Utolsó lélegzetvétel (Novella)

A mai napon egy novellával érkeztem, ami számomra is hihetetlen, hisz eddig sosem próbáltam. (Leszámítva persze A fekete sárkányt, de az is egy írásomhoz kapcsolódik, szóval nem nevezném teljes szívvel novellának.) Mivel ez az első próbálkozásom a műfajban, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre. Remélem, megosztjátok velem a gondolataitokat!
Íme, itt is van! 

 ~

Az égen úszó, komor felhők egymásba kapaszkodva, közös erővel takarták ki a narancs színben ragyogó napot, sötétségre ítélve az alatta elterülő kopár pusztát. A kukoricamezőt egy hosszú, kanyargós betonút osztotta ketté, ami egy kis falut kötött össze egy nagyvárossal, de az út késő délután néptelen volt. A szél hol végigszaladt a kukoricák között, megzörgetve a leveleit, hol teljesen elhallgatott, mintha nem tudná eldönteni, hogy tovább zargassa-e a kis vidék lakóit, vagy végleg távozzon.

Mielőtt továbbindult volna, még belekapott egy aranyszínű hajzuhatagba, keszekusza táncra hívva a szálakat, melyek beszőtték a szépséges arcot. Egy lány várakozott a kopár út szélén, hosszú szoknyájával játszott még egy utolsót a tavaszi szél, majd fájdalmasan tovaszállt, új utakat keresve. A lány szőke tincsei visszahulltak a vállára, szoknyája megpihent. A kék szemek, akár az óceán tükre, a távolba meredtek, vártak valamire. Kezeit összefonta a melle előtt. Nem fázott, csupán türelmetlen és izgatott volt. Egy varjú hangos károgására fölkapta a fejét, és megborzongott a sötét felhők hömpölygő látványától.

A messzi távolból halk búgás törte meg a csendet. A lány arra kapta a fejét, és boldog mosoly terült szét az arcán; olyasféle mosoly volt ez, amit az angyalok is megirigyeltek volna. De hát irigyelték is, mi másért szabtak volna olyan sorsot a lánynak, amilyen várt rá?

Nemsokára kibontakozott egy koromfekete motor alakja, a rajta ülő motorosával együtt, ahogy a lány felé száguldottak. A lány leengedte a kezét, arca felragyogott, mikor a motor port kavarva megállt mellette.

Utasa egy fiú volt, aki lánnyal lehetett egyidős. Mézbarna haja a válláig ért, de mindig összekötve hordta, vonásai lágyak és kellemesek, ajkainak teltsége magára vonzotta minden lány tekintetét. Ám az zölden örvénylő szemei csakis az aranyhajú lányt látták meg, csakis őrá figyeltek fel. Tekintete mélyén sok minden lapult, de ebben a pillanatban színtiszta szerelem tükröződött bennük, ahogy rápillantott a lányra. Leszállt a motorról, majd mielőtt a lányhoz fordult volna a csomagtartóhoz ment, és felnyitotta. A lány látta az ajkán bujkáló mosolyt, ami oly kedves volt a szívének. A fiú lecsukta a fedelet, majd a háta mögé rejtett kézzel a lány elé lépett. Szeme végigsimogatta a gyönyörű arcot, lecsúszott a lány kecses nyakára és megpihent a válla ívén. Szépsége, kedves mosolya, kék szemeinek tündöklő kéksége megdobbantotta a fiú szívét. Ajkainak vörössége csókra hívogatta, törékeny alakja ölelésért kiáltott. A fiú egész lényével magához akarta húzni a lányt, s látta égő tekintetén, hogy ő ugyanerre vágyik. A lány szemei lecsúsztak a fiú ajkaira, végigsiklott izmos alakján, majd ismét megállapodott zöld szemein.

A fiú közelebb lépett, a lány barack és vanília illata egy pillanatra elbódította. Felemelte a kezét, megmutatva a benne rejlő kincseket.

– Boldog évfordulót! – súgta lágy hangon, mosolyogva figyelve a lány reakcióját. Az a tenyerében fekvő dobozkára és egy szál rózsára pillantott, szíve hevesen dobogott a mellkasába. A dobozért nyúlt, és felpattintotta a bársonyfedelet. Egy szív alakú medál feküdt benne, elülső fedélkéjén két apró vésettel, mely az ő neveik kezdőbetűje volt. A lány jól látta, hogy a medált ki lehet nyitni. Remegő kezekkel felkattintotta a fedelet. „Az utolsó lélegzetemig…” Ez állt az egyik oldalon. A másokon a fiú mosolygós arca nézett fel rá, olyan boldog mosollyal, ami élő másán is szétterült. A lány könnyekkel a szemében nézett fel a fiúra. Az kiemelte a medált a dobozból, majd a lány mögé lépett. Belefúrta ujjait a selymes szálak tengerébe, majd előrekotorta őket, és levette a lány nyakában lógó láncot. Rátette a medált, majd visszaakasztotta. Keze rásimult a puha, törékeny vállakra, minden érintés édesen visszhangzott a testükben. A lány megérintette a láncot. Melegség áradt szét a testében, egész lényében boldogság áramlott végig. Szembefordult a fiúval, aki mosolyogva figyelte. Majd lehajolt, és ajkait a lányéhoz nyomta. Karjai körbefonták a kis testet, magához húzta, mintha magába akarná olvasztani, úgy csókolta, mintha most csókolhatná utoljára. A lány karjai épp így fonódtak a fiú köré, épp azt a boldog elégedettséget érezték mindketten.

– Most te jössz – súgta a fiú a fülébe. Ajkával megérintette a nyakát, lecsúszott a vállára, a kulcscsontjára, majd ismét a nyakára. A lány megborzongott a gyönyörtől.

– De neked kell vezetned.

A fiú ragyogó mosollyal válaszolt. Átadott a lánynak egy bukósisakot, majd felült a motorra, és fél kézzel felsegítette maga mögé a lányt. Az szorosan átkarolta a fiú derekát és mellkasát.

– Indulhatunk?

– Csak ne olyan gyorsan – kérlelte a lány. Félt a motoron, de a fiút még jobban féltette. Valahányszor elment, az aggodalom mérges kígyóként tekergett benne, addig nem tudott megnyugodni, míg haza nem ért.

– Semmi bajod nem esik. Ígérem.

Jaj, ha tudta volna…

A fiú beindította a motort, majd a gázra lépett, és sebesen kilőtt. A lány felsikoltott, a hangot elkapta a szél, és vitte, vitte messzire a nyári naplementében. A lány belefúrta arcát a fiú hátába, nedves föld és tavaszi fák illata keveredett az orrában. Lehunyta a szemét, úgy fektette fejét a fiú ingére. A szél elragadta a haját, aranyszín folyóként húzva a lány háta mögött. Belefúrta orrát a fiú hajába, magába szívta az illatát. A fiú a kormányt markolta, szíve ezerszer gyorsabban vert, mint máskor, s ennek nem az adrenalin volt az oka, ami végigáramlott az ereiben. Érezte a lány simogató kezeit a mellkasán, puha arcának érintését a nyakába, barack és vanília illatát az orrában. Tudta, mennyire fél, de azt is, mennyire megbízik benne. A lány belecsókolt a nyakába, tenyere végigkúszott a karján. Rá kellett volna szólnia, hogy ne terelje el a figyelmét a vezetésről, de az édes, kínzó érintéseket jobban vágyta, mintsem véget vessen nekik.

Egyikük sem vette észre, hogy a felhők megadóan utat engedtek a napnak. Vérvörös fény vonta uralma alá a sötétséget, és telepedett rá a kopár pusztára; s a motorozó párra. A lány még sosem volt olyan boldog, mint mikor arra gondolt, mit fog szólni a fiú, mikor meglátja az évfordulójukra kapott ajándékát. Izgalom kerítette a hatalmába, alig várta, hogy megérkezzenek. Belecsókolt a fiú nyakába, újra és újra.

A fiú az útra szegezte zölden örvénylő szemét, de teljesen tudatában volt a lány jelenlétével. Ajkai elnyíltak, csókra vágytak, karjai megfeszültek, ölelésre várva, egész testével kívánta a lányt. Kívánta őt, míg csak a szíve dobogott.

Határtalan boldogság töltötte be a levegőt, két lélek sugárzó darabjai játszottak egymással a nyári naplementében. Felhőtlen boldogság, kibontakozó szerelem fonódott össze a borult ég alatt.

A hajtűkanyarban a fiú oldalra döntötte a motort, így akarván bevenni a veszélyes ívet.

Egyikük sem hallhatta a közelben felmorduló teherautó hangját, hisz a szél olyan hangosan süvített a fülükben, hogy saját és egymás szívverésén kívül mindent kizárt. A lány nem is láthatta, nem is hallhatta. De a fiú látta.

Szívbemarkoló, jeges rémület cikázott végig a testén, minden tagját megmerevítette a határtalan félelem. Nem volt már idő lassítani, nem volt idő kiáltani sem.

Egyikük sem hallotta a szél panaszon süvítését, és már egyikük sem érezhette meg az eső hideg szilánkjait. A fiú még utoljára magába szívta a lány illatát, utoljára kiélvezte bőrének selymes, lágy tapintását, a melegséget, ami áradt belőle. Nem mondhatta ki utoljára, mennyire szereti. Azt sem mondhatta már, mennyire sajnálja, hogy csalódást okozott, mennyire sajnálja, hogy a lány hiába bízott meg benne.

Egyikük sem érezte a fájdalom lángoló kínjait, vagy hallották a rettenetes, szívbemarkoló csattanást, mikor a teherautó maga alá gyűrte a motort. A szerelem lángjai csaptak fel utoljára a szívükben, majd aludtak ki; örökre.

Beléd temetkezve 11. fejezet

11. fejezet

Álmomban rohantam. A talpam már zsibbadt a fájdalomtól és a hidegtől, mert cipő nem volt rajtam. Az arcomon izzadság gyöngyözött, de közben minden tagom reszketett a csípős hidegtől. Egy biciklitároló egyre jobban közeledett felém; az utolsó pillanatban kaptam fel a lábam, és lendültem át rajta. A talpam puha, jéghideg hóba taposott. Hallottam magam mögött a kiáltásokat, és a lábak kopogását az úttesten, de ha hátranéztem volna, elveszítettem volna az előnyöm. Továbbrohantam, egy bizonyos sikátort keresve. Az utca sötét volt még, csak a távolban éledezett a hajnali napfény a vastag hófelhők mögött. A kezem egy pántot markolt; a nehéz hátizsák pántját a hátamon.

Ekkor a kép hirtelen vibrálni kezdett, majd elhomályosult, és a hangok eltorzultak. Megzavart a változás, és kibillentem az egyensúlyomból. A lábam megcsúszott a jégen, aztán már csak a lüktető fájdalmat éreztem a tarkómon. Forgott körülöttem a világ, amitől hányingerem támadt. A tarkómra szorítottam a kezem, sietve vettem a levegőt, a tüdőmet égette a hideg és a kimerültség. Hangokat hallottam, túl közelről. Vészesen közelről. Oldalra fordultam, a kezemmel biztos pontot kerestem a talajon, hogy fellökhessem magam, és továbbrohanhassak. De épp, mikor felállhattam volna éles fájdalom hasított az oldalamba, és a másik irányba gurultam.

– Vegyétek el a hátizsákját! – kiáltotta az egyik nyugati fiú.

A szám telement hóval, a ruháim átáztak, a hideg valósággal marcangolta a tagjaimat. Két kézzel markoltam a táskám pántját, minden erőmmel magamhoz szorítottam. Újabb rúgást éreztem, ezúttal a könyökömnél, és fájdalom végighullámzott a karomon. A fiúk kitépték bénult kezemből a zsákot. Utánakaptam, aztán rögtön össze is görnyedtem: gyors, sorozatos rúgások követték egymást. Élesen felhördültem, mire harsány kacagás volt a válasz.

– Megvan a mai reggeli, fiúk, szép munka volt! – kiáltott az egyik.

A szemem akaratlanul lecsukódott, az agyam nem volt képes előállni valami menekülő tervel. A kacagás és a rúgások hamarosan abbamaradtak, én pedig ott maradtam a hideg hóban fekve, egyedül.

A szél hangosan süvített a fülemben, a fogam vacogott, ahogy a vizes ruháim rám tapadtak. Körülöttem minden tompa volt, elsuhanó. Mintha egy autó fordult volna ki valamelyik utcából, de nem voltam benne biztos. Talán egy nő hangját is hallottam a közelből, de lehet, hogy csak a szél süvített… A gyomrom maró éhsége mellett a fájdalom volt az egyetlen, amit érzékeltem.

Nem tudom, meddig fekhettem a hidegben, elveszítettem az időérzékem, de egyszer csak karok tapadtak körém, alám nyúltak és felemeltek. Rá akartam szólni, hogy vigyázzon, mert mindenem fáj, vagy esetleg hogy azonnal tegyen le, de a szám nem volt hajlandó kinyílni, én pedig nem akartam annyira, hogy erőlködjek. Hagytam, hogy a karok öleljenek, és vigyenek valamerre, amerre talán melegebb van, mint idekint, a fogvacogtató hidegben.

A szemem olyan hirtelen pattant fel, mintha a fülembe ordítottak volna. Az arcom izzadságban úszott, a rémálomtól zavarodottan tapogattam körbe. Mikor rájöttem, hogy az ágyamban fekszem a meleg takaró alatt, kissé megnyugodtam. Lehunytam a szemem, de mikor a sötétség hideg, havas sikátorrá változott, ismét kinyitottam.

Emlékeztem erre a napra. Ekkor betegedtem meg. Miután nem értem vissza a bázisra napfelkeltére, Jason a keresésemre indult, de mire rám talált, már késő volt. Ő megtett mindent, de nem sok esélyem volt. Ami ezután történt, az homályos. Egyik éjjel szörnyen rosszul éreztem magam, de mire felébredtem, már egy hófehér kórházi szobában feküdtem egy meleg ágyban, és a legfinomabb étel illata ébresztett. Az orvos nem szívesen látott el, állandóan arról faggatta Jasont, honnan szerzett pénzt a gyógyszerekre. Kihívta a gyermekvédelmiseket és a rendőrséget is, de mire azok odaértek, mi már nem voltunk ott. Hogy Jason honnan szerzett pénzt gyógyszerre azt sosem tudtam meg. Nem beszélt többet azokról az éjszakáról, azután sem, hogy jobban lettem, én pedig nem faggattam őt. Néma megegyezés volt köztünk, hogy a betegségem tiltott téma.

* * *

– Emma Cailli, ezt nem teheted velem! – visított Tia, duzzogva csípőre tette kézzel.

– El fogok késni! Majd a bulin elmesélek mindent. – Felkaptam a táskám, gyorsan beledobáltam a holmijaimat, és kibotladoztam a magas sarkúmban az udvarra.

– Volt csók, vagy nem volt csók?! Erre vagyok kíváncsi – kiabált utánam.

A szememet forgatva rohantam a nyikorgó vaskapu felé.

– Ha lett volna, te lennél az első, aki tudná! – Azzal becsaptam magam mögött a kaput, és már rohantam is a cég felé.

Az irodában szokatlanul nyomott hangulat fogadott. Az előcsarnok furcsa módon üres volt, csak Rose állt a recepciós pult mögött. Idegesen tekintgetett a lépcső és a lift felé, és összerezzent, mikor meghallotta a cipőm kopogását.

– Jó reggelt – köszöntem, és ledobtam a táskám a pultra, hogy eltegyem a belépőkártyám. – Mi folyik itt? Hol van mindenki?

– Daniel nagyon dühös – mondta vékony hangon.

– Ki hitte volna – forgattam a szemem, és visszavettem a táskát a hátamra.

– Ez most más. A céggel van baj.

Összevontam a szemöldököm.

– Miféle baj?

Rose ajka pengeéles vonallá szűkült, a tenyerét a szoknyájába törölte.

– Daniel ma kapta meg a félévi költségvetést – mondta halkan. – Rengeteg kiadás, csökkenő bevétel. Nem tudja, mi lehet az oka. Néhány helyen botrányosan alacsonyak a számok, Daniel most egyeztet a cégekkel.

– Te jó ég – mondtam. – Jobb lesz, ha felmegyek.

– Igyekezz! – bólogatott hevesen. – Velem már háromszor ordítozott, pedig még csak két órája vagyok itt!

A fejemet csóválva vettem a lépcső felé az irányt. Első utam az irodámba vezetett, ahol lepakoltam, majd a személyzeti szobába mentem, hogy készítsek három tejszínhabos, fahéjas, kakaós kávét – csak a szokásosat. Tapasztalatból tudtam, hogy a kávé Daniellel csodákat tesz, és az ösztöneim azt súgták, hogy arra szükség lesz. Felvettem a tálcát, és a Jégcsap irodájába mentem vele. A folyosón először Camillet pillantottam meg, aki megsemmisülten bámulta a telefont, és úgy tűnt, menten elsírja magát. Úgy tűnik, ő is találkozott már Daniellel. Felsóhajtottam, és lélekben felkészültem az elkövetkezendőkre.

Nem volt szabad kezem kopogni, úgyhogy könyökkel lenyomtam a kilincset, majd belöktem az ajtót. Danielt és Stephant a hosszú üvegasztal mellett találtam egy-egy laptop társaságában. Közöttük egy magas papírhalom állt, valószínűleg a költségvetés. A jöttömre mindketten felnéztek.

– Jó reggelt – mosolyogtam. – Rose mondta, mi a helyzet, hoztam kávét.

– Életmentő vagy, Emma – sóhajtott Stephan. Hátradőlt a székben, eltolta maga elől a laptopot, és megdörzsölte az arcát.

Letettem a tálcát, és leültem velük szembe.

– Mi van a számokkal? – kérdeztem.

– Ez nem a te területed, Emma – dörrent rám Daniel. – Itt nem tudsz segíteni, úgyhogy menj vissza kávét főzni.

Megütközve néztem rá.

– Már megbocsáss, de én titkárnő vagyok, nem kávéfőző gép. Pontosan ez tartozik a munkaköri leírásomba, úgyhogy maradok.

Daniel pillantása szikrázott, de nem fojtatta a fejmosást. Jobban is teszed, Jégcsap – gondoltam epésen. Még hogy menjek vissza kévét főzni…

– Szóval mi a helyzet? – fordultam Stephanhoz.

Elém tolt egy táblázatot, majd megfordította a laptopját, hogy én is lássam a képernyőt.

– A nyomtatványon a félévi költségvetés van, a laptopon pedig azok az értékek, amiknek hozzávetőlegesen ki kellett volna jönniük. – Érdekes, Stephan még tud normálisan beszélni az emberekkel. Vetettem egy lesújtó pillantást Danielre, és szemügyre vettem, amit mutatott.

Ha az ember nem is ért hozzá, mint ahogy én sem, a számokat azért el tudja olvasni. A nyomtatványon a laptophoz képest nevetségesen alacsony számok voltak, a kiadások nem fedezték a bevételt, és a papír és a képernyő számai még csak egymás közelében sem voltak.

– Valaki sikkaszt a cégnél? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.

– Először mi is ezt hittük – mondta Daniel nyúzott arccal, és megdörzsölte az állát. – De megnéztem a részletes eredményeket, és a jövedelemcsökkenés egyedül az európai cégeimet érinti, az amerikaiakat nem.

– Vagyis? – kérdeztem zavartan.

– Az európai cégeket nem tudom felügyelni. Több közvetítőm intézi az ottani ügyeket, de lehetetlenség lenne mindet kihallgatni. Az itteni cégeket és projekteket viszont háromhavi, rosszabb esetben félévente ellenőrzöm, és azokkal semmi probléma nincs, az értékek a vártnak megfeleltek.

– Tehát a közvetítők a hunyók – mondtam. Stephan fáradtan felsóhajtott.

– Nem beszélhetünk egyenként mindegyikkel, Daniel, az legalább kétszáz ember!

Daniel már épp válaszolni akart, mikor közbeszóltam.

– Nem is kell mindegyikkel beszélni. – Stephan érdeklődve nézett rám. – Csak az újakkal. Azokkal, akik féléve, vagy annál rövidebb ideje dolgoznak a cégnek, vagy akik ennyi ideje mentek Európába.

Daniel rám meredt.

– Valami rosszat mondtam? – kérdeztem rémülten. – Ne is figyeljetek rám, korán reggel van, azt sem tudom, mit beszélek!

– Zseniális vagy, Emma – közölte Daniel elképedve. – Ez leszűkíti a kört legfeljebb… ötven emberre.

Daniel rám mosolygott, és a francba is, eszméletlenül jóképű volt.

– Úgy tűnik, mégiscsak kellek én ide, Mister.

A mosolya a füléig ért, amitől nekem is vigyoroghatnékom támadt.

– Nincs okunk az örömre – szólal meg Stephan komoran. – Még el kell kapnunk azt a nyomorultat, aki tönkre akarja tenni a céget.

– Na, ebben már tényleg nem tudok segíteni. – Felálltam, és magamhoz vettem a tálcát. – Ha kellenék, tudjátok, hol találtok.

– Nem tudom, mit csináltál, Emma, de egy istennő vagy – ámult Rose.

Dick pizzázójában ebédelünk meg, de lassan indulni készültünk. Rose ragaszkodott hozzá, hogy ide jöjjünk, felteszem Dick miatt. Egyesek tényleg képtelenek megérteni a párkapcsolat és a monogámia lényegét.

– Én csak egy jó tippet adtam ahhoz, hol keressék a sikkasztót. Ennyi – vontam vállat. Kiittam a jéghideg epres turmixom maradékát, és hátradőlve figyeltem a téren sétáló szülőket.

– Daniel a lelket is kikiabálta belőlem, te meg csak tíz percre mentél be, és voilá… Irigyellek téged.

Meglepetten néztem rá.

– Mégis miért?

El sem tudtam képzelni, mit irigyelhet tőlem a gazdag, sikeres, szerető családban élő Rose.

– Ugyan, Emma, te vagy az egyetlen ember, aki következmények nélkül mondhat ellen Daniel Elwoodnak. Más nők, és néhány férfi is ölni tudna ezért.

– Hogy veszekedhessen Daniellel? – Ez most megőrült?

– Hogy Daniel olyan egyenrangú félként tekintsen rá, hogy meghallgassa és elfogadja a véleményét – mondta némi éllel a hangjában, mintha idegesítené, hogy ennyire nem értek semmit. – Daniel sosem hallgat másra, csak Stephanra, de főleg saját magára. Voltál már a konferenciákon és a tárgyalásokon, te is tudod. – Rose lemondóan sóhajtott. – Ő nem fogadja el senki véleményét, nem köt kompromisszumot. Bemegy, elmondja, ő hogy képzelte el ezt a szerződést, és vagy megkötik, vagy elküldi az ügyfelet.

Hát ezzel nem tudtam vitatkozni. Daniel makacs természet volt, megvoltak a saját elképzelései, és nem tágított mellőlük.

– Emlékszel a Jackkel való tárgyalásra? – kérdezte.

Elkomorultam, semmi kedvem nem volt felidézni.

– Daniel belement a kompromisszumba, amit Jack ajánlott. Én már öt éve dolgozom neki, de ez nekem is új volt.

– Nem igazán értem, mit akarsz ezzel mondani.

Rose kedvesen mosolygott.

– Daniel ad a véleményedre – mondta. – Számít neki, hogy te mit gondolsz, és odafigyel rád.

Szerintem mi nem ugyanarról az emberről beszélünk – gondoltam.

– Ezt abból szűrted le, hogy eladott Jacknek? Az volt aztán az odafigyelés netovábbja.

Rose felnevetett, de én cseppet sem találtam viccesnek.

– Igaz, nem ez a legjobb példa. De hidd el nekem, hogy így van.

Nem feleltem, mert meggyőződésem volt, hogy Rose hülyeségeket beszél.

– Csak ne mondd neki, hogy ezt mondtam – mondta fintorogva. – Azt nem élném túl.

– Tőlem nem hall vissza semmit. – Még csak az kéne.

– A francba, már itt is van! – kiáltott Dorothea, és leugrott a létráról. – Gyere már le, Emma, és tüntesd el a létrákat, mielőtt meglátja!

Szem forgatva ugyan, de gyorsan lemásztam, és összecsuktam a létrát, majd az emeleti szobákhoz vezető lépcső mellé támasztottam.

– Kellett volna még egy kis idő – sopánkodott Dorothea, és gyorsan megigazította a sötétzöld asztalterítőt, amin halomban álltak a sütemények, puncsok és alkoholos italok. Voltak rajta spanyol ínyencségek is, amiknek még a nevét sem hallottam soha, de ott volt Dorothea házi specialitása is, az extrasajtos, hatalmas pogácsa, amit Pepe imádott, és Dorothea ezt nagyon jól tudta. Egy kupacban műanyagtányérok és poharak álltak, bár feleslegesen – mindenki kézzel fog enni, és az üveget fogja meghúzni, nem vacakolnak azzal, hogy kitöltsék a piát.

– Villanyt le! – parancsoltam Pennynek, aki már tíz perce a kapcsoló mellet szobrozott, hogy még véletlenül se késsük le Pepét.

Kintről féktelen locsogás hallatszott be, ami csak is Tiától származhatott. Ha Tia jól dolgozott, Pepének egy lélegzetvételnyi ideje sem maradt a szülinapjáról kérdezgetni – és Tia mindig jól dolgozik. A bérházban néma csend ült, még levegőt sem mertem venni, nehogy lekéssük a nagy pillanatot. Odakint megnyikordult a kapu… Három… Kettő… Egy.

– Most – súgtam Pennynek.

Az udvart hirtelen vakító világosság öntötte el, és a ház tizenhét lakója egyszerre kántálta, hogy:

– Boldog szülinapot, Pepe!

Pepe lába földbegyökerezett az ajtóban, aminek következtében Tia a kapun túl rekedt; Pepe ugyanis nem egy kis ember volt. Nagy szemei végigsiklottak az udvar díszítésén, majd pedig a barátain, akik mind álarccal a fejükön mosolyogta rá.

Bizony jó munkát végeztünk. Az udvaron egy talpalatnyi hely sem volt, mindent befedett a konfetti. A lépcső korlátján színes szalagok futottak végig, míg az emeleti erkélyekről óriás-lufik lógtak le. Penny bátyja nem tudott ismerősöket szerezni a bulira, így kénytelenek voltak ők játszani aznap este: a színpad az én szobám előtt volt, mivel az volt a ház leghátsó részében, közvetlenül az emeleti lépcső mellett.

– Ti… szemetek! – kiáltott fel Pepe megrökönyödve. – Átvertetek!

– Menj már beljebb, Pepe, ne állj itt úgy, mint aki karót nyelt – tuszkolta befelé Tia. – Ez itt mind csak a tiéd! Valld be, hogy az asztalt láttad meg legelőször! – vigyorgott. – Fald fel az egészet!

Pepének nem kellett kétszer mondani. Penny lekapcsolta a villanyt, és már csak a színpad piros-zöld-kék lámpái villogtak szanaszét. Jared – így hívták Penny bátyját – és a bandája pedig belekezdtek az első számba. Pepe első útja az asztalhoz vezetett, és sorra végigette a menüt. Dorothea pogácsáival kezdte, miközben a nő végig ott toporgott a sarkában, roppant büszke arccal. Egyik sangría követte a másikat, aztán Pepe már azt sem tudta, hányadik szülinapját is ünnepli.

– Higgy nekem, bébi, ez a huszadik szülinapom! – kurjantotta egy bögyös, rózsaszín szoknyás lánynak, aki nem győzött elhajolni Pepe rémes szájszaga elől. A lány Tia egyik modell barátnője volt, és láthatóan már rettenetesen megbánta, hogy eljött a bulira.

Jaredék zenéjébe még a padló is beleremegett, és ha a poharak az asztalon üvegből lettek volna, már rég összetört volna mind. Dorothea levakarhatatlan volt, úgy csüngött Pepén, mint kiskacsák az anyjukon, de Pepét ez látszólag nem zavarta. Sőt, kijelentette: minél több pipi, neki annál jobb!

Chris ex-rendőrként nem volt hajlandó részt venni a lerészegedésben; a kapu mellett állt, és távol tartotta az bepofátlankodókat. A keze a jól láthatóan elhelyezett fegyveren volt.

Ezt látva nevetés fogott el, és fejcsóválva kihörpintettem a vodkámat. A pia égette a torkom, de jól bírtam.

– Ha te is berúgsz, ki fogja össze ezt a káoszt? – kiáltott a fülembe egy rémesen ismerős hang.

Megpördültem, de a villódzó fényekben egy pillanatig fel sem ismertem az arcot, ami lenézett rám.

– Danny? Jesszusom, tényleg te vagy az?

Danny magához rántott, és szájon csókolt. A dolog épp csak egy másodpercig tartott, aztán el is tolt magától – nagyon jól tette, különben az öklömmel is csókolózhatott volna.

– Remekül nézel ki! – kiáltott.

– Hol az álarcod? – lengettem meg előtte a sajátomat. – Ez egy álarcos buli.

– Nem volt időm vásárolni. Épp csak beugrottam, hogy lássalak – felelte csibész mosollyal.

– Nem Tennessee-ben kellene lenned a szüleidnél?

– Tessék? – kiabált. – Nem hallok semmit ebben a förtelmes zajban.

Már nyitottam a számat, hogy megismételjem, de akkor hirtelen magához rántott, és kiforgatott a táncparkettre. A derekamra kulcsolta a kezét, és a fülemhez hajolt, olyan közel, hogy éreztem a leheletét a nyakamon.

– Mit is mondtál? – A hangjában nevetést éreztem.

Elrántottam a fejem, és bosszúsan néztem rá. Danny sosem tudta, hol a határ.

– Tennessee. Ott kellene lenned. A szüleiddel. – Hátha így megérti.

Erre savanyú képet vágott, és válasz helyett körbeforgatott. A fejem zúgni kezdett – mégsem volt olyan jó ötlet az a vodka.

– Hagyjuk Tennesseet – javasolta, és újra magához rántott. Az illata ismerősen bódított el. – Beszéljünk inkább rólad.

Keze a vállamra fonódott, sötét szemeiben tűz gyulladt. A francba, ezt a pillantást nagyon is jól ismertem.

– Semmi érdekes nincs velem, te is tudod – forgattam a szemeim.

– Én nem ezt hallottam. – A keze megfeszült a vállamon. Felnéztem a szőke fürtökkel szegélyezett arcba. Lágy vonások, amik kisfiúsan jóképűvé tették, és gesztenyebarna szemek, amikben mindig is el tudtam veszni. A haja a válla alá ért, de mindig szoros copfban hordta; mint ahogy mindegyik fiú az utcán.

– Azt rebesgetik, hogy kirepültél a fészekből. Hogy egy gazdag ficsúr pincsije lettél.

A gyomrom összeszűkült, de nem mutattam félelmet.

– Nem erről van szó, Danny.

A zene elhallgatott, de Danny nem eresztett el. Észrevétlenül Tiát kerestem a tekintetemmel. Ha Danny hátsó szándékokkal jött ide, azonnal el kell tűnnie innen. Vagy nekem.

– Valóban? Akkor miről?

– Egyáltalán honn tudsz erről?

– Mindannyian értesülünk róla, ha egyikünk más útra lép. – A hangja kemény volt.

– Te is más útra léptél – mondtam békítően.

Hálás voltam Jarednek, amiért új számba kezdett – valami kemény rock számba, amitől a dobhártyám is kiszakadt –, mert így nem vontuk annyira magunkra a figyelmet a ház közepén.

– De nem lettem egy gazdag csicskása! – A hangja megremegett a dühtől.

– Egyikőtöknek sincs köze hozzá, mi lett belőlem – vágtam oda dühösen. – Munkát találtam, és otthont, és leszarom a banda véleményét!

– Egy utcagyerek hogy süllyedhetett ilyen mélyre?

Ha pofonvágott volna, az sem fájt volna ennyire. Hát azt hiszi, én nem gondoltam erre, mikor elmentem arra a nyavalyás interjúra? Azt hiszi, nekem nem volt nehéz döntés? Hátat fordítani annak, ami vagy, és azoknak, akik egykor a barátaid voltak nem volt könnyű döntés, de nem tehettem mást. Nem megyek vissza az utcára – és ha ehhez hátat kell fordítanom annak, ami vagyok, ha meg kell hazudtolnom önmagam, a francba is, legyen!

– Te semmit sem tudsz erről! Én nem megyek még egyszer vissza oda, Danny. Tizenkét év, a francba is! – A hangom megemelkedett egy oktávval. – Megérdemlem, hogy olyan életem legyen, mint mindenki másnak.

– De miért egy ilyennél? – fakadt ki. – Annyival jobb vagy nála!

– Neki pedig annyival több pénze van! – kiáltottam. Dorothea dühös pillantást vetett rám, de oda sem figyeltem. – Nézz körbe, Danny! Ez a ház egy vagyonba kerül! Csak így tudom megvédeni az otthonom. Emlékszel az eskünkre? – A szemembe könnyek gyűltek, de összeszorított ajkakkal álltam a pillantását.

– Megteszek bármit, és félreállítok bárkit, hogy megvédjem az otthonom. – Az arca ellágyult. – Hát nem árultál el minket.

Keserűen megráztam a fejem. Az arcomon forró könnyek folytak, és gyűlöltem a megalázkodás érzését. Gyűlöltem Dannyt is, amiért megjelent itt, és hogy magyarázkodásra kényszerítet.

– Itt meg mi folyik? – Tia alig látszott ki Danny háta mögül, de nem tűnt boldognak.

– Minden rendben, Tia.

– Nekem nem úgy tűnik! – Fenyegetve végigmérte Dannyt, aki vagy két fejjel magasabb volt nála. – Mit keresel itt, Danny fiú?

– Csak Emmát akartam látni – felelte kifejezéstelenül.

– Már végeztünk – mondtam sietve.

Danny lenézett rám, és attól a pillantástól bűntudat nyilallt a gyomromban. Danny a gyerekkori barátom volt, amit ő együtt járásnak nevezett, pedig Jason határozottan kijelentette, hogy ha csak hozzám ér, eltöri a kezét. Egy ideig Danny a mi bunkerünket használta menedéknek, de nem sokkal később őt elkapták, és végül nevelőszülőknél kötött ki. Azóta is velük él.

Hogy jutottunk el idáig? Hogy kerültünk ide? A torkomat égette a keserűség. Dannynek igaza volt, akármit is mondtam magamnak. Hátat fordítottam annak, aki vagyok, azoknak, akik osztoztak a sorsomban. Hátat fordítottam Jasonnek. Ha ő most itt látna engem, Danielnél, csalódna bennem. Én is csalódtam magamban.

– Jobb lesz, ha elmész – mondtam, azzal hátat fordítottam, és otthagytam.

Két vodka. Három. Az ötödik után nem számoltam. Mi a francért világít a szemembe ez a sok baromság? És mi a francért nem akar már hatni ez a sok vodka? Pepét néztem, aki félálomban keringett a bizonyos bögyös csaj körül, aki úgy tűnik már nem bánta, ha fogdossák.

Danny lelépett, abban a pillanatban, hogy elküldtem, de ettől nem éreztem jobban magam. Tisztában voltam vele, hogy ez az este nem rólam szól, és Pepét kellene ünnepelnem, de valahogy elment a kedvem. Az asztal mellett álltam egy félig teli vodkás üveg mellett, és azon töprengtem, miért nem hat már. A fejem már fájt, és mintha hányingerem is lett volna, de valahogy túlságosan is tudatában voltam a valóságnak, ami nem tetszett. Az egész üveget meg kell igyam, hogy berúgjak? – tűnődtem. Az már mérgezéshez vezethet…

– Versenyezzünk! – ordította el magát Pepe hirtelen, amit nem is értettem, hisz előbb még majd’ rádőlt a táncpartnerére. – Aki több felest dönt le, annak… hát annak majd kitalálok valamit! – kiáltott kába vigyorral.

Üdvrivalgás fogadta az ötletet, mire elvigyorodtam. Ez kell nekem.

Tia kipakolt az asztalra vagy húsz feles poharat, és mindegyiket teletöltötte, majd a versenyzők felálltak az asztalkörül.

– Háromra! – kiáltott Tia. – Egy… kettő…

Elsőként csaptam le a poharat.

– Még egy kör! – kurjantott Pepe.

Aztán még egy, és még egy, a végére megdőlt előttem az udvar. Na végre… A fejem a tízedik kör után kótyagossá vált, az agyam tompán közölte, hogy abba kellene hagynom, de valahogy csak nem tudtam.

– Három… kettő… egy…

Lecsaptam a poharat, és magasba rántott kézzel jeleztem, hogy megint én nyertem.

 – Neked aztán van huzatod, Emma.

A rémülettől úgy dermedtem le, ahogy voltam: magasba emelt kezekkel, az arcomra fagyott mosollyal. Tia velem szemben állt, és úgy mosolygott, mint aki valami nagyon rosszat csinált, és ettől most nagyon boldog. Kitágult szemekkel meredtem rá, de ő csak bután vigyorgott, majd látványosan hátat fordított nekem.

Csak add, hogy ne ő legyen… Uram, kérlek, add, hogy ne ő legyen.

Megpördültem, és egy fekete álarccal találtam szembe magam. A szemét nem láttam a sötétben, de a hangját és az illatát nagyon is jól ismertem.

– Daniel – nyögtem holtra váltan. – Mit keresel te itt?

– Épp megakadályozom, hogy a sárga földig idd le magad – hunyorgott rám vidáman.

Döbbenten meredtem rá, és azon tűnődtem, hol a francba siklott ki így az életem.

– Táncolunk? – kérdezte leplezetlen vigyorral, és felém nyújtotta a kezét.

– Tánc? – nyögtem fel ismét. – Ez a zene pocsék. Ha nem lenne az egész társaság holt részeg, már rég kirakták volna innen a bandát.

És nem mellesleg szédültem… Úgy tűnik, a vodka és a rövidek kezdték megtenni a hatásukat. Épp most. Ilyen az én formám.

Hunyorogva néztem fel rá, mikor a szemem előtt foltok kezdtek táncolni.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – folytattam. – Tudod, a sok pia… Nem akarom lehányni a ruhád.

Daniel feltolta a fejére az álarcot, így végre láthattam az arcát, ami cseppet sem segített egyébként is kótyagos állapotomon. Hogy lehet valakinek ilyen arca? Odafenn valaki csúfos tréfát űzhet velem, és leküldött hozzám egy félistent, hogy borítsa fel az életem. Na meg a hormonjaimat.

– Csak fog be, és táncolj velem! – utasított szelíden.

Megfogta a karom, és a tömeg közepére vezetett. Eredetileg Tia a szűk baráti kört hívta meg, de időközben Chris félretette nemes rendőrvénáját, és félig ájultan feküdt az egyik padon, így olyanok is belógtak, akiket nem is ismertünk, úgyhogy lassan vagy ötvenen lettünk.

Daniel ügyet sem vetett a tiltakozásomra, pedig addigra kezdtem igencsak rosszul lenni. Az aznap este elfogyasztott összes pia visszakívánkozott. Jégcsap tenyere a derekamra tapadt, és annyira más érzés volt ez, mint mikor Danny fogdosott, hogy majdnem felnyögtem. Danielt látszólag nem érdekelte, milyen zene megy épp, ő egy lassú tempót választott, aminek következtében össze-vissza lökdöstek minket. A fejem zúgni kezdett, és a sötét foltok táncoltak a szemem előtt. A gyomrom sem volt a legfényesebb állapotban. Lehajtottam a fejem, és így akaratlanul is feltűnt, mit visel Daniel. Egy sötét farmer volt rajta, és egy egyszerű fehér póló. Sehol egy öltöny vagy vászonnadrág, de így is úgy festett, mint egy divatmagazin modellje. Felpillantottam, és beleütköztem eszméletlenül kék szemeibe. Azok a fekete fürtök most is a szemébe lógta, rakoncátlanul meredeztek szanaszét. Nem használt zselét. Soha.

Nem akartam megzabolázni a fürtjeit, isten látja lelkem, de az ujjaim úgy viszkettek, hogy nem tudtam parancsolni nekik. Felemeltem a kezem, ujjaim beletúrtak a sötét fürtökbe. A selymes szálak kicsúsztak az ujjaim közül, visszahulltak, de én a hajában tartottam a kezem. Miért ilyen jó érzés ez? Daniel nem akadályozott meg, nem is ellenkezett, bár az arcát nem láttam a foltoktól. Kábán rávigyorogtam, mire egy csibész mosoly villant fel az ajkán.

A francba, mitől ilyen rohadt dögös? Mit tettem, hogy az ég egy ilyen elérhetetlen, féktelenül szexi, rémesen egoista pasival büntet? Bármikor megteszem újra!

Tusfürdő szaga keveredett a bőréből áradató természetes illattal, ami úgy hatott rám, mint valami drog. Én voltam túl alacsony, vagy ő volt túl magas, nem tudtam, de mikor felemeltem a fejem, hogy megmondjam neki, elképesztő illata van, a szemem rögtön az ajkára esett – az ugyanis alig volt pár centire az enyémtől. Megéreztem a lélegzeté az ajkamon, és a lábam megrogyott. Daniel szorítása megerősödött, megtartott, nehogy elessek.

– Azt hiszem, túl sokat ittál – közölte vigyorogva.

Furcsálkodva néztem rá, de a tekintetem visszatért az ajkára. Mindent elsöprő vágy fogott el, annyira kívántam, hogy megcsókoljon, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.

– Ha most nem mész arrébb, lesmárollak – közöltem kábultan.

A szemöldöke felszaladt, mulatva nézett le rám.

– Ha nem akadályozol meg, olyat teszek, amiért ki fogsz rúgni – leheltem.

Vigyor terült szét az arcán, amit rohadtul nem értetettem. Ez annyira nem Danieles. Egy pillanatig pánik fogott el, hogy talán az egész csak valami hallucináció, ami a pia hatása, de aztán úgy döntöttem, nem érdekel. Ez a tévképzet sokkal jobb, mint az éber ábrándozás.

A szemem újra az ajkára siklott, és mélyről jövő vonzás kerítette a hatalma alá. Közelebb hajoltam, fel sem fogva, mit teszek, vagy hogy kivel teszem. A szemem lecsukódott, és a következő pillanatban teljes sötétség öntött el. A lábaim összecsuklottak és megadták magukat.

Két kar kemény szorítását éreztem magam körül, majd felkapott a levegőbe, és a lábaim elemelkedtek a talajtól.

Felpattant a szemem.

– Mi a francot csinálsz? – próbáltam rákiabálni, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Daniel a szobám felé vette az irányt, legalábbis az elsuhanó foltok erre engedtek következtetni. Hányinger tört rám, úgyhogy gyorsan lehunytam a szemem.

Uram, kérlek, ne engedd, hogy lehányjam! – fohászkodtam.

A szobában sötét volt, de a hangos zene akkor sem halkult, mikor Daniel becsukta az ajtót.

– Isten óvjon, hogy hagyjam, hogy hagyjam, hogy részegen olyat tegyél, amit reggelre megbánsz – morogta.

– Te most lepattintasz engem, Daniel? – nevettem fel rá kábultam. – Talán nem vagyok neked elég jó?

Megéreztem a meleg, puha ágyat a hátam alatt, ahogy letett. A matrac besüppedt a súlya alatt, mikor leült mellém.

– Csak mert nem vagyok gazdag… és dögös… és nem palotában lakom… – elcsuklott a hangom. – És mert sosem azt mondom, amit hallani akarsz.

Halk nevetése tompa haragra gerjesztett.

– Először is… Nekem lenne pénzem kettőnk helyett is, úgyhogy ez nem befolyásoló tényező.

Már megint ez az egoizmus…

– Másodszor, dögösebb vagy, mint a pénzes nők jó része. Elégedett vagy? – A hangjában mosolyt hallottam.

– Akkor meg mi a probléma? – suttogtam szomorúan.

A választ már nem hallhattam, mert a sötétség ellepte az arcát, és a szemem lecsukódott.

Nekem sokat számít a véleményetek, hagyjatok egy kommentet! ♥