hogy valami nem stimmel?
– Fájt – suttogtam. – Nagyon fájt.
– Nekem pedig az fájt, hogy végignéztem! – csattant fel Alex.
Összeszorítottam az ajkam, a kezem a homlokomra szorítottam.
– Annyira… sajnálom. Azt sajnálom, hogy végignézted.
Alex arca elborult.
– Figyelj rám! – mondtam gyorsan, mert láttam, hogy közbe akar vágni. – Ez előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. Ha nem is most kellett volna, egy napon úgyis meguntam volna. Meg kellett próbáljam! Hibáztatsz azért, mert reménykedtem?
Alex szeme elsötétedett, merev arckifejezésétől összeszorult a gyomrom, de álltam a pillantását. Meg kellett, hogy értse. Tizenkét év telt el… Valamit tennem kellett, és ha nem is ez volt a legjobb ötlet, hát valamit kiderítettünk: nincs itt semmi féle üzenet, semmi pozitív dolog a háttérben, ami megérte a kínokat. Most már biztosak lehettünk benne, hogy meg kell találnom a módját, hogy véget vessek ennek, nem pedig azon töprengni, miért történik mindez. Mert ez számított a legkevésbé.
– Ezt nem ismételheted meg többször! – szólalt meg végül, kemény tekintettel. – Nem érdekel, miféle hülye elméletünk születik, ilyen többet nem fordulhat elő!
Alex elhallgatott, a tekintete végigfutott rajtam, és ahogy az ajkát összeszorította tudtam, hogy valami baj van.
– Még sosem bántottak fizikailag – suttogta olyan halkan, mintha nem is nekem mondaná.
Felkaptam a fejem.
– Hogy érted, hogy fizikailag? – néztem Alexre. Tényleg megégtem volna? A tűz ezúttal valódi volt? De hisz már nem éreztem fájdalmat. Kikaptam a kezem Alexéból, és felhúztam a pólóm úját, hogy megvizsgáljam a karom. De az éppolyan sima volt, mint mindig, egyetlen karcolás sem volt rajta. Felhúztam a felsőm, de a hasam, és a mellkasom is sértetlen volt.
– Nem erre gondoltam – rázta Alex a fejét. – Vért hánytál. – A tekintete kemény volt, de szikrázott a dühtől.
Lenéztem a földre. Sűrű, vörös tócsa állt az ágyam mellett. Akkor hát emiatt nem kaptam levegőt. Tehát már két dolgot tudunk: az egyik, hogy nem üzenni akartak. A másik pedig, hogy ha megadom magam nekik, igenis képesek fizikai károkat okozni. Eddig ez lehetetlennek tűnt, hisz tizenkét éven át semmi nyomot nem hagytak maguk után, de a vér a padlón nem hazudott.
Alex fáradtan felnyögött.
– Az én hibám. Én mondtam, hogy talán üzenni akarnak valamit – mondta elgyötörten.
– Te csak segíteni akartál – ráztam a fejem. – Alex, eddig minden elméleted helytálló volt. Nem egy hülye ötletet adtál, érted? Hanem reményt! És ha zsákutca is volt, legalább megpróbáltuk!
Lehajoltam, hogy felvegyem a földről a vizes törülközőt, amit Alex hozott magával. Ám amikor döbbenten felszisszent, felkaptam a fejem.
– Mi a… – Tágra nyílt szemmel, döbbenten tátogva meredt rám.
– Mi van?
– Mi van a hajaddal? – felemelte a kezét, és két ujja közé csíptetett egy tincset.
– Nem tudom. Mi az?
– Te jó ég – suttogta borzadva. Az ajka elnyílt a döbbenettől, az arcán egy pillanatra leplezetlen rettegés suhant át.
– Mi van? – néztem rá. – Mi van a hajammal?
Ijedten nézem Alexre, de az épp olyan értetlenkedve bámult rám, mint ahogy én. Odanyúltam, ahol Alex még mindig fogta a hajam, és felemeltem, hogy megvizsgáljam.
A kezemben lévő tincs ősz volt.
– Nem – suttogtam. – Az nem lehet.
Felugrottam az ágyról, és a tükörhöz rohantam. De talán jobban tettem volna, ha a helyemen maradok. Gyomorforgató pánik öntött el, mikor megpillantottam a tükörképem, és rögtön megértettem, miről beszélt Alex.
Sötét hajam jobb oldalán egy vastag, ősz tincs éktelenkedett.
   Mintha öregedni kezdtem volna.