Tigrisliliom

Új év alkalmából egy friss és ropogós novellával érkeztem, ami tegnap került ki az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára. A Mamival ellentétben ez most egy misztikus írás, azonban ez sem új, sőt, az előzővel ellentétben ez fanfictionként kezdte (roppant nehéz dolgom volt vele, csak át kellett írjam a neveket) úgyhogy aki már találkozott vele (más néven), az ne lepődjön meg :) 

A novella a Tigrisliliom címet viseli, amiben nem mindenki olyan szerencsés, hogy ilyen virág jusson a sírjára. 

Az novellát az alábbi linken olvashatjátok: https://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/buli-vivien-tigrisliliom-14042.html

Köszönöm ismét a lehetőséget a Magazinnak, és remélem, tetszeni fog. :) 

"A sír üres volt. A dátum szerint négy éve emelték, mégis maga alá temette a gaz, és megkopott az egykor aranyozott felirat. Gyertya? Sosem állt. Virágok? Senki sem hozott. Látogatók? Nem hiányzott senkinek."

Mami (avagy kikerülés Aranymosásra)

Amikor megírtam azt a bizonyos visszavonulós posztot, nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar jelentkezni fogok, mégpedig egy új írásommal. Nagyon-nagyon boldog és izgatott vagyok, hogy megmutathatom nektek egy novellámat, ami a tegnapi nap folyamán került ki az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalára! 

A novella valójában nem új, még májusban, anyák napján írtam, később pedig júniusban beküldtem, és nagyon-nagyon boldog voltam, mikor elfogadták, és megkaptam a visszajelzést, hogy kikerülhet.

A novella a Mami címet viseli, és egy kisfiúról szól, akinek nem a legtökéletesebb édesanya jutott, mégis mindent megtesz, hogy legalább egy kicsit érezze a szeretetét.
Az alábbi linken tudjátok elolvasni: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/buli-vivien-mami-12857.html

Az eredeti elgondolásom az volt, hogy túl sok az anyákat dicsőítő írás. Ezzel nyilvánvalóan nincs baj, a szerencsés gyerekeket (csak úgy, mint engem is) nagyszerű anyával áldott meg a sors. De úgy éreztem, van egy nagy probléma ezzel az anyák napjával, mégpedig az, hogy túl sok gyerek és felnőtt van, akiknek ez az alkalom vagy nem jelent semmit, vagy teljesen mást, mint az átlagnak. Mert mi van azokkal a gyerekkel, akik úgy nőttek fel, ahogy Marci a novellámban? Velük ne is foglalkozzunk? Mivel nekem van ismerősöm, barátom, aki közös sorson osztozik Marcival, így én ezt nem tudtam megtenni. Ez a novella neki(k) szól. 

Remélem, tetszeni fog nektek, és nem okozok csalódást így bő három-négy év kihagyás után. :)

______________________

Az igazság pedig az (mert úgy érzem, el kell mondjam), hogy lesznek olyanok közületek, akiknek a történet nem is lesz új. Csak a név, amin publikálva van. Mert bár innét eltűntem, azért az írást és blogolást nem hagytam abba, egy másik néven az utóbbi pár hónapban elég aktív voltam. Így ezzel a novellával is találkozhatott már pár olvasóm az új blogomon (ahonnét értelemszerűen azóta lekerült).

Köszönöm itt is a lehetőséget a magazinnak, és remélem, tetszeni fog nektek! :)

Mi lett velem?

Annyira nem szerettem volna megírni ezt a bejegyzést.

Én voltam az, aki mindig azt mondtam, hogy velem nem ez fog történni, én nem fogok ide jutni.

Ezt a bejegyzést hirtelen felindultságból írtam meg, és most, amikor írom, őszintén úgy gondolok mindent, ahogy itt le van írva.

Felnőttem. 

És nem, ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett az időm. Ez csak egy kifogás lenne. Én a mai napig, ha nem is minden nap, de minden héten legalább egyszer leülök írni. Ha máskor nem, hát éjjel, ahogy régen is. Sokan talán azt gondoltátok, hogy ezalatt a nagyjából 2 év alatt, amióta egyetlen történetet sem osztottam meg itt, abbahagytam az írást.

Ez pontosan az igazság ellentéte.

Mert azóta megírtam egy regényt. Elkezdtem egy újat, és egy harmadiknak a felénél tartok. Rengeteg egypercest írtam, pár kisregény is vár rám, hogy befejezzem, és van vagy 20 novellám is. Szóval a történeteim egyre gyarapodnak, egyre több és több van.

Ez a blog mégis üresen kong már jó ideje - azt hiszem, talán 2 éve, hogy elkezdett lefelé menni a lejtőn. Akkor kezdődött el, hogy már nem szerelmes kis fantasyket írtam, hanem teljesen más műfaj fogott meg. Komoly témákról kezdtem el írni, komor hangnemben, és ez egyszerűen már nem fért össze ennek a blogomnak a hangulatával. A Beléd temetkezve egy amolyan vidámabb történet volt, mégsem fejeztem be soha. A Hellfire-re mindig azt mondtam, hogy EZ lesz AZ a regény. És végül nem ez lett. Nem fejeztem be őket, mert már nem kötöttek le. Pedig tavaly képes voltam megírni egy regényt kevesebb, mint egy év alatt, több mint 30 fejezettel és 476 ezer karakterrel, tehát rá kellett jönnöm, hogy nem bennem volt a hiba, hanem a történetben. Egyszerűen már nem ez volt a zsánerem. 

Nem ilyet akartam írni. 21 vagyok. Már nem jövök lázba egy szerelmes, misztikus tiniregénytől, legalábbis nem abban a formában, ahogyan én írtam róla. Most sokkal inkább a krimik, a thrillerek és a komoly témák azok, amik lekötnek, és amiket szeretek írni. 

De ti nem ezért voltatok itt. Ti a Beléd temetkezvéért és a Hellfire-ért voltatok itt, és ezeket akartátok, hogy folytassam. Hogy nézett volna ki, ha egyik napról a másikra elkezdek feltölteni egy totál más regényt, totál más műfajban és hangvételben, amikor ti nem erre iratkoztatok fel, és nem erre vártatok? 

Ne értsétek, félre, nem titeket hibáztatlak, jesszus, dehogy is! Senki sem hibás, főleg nem ti. De magamat sem tekintem annak, mert az emberek változnak, és én kinőttem ebből.

Bevallom, kicsit féltem is. Féltem az új műfajtól, a hangvételtől, hogy mi lesz, ha ebben már nem engem láttok? Egyszerűen csak nem akartam feltölteni ide semmit belőlük. Jó volt, hogy megvolt nekem, és egyedül én tudtam róla. Kezdetben úgy tekintettem ezekre, mint gyakorlásra. De egy 467 ezer karakteres regény és 20 novella után már nem hiszem, hogy gyakorol az ember, szóval már ez sem lehetett kifogás. Egyszerűen megváltozott a stílusom, és a műfaj, amiben írni akartam, és egyszerűen már nem éreztem vágyat sem a BT, sem a HF iránt.

Próbáltam menteni a menthetetlent: kitettem pár novellát ide, amiket egyedül azért írtam meg, hogy legyen mivel fenntartani a blogot. Öreg hiba. Ezeket nem magamért írtam, nem a saját szórakoztatásomra, hanem, hogy ne tűnjek el, és ez így nem volt jó. A témák nem érdekeltek, a történetek nem voltak jók, és végül le is szedtem őket. 

A mai napig borzalmas arra gondolni, hogy egykor milyen népszerű volt ez a hely, mennyien voltatok itt és olvastatok engem, és most milyen kihalt. Erről csak is én tehetek, de végső soron nem bánom. Szerettem az életemnek azt a szakaszát, szerettelek és most is szeretlek titeket, és mindig nagyon hálás leszek nektek, hogy támogattatok, biztattatok, és szerettétek a történeteimet. Ha akkor nem vagytok nekem, az a regény tavaly nem készült volna el. Az a sok novella sem lenne, talán abba is hagytam volna. Szóval soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt nektek. 

Őszintén sajnálom, hogy eltűntem. Sokáig kerestetek, sorra kaptam az üzeneteket facebookon, és mindig csak azt válaszoltam, hogy folytatni fogom, csak hagyjatok nekem időt. De nem az idővel volt a baj, hanem hogy az emberek, így én is változok, és már nem volt bennem kedv a régi történeteimhez. Túl sokáig írtam őket. A Hellfire még csak a 16. fejezet körül tartott akkor, pedig már 2 éve írtam! KÉT éve. És mint mondtam, a regényt, amihez megvolt bennem a szenvedély kevesebb, mint egy év alatt befejeztem. Akkor jöttem rá, hogy kár is tagadni: se a BT-t, se a HF-et nem fogom befejezni, és nem is lesz már kedvem hozzájuk soha. 

Mert mint írtam, felnőttem. Nem csak nem írok, nem is olvasok már ilyet, csak nagy ritkán. És egy felnőttnek bizony meg kell hoznia a nehéz döntéseket. Le kell zárjam ezt a szakaszt.

Bár eddig is tudtátok, de akkor hivatalosan is kimondom, hogy sem a BT-t, sem a Hellfire-t nem folytatom. A fejezeteket is le fogom szedni, mert egyrészt felesleges fennaradniuk, másrészt tagadhatatlan, hogy egy 15 éves lány írta őket.

És akkor mi lesz a blog további sorsa?

Még én sem tudom. Talán majd felkerülnek ide újabb történeteim, de erről még nem döntöttem. Szeretnék még írós posztokat kitenni, azokat úgyis szerettétek, meg hát, ha anno nekem is valaki leírja ezeket, sokkal könnyebb lett volna az életem. Tehát valószínűleg ilyen posztok kerülnek majd fel, a történetekkel kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni.

Ami a lényeg, hogy nem szeretném bezárni ezt a helyet. Sok minden van, ami írással kapcsolatos, és írhatok róla, így remélem, hogy ezt sikerül is megvalósítani. Ha nem, arról is értesíteni foglak titeket. 

Tudom, hogy sokat játszottam a türelmetekkel, néhány olvasóm bizalmát is elvesztettem, ami teljesen jogos, mégis sajnálom. Ezért is nem mondom azt, hogy majd valamikor ismét történettel fogok jelentkezni, mert valószínűleg nem lesz így. Már amúgy sem menő blogosnak lenni, és a két kezem sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányan vannak még blogspoton. 

Aki anno az olvasóm volt, az most velem egyidős, vagy már gyerekei vannak, és valószínűleg a létezésemre sem emlékszik. A mai tinédzser korosztály pedig a telefonján kívül maximum a youtube videók feliratait olvassa (persze tisztelet a kivételnek, ahogy mindig ^^ ), így kevés esélyt látok arra, hogy ha itt posztolom, bárki is elolvasná. Én pedig nem azért dolgoztam velük, hogy végül hiába posztoljam, és senki ne olvassa. Abban sem vagyok biztos, hogy a 91 feliratkozómból van-e egyáltalán 10, aki még tényleg figyeli a blogokat/blogol. 

Szóval a blog jövője kérdéses. Sajnálnám bezárni, de ha odakerülnék, muszáj lesz megtennem. Nem kérhetlek, és nem is akarlak arra kérni titeket, hogy várjatok, mert a legtöbben már rég nem teszitek, a többiektől pedig pofátlanság lenne.

Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történeteimet, és sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Az lesz a legjobb, ha nem ígérek semmit, csak itt hagyom ezt a helyet, hogy meglegyen emléknek, és hogy esetleg tudjam folytatni írós posztokkal.

Köszönöm az összes volt olvasómnak, hogy velem voltak a legfontosabb írós korszakomban. Nektek köszönhetem, hogy most itt vagyok. 

Legyetek jók, és olvassatok sok-sok blogot, mert akik még ma is blogon írnak, nagyon megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk!

Köszönöm, ha elolvastátok!

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek 2.

Sziasztok!

A korábbi ilyen bejegyzésem nagyon népszerű volt, ezért gondoltam, csinálok egy part 2-t, amiben szintén 6+1 olyan dolgot szedek össze, amit csak írók érthetnek. A személyes tapasztalataimon keresztül fogom végigvenni ezeket, úgyhogy előre is bocsánat a sok story-time miatt. Nézzük is, miféle szerencsétlenkedésekkel nézünk szembe:

1. Ez a szereplő már megint mi a francot csinál?

Na szóval... Barátom, elárulnád, mégis mi a halált csinálsz? – kérdezem én, úgy téve, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Nyilván nincs, hisz mind tudjuk, hogy a karaktereinknek önálló gondolataik vannak, de azért az én kezem is benne van. Megállíthatnám szegényeket, mikor valami orbitális hülyeséget készülnek elkövetni. Általában nagyban írás közben szoktam arra gondolni, hogy "te figyelj, ezt nem kéne" vagy "hallod, ne legyél már hülye", de igazából tök feleslegesen áltatom magam, úgyis végigcsinálja. Utána viszont nekem kell eltakarítanom a mocskot, amit ők okoztak, és ez nem kis meló.

Tök skizofrénesen hangzik, ugye? Pedig mind ismerjük a szituációt.

2. Mindig akkor van a legtöbb kedved írni, amikor fontosabb dolgaid vannak

Például a vizsgaidőszak. Nagyon érdekes, hogy mikor otthon henyélek, csipszet eszek, sorozatot nézek, vagy épp arra pazarlom az időm, hogy "BTS funny moments" videókat nézzek, és tengernyi időm lenne eszembe se jut írni, vagy ha neki is készülök, egy értelmes mondatot sem tudok kicsikarni magamból. Bezzeg mikor a vizsgaidőszak közepén vagyok, 300 oldalas könyvekkel körbevéve, nyakig tollasan, úszva a tételek között, hirtelen megjön a kedvem, és mást sem akarok, csak írni. Még érdekesebb, hogy a vizsgaidőszak elmúltával ez az érzés nyomtalanul eltűnik.

3. Azt hiszed, hogy iszonyat multifunkci vagy – pedig nem

Más dolog egyszerre több könyvet olvasni, és egy teljesen másik egyszerre többet írni. Anno még én is azt hittem, mekkora ász vagyok, egyszerre két könyvet írtam, aztán jött egy harmadik, és még mindig úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat – nos, nyilván nem így volt, különben nem hagytam volna félbe őket. Nem arról van szó, hogy elveszítettem a lelkesedésemet irántuk, hanem bizony arról, hogy belekeveredtem, és sok lett. Mondják, hogy de hát lehet egyszerre több könyvet írni, meg hogyha te nem tudsz, akkor veled van a baj; és igen, ott van Sarah J. Maas, aki ezt is megcsinálta. De valljuk be őszintén: kell a profizmus ahhoz, hogy egyszerre több vasat tarts a tűzben, és ne az legyen, hogy az egyik megcsalt könyved rájön erre, és kiveri a balhét a másikon. Merthogy ilyenkor gyakran előfordul, hogy váltogatsz a könyvek között, és X könyved hangulata érződik Y könyvön, és fordítva, ami ugyebár nem túl szerencsés. Olyan, mintha a spagettit rizsával ennéd. Biztos finom annak, akinek van gusztusa megkóstolni. Vagy például nem tudod követni, hogy melyiket hol hagytad abban, hol vedd fel újra a szálakat, stb. Főleg akkor, ha teljesen más témákról írsz.

4. Akkor támad egy világmegváltó ötleted, mikor egy történet közepén vagy

Békésen írod a kis történeted, és kényszeríted az agyad, hogy azzal legyen elfoglalva, hogy hová temesd a karaktert, mielőtt valaki megtalálja a hullát. De persze, hogy az agyadnak más tervei vannak. És ilyenkor van az, hogy olyan jó sztori ötleteid támadnak, hogy hirtelen az a fél könyv, amit már megírtál unalmasnak, szürkének és semlegesnek tűnik. Ha van önkontrollod, akkor folytatod, ha nincs, félbehagyod. (Velem még sosem fordult ilyen elő. Semmi esetre sem.) És mivel ez az eshetőség mindig fennáll, így már úgy kezdesz bele egy új könyvbe, hogy tudod, valószínűleg sosem fejezed be.

5. A fejedben mindig jobban hangzik

Naiv Vivi ül a buszon, tekintete a távolba réved, és random bevillannak neki párbeszédek, leírások, és olyan gyönyörűen megfogalmazza magában őket, hogy az már egy külön művészeti ág. A mondatok csak úgy folynak, mint a Niagara, és olyan hangzatosak és lendületesek, hogy ha a fülnek lehetne orgazmusa, akkor elmenne. Aztán Vivi hazaér, leül a gép elé, és a gyönyörűen kifundált leírást, amiben a nap vibráló aranyát hívatott leírni, amint az a fehér vakító árnyalatában fürdő felhők mögül felsejlik, hogy az óceán rideg kékjét forró arannyá olvassza, leblokkol... és azt írja, hogy: "Felkelt a nap."

Gratulálok, Vivi. Tényleg. Istenkirály vagy.

6. Tovább tart nekikészülni, mint elkezdeni

Mostanában egyre csak ülök a gép előtt, azzal a szándékkal, hogy folytassam a történetet, de ehelyett mindenféle website-ot böngészek, zenét hallgatok, sorozatajánlókat olvasok, megeszem az összes íráshoz odakészített nasit, visszaírok mindenkinek, akit addig ignoráltam, végignézek egy teljes filmet, arról olvasok, hogyan álljunk neki írni, közben elmegyek kiteregetni, főzni, gifeket mentek le a shippjeimről, újraolvasom az utolsó fejezetet, amit leírtam, hátha az beindítja a folyamatot... és ott tartok, hogy öt órája csak ülök, és még egy betűt sem írtam le, pedig fejben már a 7 kötetes sorozat utolsó fejezetének utolsó sorát is tudom. Régen azt hittem, hogy valami irtó nagy gáz van velem, de aztán rájöttem, hogy maga a folyamat, amíg eljutok oda, hogy ténylegesen írjak is sokkal fontosabb, mint mag az írás. Mert ha egyszer beindult a dolog, akkor onnantól megy, mint a karikacsapás. Igaz, addig eltékozoltam a napom, míg arra vártam, hogy megérkezzen a szikra, felidegesítettem magam vagy ötször, feladtam az életet, és bosszúból meggyilkoltam a karaktereimet, de legalább a sztori biztos jó lesz.

+1 Nem vagy pszichopata, csak morbid élvezettel tölt el a szereplőid kínzása

Novemberben fejeztem be egy történetet (ami sosem fog napvilágot látni, de sebaj), és még életemben nem sírtam annyit, mint mikor ezt írtam. Szerencsétlen srácot olyan szinte tönkretettem, hogy fizikai fájdalmaim voltak. A könyv alatt gyakran... hát mondjuk úgy, hogy megkönnyeztem, de volt három alkalom, amikor szó szerint nem kaptam levegőt, konkrétan fuldokoltam, nem láttam a könnyeimtől (olyan elütéseket kellett utána kijavítanom, hogy hajajaj), folyt az orrom, és konkrétan hangosan zokogtam. Nem bírtam abbahagyni, még mikor a fejeztet befejeztem sem, és utána hetekig nem bírtam folytatni sem. Kétszer hónapokra abbahagytam az írását, mert képtelen voltam megírni ezeket a jeleneteket. Szenvedett a fiam, szenvedtem én, szenvedett mindenki, de semmi pénzért nem csinálnám máshogy. Pontosan ettől lett olyan életszerű, ettől lett az enyém/ettől lesz a tiétek. És igen, élveztem. Zokogtam, mint állat, de élveztem.

Nos, ezzel el is érkeztünk a bejegyzés végére. Köszönöm, hogy végigolvastátok, remélem, magatokra ismertetek, vagy ha nem, akkor osszátok meg velem, ti hogy vagytok ezekkel a témákkal, vagy mit tennétek még hozzá, mit vennétek el!

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek

Aki valaha is írásra adta a fejét, annak egész biztos vannak vicces, kínos, kétségbeejtő sztorijai is az írás nehézségeiről, és mellékhatásairól. Én most összegyűjtöttem nektek a saját szerencsétlenkedéseimet.

1. Jó ötletek

Ismerős, mikor a buszon, az óra közepén, a fürdőszobában, vagy bárhol, eszedbe jut egy eszméletlen jó ötlet a könyvedhez? 

Én: "Áá, ez iszonyatosan jó ötlet, le se kell írjam, tuti megjegyzem!" 

*24 órával később*

Szintén én: "Mégis mi a franc volt az a világmegváltó ötlet, amit tegnap kitaláltam?? *o* Igen... le kellett volna írjam."

Na én ilyenkor tudok nagyon dühös lenni... Aztán megnyugtatom magam azzal, hogy: ha tényleg olyan jó lett volna, mint gondoltam, akkor nem felejtettem volna el.  

2. Ha az ihlet jönni akar, akkor jönni fog - nem nézi, hogy te épp hol vagy

Biztos nektek is megvan a magatok kis komfort zónája, ahová ha leültök/lefekszetek, ott mindig nagyon jó ötleteitek támadnak. Ezek a helyen rendszerint nyugodtak, kellemesek, melegek, csendesek, hisz ilyen helyeken lehet a legjobban alkotni. Most elárulom nektek (bármilyen iszonyat ciki is), nekem hol támadnak jó gondolataim: a fürdőkádban. A forróvízben, ami leégeti a bőrömet képes vagyok órákig ülni (enyhe túlzás, a családom le is tépné a fejem, ha órákig kisajátítanám a fürdőt), és csak bámulom a szép csempét, és forog az agyam. A mostani könyvemnek, amin dolgozom a 80%-a eme szent helyen született. 

Olvastam már extrém helyekről, ahol másokat képes megszállni az ihlet, és tényleg voltak érdekes helyek. Az ihlet nem válogat, bárhol is vagy, megtalál. 

3. Na, akkor adjunk nevet a főszereplő(i)nknek!

Aha, bár ilyen egyszerű lenne. Ti is éreztétek már, hogy megalkottok egy nagyon jó karaktert, aztán bármilyen nevet is akartok adni neki, egyszerűen nem passzol? Nekem végtelen hosszúságú lista van a jegyzetfüzetemben, magányosan heverő papírokon, és mégsem találok soha egy igazán jó nevet. Azt szokták mondani, hogy a karakterhez alkosd a nevet, és ne fordítva. De ha egyszer sosem passzol a név a karakterhez? A mostani könyvemnél, amin dolgozom úgy csináltam, hogy a nevek előbb megvoltak, mint maga a karakter. És képzeljétek, végre elégedett vagyok! Még sosem csináltam így.
Kismillió alkalommal előfordult már olyan, hogy xy-t elneveztem például Ambernek (ez az unalmas név jutott eszembe először), aztán a könyv felénél rájöttem, hogy basszus, ez a név egyáltalán nem illik hozzá! És akkor kerestem egy másikat, és a fél könyvben át kellett írjam. Mire elértem a könyv végére, addigra ébredtem rá, hogy ez az új név sem jó. Akkor kerestem egy harmadikat, és az egész könyvben átírtam! Nagyon gáz.

Most, nem is tudom, hogy sikerült elérnem, hogy először a nevek legyenek meg... Tudtam, hány főszereplőm lesz, milyen neműek, aztán elkezdtem mindenféle oldalon neveket keresgélni, és ami megtetszett, leírtam. Azok közül kiválasztottam a legjobbakat, meg a megfelelő nemű neveket, és aztán azon kaptam magam, hogy a nevekhez alkottam meg a karaktereket. Higgyétek el, jó ez így! Tegyük fel, az egyik karakteremet Joe-nak hívják (nem). Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen lehet az a karakter, aki méltó e szép név viseléséhez! De ne értsétek félre, a már meglévő név nem befolyásolt semmiben. Voltak elképzeléseim, annyira ismertem már őket, hogy tudjam, milyen a személyiségük. A név csak egy plusz volt, ami kiegészíti a személyiségüket, így hogy már akkor elneveztem őket, mikor még olyan keveset tudtam róluk.
Nem biztos, hogy nektek is beválik, de próbáljátok meg! :)
Névkeresésre ajánlom a Pinterestet, nagyon jókat lehet találni! 

4. Végre minden készen áll, kezdjük írni!

*Khmm... Hiszékeny kislány*
Ismeritek az érzést, mikor fogalmatok sincs, hogy álljatok neki a könyvnek? Végre minden kész van, te meg csak ülsz a gép előtt, és fogalmad sincs, hogy kezd el írni a saját könyved, amit kívül-belül, keresztbe-kasul, visszafelé is ismersz! És mégis, valahányszor ott tartok, hogy na, akkor el kellene valahogy kezdeni... Megáll a tudomány. Nagyon idegesítő igaz? Aztán jönnek a drága ismerőseink, akik még életükben nem tartottak könyvet a kezükben, és megkérdezik: mégis hogy akarsz úgy könyvet írni, hogy még csak azt sem tudod, honnan indít? 
*Erről majd hozok egy hosszabb posztot, mert jó kis kivesézős téma*

5. Valaki nyírja már ki ezt a hülye ***-t!

Ismered az érzést, mikor egy olyan irritáló, hajtépős karaktert alkottál, akit még te is úgy utálsz, mint a bűnt? És csak azért imádkozol, hogy valamelyik szereplőd nyírja már ki, vagy törje ki a lábát, vagy csak tűnjön már el innen! És milyen rohadt idegesítő, mikor ez kis görcs keresztbe tesz a szereplőinknek!

6. Na, akkor most írjunk egy olyan vicces párbeszédet, hogy az olvasó leforduljon a székről!

...

*Gondolja szegény, halandó írónő, aki kicsit fel akarja dobni a levágott fejekkel, véres hullákkal és kilógott beleket majszoló zombikkal teli könyvét.*

Ugye nektek se megy, ha erőltetett humort akartok írni? Mondjuk a horror könyvek esetén a fekete humor mindig nyerő, azt meg szinte bármikor bele lehet szőni. Na de aki nem ilyet ír? Az akkora dilemmában van, hogy képes napokig egy vicces jelenet összehozásán stresszelni. Én pl. szoktam ilyet.

Sokévnyi írás után viszont rájöttem, hogy ezt mindig a jelenet adja. Néha csak megindul a kezed, írod, ami épp eszedbe jut, és a jelenet majd úgyis adja a vicces beszólásokat, helyzeteket. De ha előre megtervezed, gáz lesz.

+1. Segítség, nem tudok olvasni!

Ez a legrosszabb... Mikor leülök olvasni, belemerülök a könyvbe, aztán egyszer csak szembejön velem egy szó, ami hirtelen megragad a fejemben, és gondolatok egész lavináját indítja el, amik a saját könyvemet teszik majd izgalmassá, és közben olvasom tovább a könyvet, de fogalmam sincs arról, mi történik, mert közben a saját cselekményemen gondolkodom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, legutóbb a "piac" szóból hoztam ki olyat, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit épp olvastam. Ihlet merítésnek egyébként tényleg jó az olvasás, mert mikor ezek a szavak egyszer csak pofon vágnak (nálam ez ilyen érzés), olyan ötleteid támadnak (legalábbis nekem), aminek semmi köze nincs ahhoz a könyvhöz, amit épp olvasok, viszont nagyon is sok mindent ki tudok hozni belőle a sajátomban.
Viszont szimplán idegesítő, mikor nem tudok egy fejezetet végigolvasni normálisan emiatt...

Nektek is van hasonló sztoritok? Osszátok meg velem, kíváncsi vagyok!