2020. szeptember 8., kedd

Mami (avagy kikerülés Aranymosásra)




Amikor megírtam azt a bizonyos visszavonulós posztot, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezni fogok, mégpedig egy új írásommal. Nagyon-nagyon boldog és izgatott vagyok, hogy megmutathatom nektek egy novellámat, ami a tegnapi nap folyamán került ki az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára! 

A novella valójában nem új, még májusban, anyák napján írtam, később pedig júniusban beküldtem, és nagyon-nagyon boldog voltam, mikor elfogadták, és megkaptam a visszajelzést, hogy kikerülhet.

A novella a Mami címet viseli, és egy kisfiúról szól, akinek nem a legtökéletesebb édesanya jutott, mégis mindent megtesz, hogy legalább egy kicsit érezze a szeretetét.
Az alábbi linken tudjátok elolvasni: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/buli-vivien-mami-12857.html

Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok az anyákat dicsőítő írás. Ezzel nyilvánvalóan nincs baj, a szerencsés gyerekeket (csak úgy, mint engem is) nagyszerű anyával áldott meg a sors. De úgy éreztem, van egy nagy probléma ezzel az anyák napjával, mégpedig az, hogy túl sok gyerek és felnőtt van, akiknek ez az alkalom vagy nem jelent semmit, vagy teljesen mást, mint az átlagnak. Mert mi van azokkal a gyerekkel, akik úgy nőttek fel, ahogy Marci a novellámban? Velük ne is foglalkozzunk? Mivel nekem van ismerősöm, barátom, aki közös sorson osztozik Marcival, így én ezt nem tudtam megtenni. Ez a novella neki(k) szól. 

Remélem, tetszeni fog nektek, és nem okozok csalódást így bő három-négy év kihagyás után. :)
______________________

Az igazság pedig az (mert úgy érzem, el kell mondjam), hogy lesznek olyanok közületek, akiknek a történet nem is lesz új. Csak a név, amin publikálva van. Mert bár innét eltűntem, azért az írást és blogolást nem hagytam abba, egy másik néven az utóbbi pár hónapban elég aktív voltam. Így ezzel a novellával is találkozhatott már pár olvasóm az új blogomon (ahonnét értelemszerűen azóta lekerült).

Köszönöm itt is a lehetőséget a magazinnak, és remélem, tetszeni fog nektek! :)


2020. június 10., szerda

Daechwita



Most nem fogok arról áradozni, hogy milyen iszonyatosan tökéletes és könnyeket fakasztó lett Min Yoongi szóló dala, és hogy majdnem nekiálltam bőgni, miközben az MV-t néztem, és utána hetekig hallgattam a dalt, és szerettem volna magamhoz ölelgetni, és elmondani neki, hogy imádom, amit csinál, és ez a videó majdnem megölt, és amúgy is, szóló dalról volt szó, nem szóló KISFILMRŐL! Yoongi kvázi ide dobott nekünk egy komplett k-drámát, és egy órával az MV kiadása után volt képe live-olni youtubeon, és nekiállni festegetni, mintha mi sem történt volna, mintha nem éppen egy órával korábban tiporta volna el az összes rajongója életét ezzel a mesterművel.

Nem, nem fogok áradozni. Inkább itt hagyom a videót, hogy megnézhessétek, mert ez egy csoda. Maga a videó, a látványvilág, a sztori. És a zene. A zenét imádom. De aki nem szereti a rappet, szerintem a videó azt is le fogja nyűgözni, szóval... Mondtam, hogy nem áradozok. Tessék, kukkantsátok meg! (Angol feliratot kapcsoljatok, mert nagyon ütős a szöveg.)


És nyilván mit csinált Vivi, miután megnézte? Két dolgot. Az első, hogy elment írni. A másik (és erről szól ez a poszt), hogy elment szerkeszteni. Olyan szinten nekiálltam termelni a Daechwita szerkesztéseket, hogy megtelt a tárhelyem. Sajna nem mindegyik sikerült úgy, ahogy szerettem volna, úgyhogy most kiválasztottam 3 képet, amit elég jónak ítéltem meg ahhoz, hogy kikerüljenek.

Katt a képekre a jó minőségért! 

1. kép


Na ezt a képet nagyon szeretem. A feliratnál látom a hibákat (mert még mindig nem tudom rendesen összepakolni őket, és kiválasztani a betűtípust), de összeségében meg vagyok vele elégedve. ^^

PSD: Go go és Blabber
PNG pack: Ez és Ez
Idő: 1 óra
App: ibispaint x

2. Kép


Ha már ez a drága tehetség ide adott nekünk egy komplett k-drámát, akkor csináljunk már hozzá egy fake k-dráma posztert is, nem? Nagyon megszenvedtem amúgy ezzel a képpel, pedig semmi egetrengető nincs rajta, csak nehéz volt jó minőségű png-ket találni hozzá, mert mikor ezt csináltam még nem voltak hozzá packok, így magamnak kellett keresnem és kivágnom (nem mintha az olyan bonyolult lett volna, csak egyszerűen nem szeretem, mert macera). ((És mert két napig kerestem a megfelelő kardot, amit bevágjak a képre >< ))

PNG: saját
Idő: 2 óra
App: ibispaint x

3. kép

A D-2 a mixtape címe

Ezt ma fejeztem be, bő két hét után. Szegény félbe volt hagyva, mert elvesztettem az ihletet, és egyszer csak nem tudtam, hová tartok, és hogy kellene befejezni. Aztán ma újra elővettem, és végül is elkészült. De még nem sikerült eldöntenem, hogy jó lett-e vagy sem, szóval lehet, hogy ki fogom törölni, ha úgy ítélem meg, hogy nem jó. :'D

PSD: Confident
PNG pack: Ez és Ez
Idő: ha a két hetet összerakjuk akkor olyan 2 óra
App: ibispaint x


Nos, ezt sikerült termelnem ehhez a csodálatosan menő dalhoz és MV-hez. Születtek még kis egyszerű gifes szerkesztések is, de azokkal annyira nem vagyok kibékülve, így végül nem kerültek ki. Remélem, sikerült feldobnom ezt a nagyjából 10 percet a napodból, és tetszettek a képeim. Köszi, hogy benéztél! ^^

Puszi: Vivi


2020. április 26., vasárnap

Black Swan



Sajnos történettel most még nem tudok jelentkezni, és nem is tudom, mikor fogok egyáltalán, de azért egy kis néznivalót hoztam. :) Igaz, ez itt eredetileg egy írói oldal, de lett egy új hobbim is időközben, szóval amíg nincs új történet, addig is gondoltam, megmutatom, miket kreáltam az utóbbi hónapokban. (Remélem, nem bánjátok ^^) Több kép is született, de ezek lettek a legjobbak, a maradékról meg feledkezzünk meg, mintha soha nem is léteztek volna. :'D Hogy valami haszna is legyen a posztnak, megmutatom mellé, milyen psdt, és melyik png/textúra pakkokat használtam (már ahol emlékszem, mert korábban nem nagyon tartottam számon. :( De majd mostantól tudatosabban jegyzem fel a dolgokat.) 
*Mivel nem tudtam, mi legyen a bejegyzés címe, így az ultimate kedvenc dalom címét kapta. Itt tudjátok meghallgatni.
** Ha ráklikkeltek a képre, talán jobb minőségű és szebb lesz. 


(miért nem olyan élénkek a színek, mint eredetiben? :( )


Általában mindig túlzsúfolom a dolgokat. Vagy túl sok a png, vagy túl sok a textúra, vagy túl sok minden. Ennél a képnél direkt próbáltam visszafogni magam, és valami minimalistát csinálni. Olyannyira, hogy még psdt sem használtam, csak egy textúra került mindennek a tetejére, illetve a középső png háttere fölé, hogy kicsit kihangsúlyozza, és adjon neki valami extrát. De amúgy hozzám képest ez a szegény kép csupasz, mint a... (ne kényszerítsetek, hogy befejezzem ezt a mondatot ><) 
A textúrák innen és innen vannak. Az előbbiért hálás köszönet Abethnek, akinek hála megtaláltam ezeket a szépségeket! ^^

Modell: Keira Knightley
Idő: 1 óra 44 perc
(de csak mert elszerencsétlenkedtem az időt a betűtípusokkal :( )
App: ibispaint x
(ez egy telefonos app, mert nekem sokkal jobban kézre áll így szerkeszteni, illetve mert a photoshop nem szeret engem, és én se szeretem őt :( )




Ékes példája a túlzsúfoltságnak (de ez még mindig a jobbik fajtából :D). Amúgy még mindig azon gondolkozom, hogy ezt miért nem tettem be a "felejtsük el örökre" kategóriába, mert a végére már nem tudtam, hogy mit akarok kezdeni vele, és ezért ilyen whatever lett. De tetszenek a színei, főleg a második verziónak, köszönhetően ennek a psd-nek, és olyan kis uwu hangulatom lesz tőle, úgyhogy itt van... hogy rontsa az összképet, meg az imidzsemet :'D Egyébként a fent említett psd-re még rátettem egy másikat is (ezt itt), hogy jobban kiemelje a színeket. Általában több psdt használok egyszerre, néha azért, mert jobb színkombinációt lehet elérni, máskor pedig azért, mert a második (vagy harmadik) psd jobban kihozza a többi színét. A legfelső variációra ez a psd került.

Modell: Lucy Hale
Idő: 1 óra 31 perc
(nincs mentségem, hogy miért tartott ilyen sokáig)
App: ibispaint x
Textúrák: 1., 2.
(mindkettőt Abethnek köszönhetően találtam, itt is köszi ^^)


Kedvenc munkám. Nem azért, mert Jimin van rajta (de, lehet, hogy azért :'D), hanem mert... Hát fene se tudja, miért. Szerintem a színei miatt, az összhatás miatt. Bár elég rossz emlékeim vannak a napról, amikor készült (pasi bajok, ki hitte volna), de talán pont ezért olyan emlékezetes. Jimint ez előtt egyébként még sosem szerkesztettem, ő igazából a húgom kedvence (az én szívem Taehyungért és Yoongiért dobog), de nyilván őt is nagyon szeretem. Psd ezen a képen sincs, a textúrák adják a színét, a pngket pedig magam vágtam ki, szóval ehhez most nem tudok linkelni. A textúrákat itt találjátok.

Alany: Park Jimin
Idő: több mint 3 óra
(mert az illető pasival voltam elfoglalva közben...)
App: ibispaint x


Na és végre itt van a szívszerelmem, Kim Taehyung. Ez a srác olyan gyönyörű, hogy az már szinte lehetetlen (tudtátok, hogy 2017-ban őt választották a világ legjóképűbb férfijének? Hát nem véletlen.) Ez a kép a Singularity korszakomban készült (ami felfedezéstől egészen mostanáig tart). Gyönyörű az a dal, és órákig tudom hallgatni, a képen látható png-k is az MV-ből vannak (itt vannak). Az eredeti képen szintén a taxi girl psd volt, de túl... üresnek éreztetem, és leváltottam erre (amire nyilván nem emlékszem, mert csoda lenne, ha így lenne), és ez szerintem jobban illik a dalhoz is. Ránézésre talán ez vagy ez az psd, ami rajta van (legalábbis ők a kedvenc vörös-szürke kombinációim, mást nem nagyon használok ezekhez a színekhez).

Alany: Kim Taehyung
Idő: 1 óra 9 perc
App: ibispaint x

*innentől főleg a régi bénázásaim következnek*
*tessék felkészülni*
*ne szégyelljük a régi munkákat, kellenek a fejlődéshez*


Na ő... ő egy poszternek készült. Elbukott. RIP. Mindenesetre tetszenek a színek (hála egy textúrának, amit ne kérjetek számon rajtam, mert nem fogom megtalálni :( ). Ez bizony a Chicken Noodle Soup, illetve a Mala Santa korszak között készült. Nyilván szegény Beckyt is valahogy hozzá kötöttem a BTS-hez (hisz a Chicken Noodle Soup egy J-hope-al közös szám, ő pedig a BTS rappere), de amúgy nagyon szeretem Beckyt, csak a CHS előtt némileg megfeledkeztem róla. Psd nincs a képen, a textúra adja a színt, a png pedig saját, én vágtam ki. (Az a szöveg rajta nagyon cringe, vegyük úgy, hogy nincs ott.)

Alany: Becky G
Idő: 1 óra
App: ibispant x


Újabb Becky, mert Becky menő. Ő is egy poszter(féleség)nek készült, hát mondjátok meg ti, hogy sikerült-e úgy kinéznie. :'D A pngk itt is sajátok, psd nincs rajta, és a textúrára (megint) nem emlékszem, szerintem már le is töröltem (mert a múltkor kíméletlen raziát tartottam a telefonomon lévő mappákban, és 400 nem használt textúra került törlésre (utána egyből 500 másikat töltöttem le, éljen)). Ő egy régebbi szerkesztés, ezért ilyen esetlen szegény, nézzétek el neki. :(

Alany: Becky G
Idő: 34 perc
App: ibis paint x
(nem tudom, miért írom le mindig, mert nem használok mást)

*a bénázósból több van, mint a jóból, rip Vivi tehetsége*

Összegzés: ahogy látjátok, én nem konkrétan fejléceket vagy posztereket szerkesztek, hanem inkább csak blendeket (vagyis felhalmozol egy csomó pngt roppant esztétikus módon). Némelyik elmehetne fejlécnek, de mivel nem ez a konkrét céljuk, így nem is így nevezem őket. Fejlődés szempontjából pedig hol visszaesek, hol feltörök (ezt talán nem kellene reklámozni, nem túl előnyös rám nézve), de egyszer talán majd stabilizálódik az állapotom. Mindenesetre remélem, tetszettek, és ha hagytok is erről (vagy a nemtetszésetekről) egy komit, attól Vivi nagyon boldog lesz. ^^ Köszi, hogy benéztetek, és legyen szép napotok!
*Amúgy egyfolytában változtatom a watermarkomat, egyszer talán majd megtalálom a legjobbat (remélem).


2020. április 7., kedd

Mi lett velem?



Annyira nem szerettem volna megírni ezt a bejegyzést.
Én voltam az, aki mindig azt mondtam, hogy velem nem ez fog történni, én nem fogok ide jutni.
Ezt a bejegyzést hirtelen felindultságból írtam meg, és most, amikor írom, őszintén úgy gondolok mindent, ahogy itt le van írva.

Felnőttem. 
És nem, ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett az időm. Ez csak egy kifogás lenne. Én a mai napig, ha nem is minden nap, de minden héten legalább egyszer leülök írni. Ha máskor nem, hát éjjel, ahogy régen is. Sokan talán azt gondoltátok, hogy ezalatt a nagyjából 2 év alatt, amióta egyetlen történetet sem osztottam meg itt, abbahagytam az írást.
Ez pontosan az igazság ellentéte.
Mert azóta megírtam egy regényt. Elkezdtem egy újat, és egy harmadiknak a felénél tartok. Rengeteg egypercest írtam, pár kisregény is vár rám, hogy befejezzem, és van vagy 20 novellám is. Szóval a történeteim egyre gyarapodnak, egyre több és több van.

Ez a blog mégis üresen kong már jó ideje - azt hiszem, talán 2 éve, hogy elkezdett lefelé menni a lejtőn. Akkor kezdődött el, hogy már nem szerelmes kis fantasyket írtam, hanem teljesen más műfaj fogott meg. Komoly témákról kezdtem el írni, komor hangnemben, és ez egyszerűen már nem fért össze ennek a blogomnak a hangulatával. A Beléd temetkezve egy amolyan vidámabb történet volt, mégsem fejeztem be soha. A Hellfire-re mindig azt mondtam, hogy EZ lesz AZ a regény. És végül nem ez lett. Nem fejeztem be őket, mert már nem kötöttek le. Pedig tavaly képes voltam megírni egy regényt kevesebb, mint egy év alatt, több mint 30 fejezettel és 476 ezer karakterrel, tehát rá kellett jönnöm, hogy nem bennem volt a hiba, hanem a történetben. Egyszerűen már nem ez volt a zsánerem. 

Nem ilyet akartam írni. 21 vagyok. Már nem jövök lázba egy szerelmes, misztikus tiniregénytől, legalábbis nem abban a formában, ahogyan én írtam róla. Most sokkal inkább a krimik, a thrillerek és a komoly témák azok, amik lekötnek, és amiket szeretek írni. 

De ti nem ezért voltatok itt. Ti a Beléd temetkezvéért és a Hellfire-ért voltatok itt, és ezeket akartátok, hogy folytassam. Hogy nézett volna ki, ha egyik napról a másikra elkezdek feltölteni egy totál más regényt, totál más műfajban és hangvételben, amikor ti nem erre iratkoztatok fel, és nem erre vártatok? 

Ne értsétek, félre, nem titeket hibáztatlak, jesszus, dehogy is! Senki sem hibás, főleg nem ti. De magamat sem tekintem annak, mert az emberek változnak, és én kinőttem ebből.

Bevallom, kicsit féltem is. Féltem az új műfajtól, a hangvételtől, hogy mi lesz, ha ebben már nem engem láttok? Egyszerűen csak nem akartam feltölteni ide semmit belőlük. Jó volt, hogy megvolt nekem, és egyedül én tudtam róla. Kezdetben úgy tekintettem ezekre, mint gyakorlásra. De egy 467 ezer karakteres regény és 20 novella után már nem hiszem, hogy gyakorol az ember, szóval már ez sem lehetett kifogás. Egyszerűen megváltozott a stílusom, és a műfaj, amiben írni akartam, és egyszerűen már nem éreztem vágyat sem a BT, sem a HF iránt.

Próbáltam menteni a menthetetlent: kitettem pár novellát ide, amiket egyedül azért írtam meg, hogy legyen mivel fenntartani a blogot. Öreg hiba. Ezeket nem magamért írtam, nem a saját szórakoztatásomra, hanem, hogy ne tűnjek el, és ez így nem volt jó. A témák nem érdekeltek, a történetek nem voltak jók, és végül le is szedtem őket. 

A mai napig borzalmas arra gondolni, hogy egykor milyen népszerű volt ez a hely, mennyien voltatok itt és olvastatok engem, és most milyen kihalt. Erről csak is én tehetek, de végső soron nem bánom. Szerettem az életemnek azt a szakaszát, szerettelek és most is szeretlek titeket, és mindig nagyon hálás leszek nektek, hogy támogattatok, biztattatok, és szerettétek a történeteimet. Ha akkor nem vagytok nekem, az a regény tavaly nem készült volna el. Az a sok novella sem lenne, talán abba is hagytam volna. Szóval soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt nektek. 

Őszintén sajnálom, hogy eltűntem. Sokáig kerestetek, sorra kaptam az üzeneteket facebookon, és mindig csak azt válaszoltam, hogy folytatni fogom, csak hagyjatok nekem időt. De nem az idővel volt a baj, hanem hogy az emberek, így én is változok, és már nem volt bennem kedv a régi történeteimhez. Túl sokáig írtam őket. A Hellfire még csak a 16. fejezet körül tartott akkor, pedig már 2 éve írtam! KÉT éve. És mint mondtam, a regényt, amihez megvolt bennem a szenvedély kevesebb, mint egy év alatt befejeztem. Akkor jöttem rá, hogy kár is tagadni: se a BT-t, se a HF-et nem fogom befejezni, és nem is lesz már kedvem hozzájuk soha. 

Mert mint írtam, felnőttem. Nem csak nem írok, nem is olvasok már ilyet, csak nagy ritkán. És egy felnőttnek bizony meg kell hoznia a nehéz döntéseket. Le kell zárjam ezt a szakaszt.

Bár eddig is tudtátok, de akkor hivatalosan is kimondom, hogy sem a BT-t, sem a Hellfire-t nem folytatom. A fejezeteket is le fogom szedni, mert egyrészt felesleges fennaradniuk, másrészt tagadhatatlan, hogy egy 15 éves lány írta őket.

És akkor mi lesz a blog további sorsa?
Még én sem tudom. Talán majd felkerülnek ide újabb történeteim, de erről még nem döntöttem. Szeretnék még írós posztokat kitenni, azokat úgyis szerettétek, meg hát, ha anno nekem is valaki leírja ezeket, sokkal könnyebb lett volna az életem. Tehát valószínűleg ilyen posztok kerülnek majd fel, a történetekkel kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni.

Ami a lényeg, hogy nem szeretném bezárni ezt a helyet. Sok minden van, ami írással kapcsolatos, és írhatok róla, így remélem, hogy ezt sikerül is megvalósítani. Ha nem, arról is értesíteni foglak titeket. 

Tudom, hogy sokat játszottam a türelmetekkel, néhány olvasóm bizalmát is elvesztettem, ami teljesen jogos, mégis sajnálom. Ezért is nem mondom azt, hogy majd valamikor ismét történettel fogok jelentkezni, mert valószínűleg nem lesz így. Már amúgy sem menő blogosnak lenni, és a két kezem sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányan vannak még blogspoton. 

Aki anno az olvasóm volt, az most velem egyidős, vagy már gyerekei vannak, és valószínűleg a létezésemre sem emlékszik. A mai tinédzser korosztály pedig a telefonján kívül maximum a youtube videók feliratait olvassa (persze tisztelet a kivételnek, ahogy mindig ^^ ), így kevés esélyt látok arra, hogy ha itt posztolom, bárki is elolvasná. Én pedig nem azért dolgoztam velük, hogy végül hiába posztoljam, és senki ne olvassa. Abban sem vagyok biztos, hogy a 91 feliratkozómból van-e egyáltalán 10, aki még tényleg figyeli a blogokat/blogol. 

Szóval a blog jövője kérdéses. Sajnálnám bezárni, de ha odakerülnék, muszáj lesz megtennem. Nem kérhetlek, és nem is akarlak arra kérni titeket, hogy várjatok, mert a legtöbben már rég nem teszitek, a többiektől pedig pofátlanság lenne.

Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történeteimet, és sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Az lesz a legjobb, ha nem ígérek semmit, csak itt hagyom ezt a helyet, hogy meglegyen emléknek, és hogy esetleg tudjam folytatni írós posztokkal.

Köszönöm az összes volt olvasómnak, hogy velem voltak a legfontosabb írós korszakomban. Nektek köszönhetem, hogy most itt vagyok. 

Legyetek jók, és olvassatok sok-sok blogot, mert akik még ma is blogon írnak, nagyon megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk!

Köszönöm, ha elolvastátok!



2019. december 3., kedd

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek 2.

Sziasztok!

A korábbi ilyen bejegyzésem nagyon népszerű volt, ezért gondoltam, csinálok egy part 2-t, amiben szintén 6+1 olyan dolgot szedek össze, amit csak írók érthetnek. A személyes tapasztalataimon keresztül fogom végigvenni ezeket, úgyhogy előre is bocsánat a sok story-time miatt. Nézzük is, miféle szerencsétlenkedésekkel nézünk szembe:

1. Ez a szereplő már megint mi a francot csinál?

Na szóval... Barátom, elárulnád, mégis mi a halált csinálsz? kérdezem én, úgy téve, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Nyilván nincs, hisz mind tudjuk, hogy a karaktereinknek önálló gondolataik vannak, de azért az én kezem is benne van. Megállíthatnám szegényeket, mikor valami orbitális hülyeséget készülnek elkövetni. Általában nagyban írás közben szoktam arra gondolni, hogy "te figyelj, ezt nem kéne" vagy "hallod, ne legyél már hülye", de igazából tök feleslegesen áltatom magam, úgyis végigcsinálja. Utána viszont nekem kell eltakarítanom a mocskot, amit ők okoztak, és ez nem kis meló.
Tök skizofrénesen hangzik, ugye? Pedig mind ismerjük a szituációt.

2. Mindig akkor van a legtöbb kedved írni, amikor fontosabb dolgaid vannak

Például a vizsgaidőszak. Nagyon érdekes, hogy mikor otthon henyélek, csipszet eszek, sorozatot nézek, vagy épp arra pazarlom az időm, hogy "BTS funny moments" videókat nézzek, és tengernyi időm lenne eszembe se jut írni, vagy ha neki is készülök, egy értelmes mondatot sem tudok kicsikarni magamból. Bezzeg mikor a vizsgaidőszak közepén vagyok, 300 oldalas könyvekkel körbevéve, nyakig tollasan, úszva a tételek között, hirtelen megjön a kedvem, és mást sem akarok, csak írni. Még érdekesebb, hogy a vizsgaidőszak elmúltával ez az érzés nyomtalanul eltűnik.

3. Azt hiszed, hogy iszonyat multifunkci vagy pedig nem

Más dolog egyszerre több könyvet olvasni, és egy teljesen másik egyszerre többet írni. Anno még én is azt hittem, mekkora ász vagyok, egyszerre két könyvet írtam, aztán jött egy harmadik, és még mindig úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat nos, nyilván nem így volt, különben nem hagytam volna félbe őket. Nem arról van szó, hogy elveszítettem a lelkesedésemet irántuk, hanem bizony arról, hogy belekeveredtem, és sok lett. Mondják, hogy de hát lehet egyszerre több könyvet írni, meg hogyha te nem tudsz, akkor veled van a baj; és igen, ott van Sarah J. Maas, aki ezt is megcsinálta. De valljuk be őszintén: kell a profizmus ahhoz, hogy egyszerre több vasat tarts a tűzben, és ne az legyen, hogy az egyik megcsalt könyved rájön erre, és kiveri a balhét a másikon. Merthogy ilyenkor gyakran előfordul, hogy váltogatsz a könyvek között, és X könyved hangulata érződik Y könyvön, és fordítva, ami ugyebár nem túl szerencsés. Olyan, mintha a spagettit rizsával ennéd. Biztos finom annak, akinek van gusztusa megkóstolni. Vagy például nem tudod követni, hogy melyiket hol hagytad abban, hol vedd fel újra a szálakat, stb. Főleg akkor, ha teljesen más témákról írsz.

4. Akkor támad egy világmegváltó ötleted, mikor egy történet közepén vagy

Békésen írod a kis történeted, és kényszeríted az agyad, hogy azzal legyen elfoglalva, hogy hová temesd a karaktert, mielőtt valaki megtalálja a hullát. De persze, hogy az agyadnak más tervei vannak. És ilyenkor van az, hogy olyan jó sztori ötleteid támadnak, hogy hirtelen az a fél könyv, amit már megírtál unalmasnak, szürkének és semlegesnek tűnik. Ha van önkontrollod, akkor folytatod, ha nincs, félbehagyod. (Velem még sosem fordult ilyen elő. Semmi esetre sem.) És mivel ez az eshetőség mindig fennáll, így már úgy kezdesz bele egy új könyvbe, hogy tudod, valószínűleg sosem fejezed be.

5. A fejedben mindig jobban hangzik

Naiv Vivi ül a buszon, tekintete a távolba réved, és random bevillannak neki párbeszédek, leírások, és olyan gyönyörűen megfogalmazza magában őket, hogy az már egy külön művészeti ág. A mondatok csak úgy folynak, mint a Niagara, és olyan hangzatosak és lendületesek, hogy ha a fülnek lehetne orgazmusa, akkor elmenne. Aztán Vivi hazaér, leül a gép elé, és a gyönyörűen kifundált leírást, amiben a nap vibráló aranyát hívatott leírni, amint az a fehér vakító árnyalatában fürdő felhők mögül felsejlik, hogy az óceán rideg kékjét forró arannyá olvassza, leblokkol... és azt írja, hogy: "Felkelt a nap."
Gratulálok, Vivi. Tényleg. Istenkirály vagy.

6. Tovább tart nekikészülni, mint elkezdeni

Mostanában egyre csak ülök a gép előtt, azzal a szándékkal, hogy folytassam a történetet, de ehelyett mindenféle website-ot böngészek, zenét hallgatok, sorozatajánlókat olvasok, megeszem az összes íráshoz odakészített nasit, visszaírok mindenkinek, akit addig ignoráltam, végignézek egy teljes filmet, arról olvasok, hogyan álljunk neki írni, közben elmegyek kiteregetni, főzni, gifeket mentek le a shippjeimről, újraolvasom az utolsó fejezetet, amit leírtam, hátha az beindítja a folyamatot... és ott tartok, hogy öt órája csak ülök, és még egy betűt sem írtam le, pedig fejben már a 7 kötetes sorozat utolsó fejezetének utolsó sorát is tudom. Régen azt hittem, hogy valami irtó nagy gáz van velem, de aztán rájöttem, hogy maga a folyamat, amíg eljutok oda, hogy ténylegesen írjak is sokkal fontosabb, mint mag az írás. Mert ha egyszer beindult a dolog, akkor onnantól megy, mint a karikacsapás. Igaz, addig eltékozoltam a napom, míg arra vártam, hogy megérkezzen a szikra, felidegesítettem magam vagy ötször, feladtam az életet, és bosszúból meggyilkoltam a karaktereimet, de legalább a sztori biztos jó lesz.

+1 Nem vagy pszichopata, csak morbid élvezettel tölt el a szereplőid kínzása

Novemberben fejeztem be egy történetet (ami sosem fog napvilágot látni, de sebaj), és még életemben nem sírtam annyit, mint mikor ezt írtam. Szerencsétlen srácot olyan szinte tönkretettem, hogy fizikai fájdalmaim voltak. A könyv alatt gyakran... hát mondjuk úgy, hogy megkönnyeztem, de volt három alkalom, amikor szó szerint nem kaptam levegőt, konkrétan fuldokoltam, nem láttam a könnyeimtől (olyan elütéseket kellett utána kijavítanom, hogy hajajaj), folyt az orrom, és konkrétan hangosan zokogtam. Nem bírtam abbahagyni, még mikor a fejeztet befejeztem sem, és utána hetekig nem bírtam folytatni sem. Kétszer hónapokra abbahagytam az írását, mert képtelen voltam megírni ezeket a jeleneteket. Szenvedett a fiam, szenvedtem én, szenvedett mindenki, de semmi pénzért nem csinálnám máshogy. Pontosan ettől lett olyan életszerű, ettől lett az enyém/ettől lesz a tiétek. És igen, élveztem. Zokogtam, mint állat, de élveztem.


Nos, ezzel el is érkeztünk a bejegyzés végére. Köszönöm, hogy végigolvastátok, remélem, magatokra ismertetek, vagy ha nem, akkor osszátok meg velem, ti hogy vagytok ezekkel a témákkal, vagy mit tennétek még hozzá, mit vennétek el!