A hold túlvilági fénye lágyan csókolta végig az odalent elterülő végtelen, smaragdzöldben játszó parkot. Ezüst csillogását beleszőtte a szökőkút csendesen folyó, hideg vizébe, puhán végigkúszott a hatalmas birtok magas, fekete vaskerítésén, és különös, félelmetes árnyékokat festett a sötét, macskaköves útra. Fényét végighintette a távolban fenségesen magasodó Thindrel birtok ablakain, s ettől úgy tűnt, mintha szikráztak volna.
Catherine Leeyoung azonban pontosan tudta, hogy hiába minden csillogás, odabent a rothadás bűze már megfertőzte az embereket. Csak egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul irányzott mosoly, egyetlen túl hangosan elsuttogott szó, és a csillogás tompa, kihűlt romokká változhat egy szempillantás alatt.
A lány határozott, kecses léptekkel suhant végig a kövekkel kirakott, széles úton. Az éj olyan csendes volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a forró, fülledt párás levegő vízcseppeké válva lefolyik a fák leveleiről. Egyedül a holdfény kísérte útján, fénnyel hintette meg előtte az ösvényt.
A távoli templom tompa harangjai megkondultak. Catherine megtorpant, fejét a hang felé fordította, ajkán lágy, de annál ravaszabb vigyor villant fel.
Odabent, a Thindrel kúria pompás falai között Daniel is meghallotta a harangszót. A testén lágy bizsergés futott végig, enyhe izgalom és idegesség feszített össze a gyomrát. Tekintete a távolba révedt, az ablakon túlra, ahol csak sejthette kései látogatójának apró, kecses alakját.
Éjfél. Az éjszaka tetőpontja, ahol a ma holnapba fordul, ahol a titkokról lehullik a lepel, ahol az érzelmek felforrósodnak.
Catherine megpillantotta az ifjú lordot a fényesre sikált ablak mögött, amint egy puha fotelben ülve, kezében könyvet tartva éppen arra bámult, ahol ő rejtőzött. Krémszínű haja jólfésülten súrolta a vállát, smaragd tekintete tétován fürkészte az éjszakát, s a lány csak mosolygott, hisz tudta, nem látja őt.
A család minden tagja ott ült körülötte, egytől-egyig legszebb ruháikban. Bevett szokásuk volt türelmesen kivárni, míg az elmúlt nap véget ér, és az új felüti a fejét. Catherine már jól ismerte a szokásaikat. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a Thindrel család minden tagja, beleértve a szolgálókat is ébren vannak e kései órán.
Akkor hát a játék indul.
Catherine csendes, lopakodó talpa alatt a park füve pisszeni sem mert. Az árnyékok mintha az ő javára hajlottak volna, beléjük simult, elrejtőzött, együtt mozgott velük, majd kitört belőlük. Mindehhez pedig a legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége.
Daniel csak felszínesen olvasta a könyvet, közben egy magas szájú pohár száján körzött a nyelvével, tekintete valójában más merre figyelt. Szülei elmélyülten társalogtak az aznapi pletykákról, kisöccse pedig duzzogva ült a nevelőnő ölében, és azon ügyeskedett, hogy anélkül csusszanjon ki az asszony erős szorításából, hogy az észrevenné.
Aztán a boltíves, szépen megmunkált, hófehér ajtó mellett megmozdult egy árny.
Danielnek minden erejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze, ne csapja le a könyvét, és pattanjon fel. Feszülten, de óvatosan arra pillantott. Egy lány apró termetű, karcsú alakja elvált az árnyaktól, és Catherine szemtelenül megállt a boltíves ajtó kellős közepén. Bő, fehér ingének két felső gombja szabadon volt hagyva, felfedve makulátlan, porcelánfehér bőrét. Hosszú csizmáját a legjobb cipész készítette, a talpa puha volt, a sarka a lovaglócsizmáéra emlékeztetett, de ez nem hagyott hangot maga után a kikövezett utakon. A lány éjfekete, göndör tincsei egészen a derekáig omlottak, körbeölelték a kicsi, de erős testet, akár valami csukja. És azok a fekete tekintetek… Most épp csintalanul, a félelem leghalványabb jele nélkül csillogtak rá. Úgy állt ott, mintha nem épp négy másik ember ült volna a fehérben, márványban és aranyban tündöklő hallban. Catherine meglátta a riadalmat megcsillanni a lord smaragdszín szemében, amitől az arcán huncut, hívogató mosoly villant fel. Félrebiccentett fejjel felemelte apró kezét, és ujját kihívóan behajlítva hívogatta az ifjú úrfit. Közelebb lépett a boltív keretéhez, nekitámaszkodott, szemét közben nem le vette Danielről, akinek még a szája is kiszáradt, de volt benne annyi büszkeség, hogy ezt ne kösse a lány orrára.
Megszerezted? – sugallta a kérdést a pillantsa.
Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány vadul csillogó, szemtelen tekintete, és a ravasz vigyor az ajkán. Lassan, puhán lépdelt hátrafelé, akár egy hatalmas oroszlán, s ajkán azzal a csodás, de bosszantó mosollyal eltűnt az árnyak között.
Daniel letett a borospoharat, és maga mögé dobta a könyvet.
– Bocsássanak meg – hajolt meg szülei előtt, majd sietős léptekkel távozott. Épp akkor érte el a boltíves ajtót, mikor Catherine a hátsó konyha bejáratát. Hátrapillantott a válla felett, és szent egek! Rákacsintott, s már ott sem volt. Daniel fürgén, a gyomrában ezer pillangóval követte át a hatalmas, fényűző csarnokon.
Catherine úgy ismerte a Thindrel birtokot, akár a tenyerét. Folyosók útvesztője, magas ablakok, csillogó képkeretek, makulátlan márványpadlók és barátságtalan szobrok labirintusa. Mindent, amit csak lehetett arany borított, kezdve a kilincsektől egészen a lépcsőkorlátokig. Fehér és arany, a tisztaság és tisztelet színei.
A lány úgy olvadt bele a ház minden rejtett zugába, úgy mozgott együtt az árnyak minden rezdülésével, mintha maga is az lenne. A második emeletre vezető lépcsőről a lány visszanézett a lordra, aki izzó tekintettel nézett fel rá. A lány ajkán még mindig az a csábos, hívogató mosoly ült, szép arca ragyogott, úgy simította ujjait a korlátra, s lépdelt felfelé, mintha dorombolt volna. Daniel megbabonázva, de izgatottan követte minden lépését.
Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány ragyogó tekintete a hallban.
Daniel ajkán ravasz vigyor terült szét.
Csak várd ki – üzente ő is.
Catherine csilingelve, de halkan, akár a nyári szél felnevetett, majd megfordult, haja függönyként lebbent utána, és továbbindult, majd eltűnt a fordulóban. Daniel utána rohant. Ujjait pontosan ott húzta végig, ahol a lány is. Hallotta a halk nevetést nem is olyan távolról. Mikor befordult a sarkon, a lány eltűnt egy másikon. Mikor elért egy lépcső aljára, a lány már indult is a következő felé. Mindig csak a hátát verdeső sötét tincseket látta, mégis, mintha a lány nem sietett volna túlságosan. Azt akarta, hogy a lord elkapja. És Daniel gyomrában ettől mintha egy lávafolyam robbant volna szét. Követte az illatot, azt a friss, üdítő illatot, a tenyere viszketett, hogy elkaphassa. Szolgálók jöttek-mentek a folyosókon, tálcákat, tiszta törülközőket, frissen vasalt ruhákat vittek a kezükbe, tekintetüket leszegték, ha a lord megjelent.
Cathetine úgy suhant el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Egy apró árnyék itt, egy széles szobor ott, és úgy olvadt bele a ház falaiba, hogy senki még csak észre sem vette. Akár egy macska, olyan kecsesen, puhán mozgott. Daniel gyorsított, a folyosó végén a lány után kapott. Apró keze kicsusszant az övéből, de a lány megpördülve rávillantotta boldog mosolyát, majd ismét tovább eredt.
Az utolsó lépcsőforduló tetejéről Catherine lepillantott a fiúra, tüzes pillantást és arrogáns mosolyt villantott rá, amitől Danielnek felforrt a vére. Utánaeredt a folyosóra.
Már csak két ajtó… Már csak egy.
Catherine bent is volt, a sötétség jótékonyan borult rá.
Daniel egy pillanattal később követte, s rögtön magukra zárta az ajtót. A sötétség menedékként ölelte körbe őket.
– Itt vagyok – jött a lány vidám hangja valahonnét, és Daniel arra indult.
– A másik irányba, úrfi – hallotta a lány hangját most a másik irányból.
Daniel a fogát csikorgatta, és amikor a másik irányba indult felkattintotta a villanyt.
A fény elöntötte a tágas, de szinte üres szobát. Catherine a zongorán üldögélt, keresztbetett lábát lóbálva, kezén támaszkodva halványmosollyal az arcán fürkészte a lordot.
– Megszerezted? – kérdezte újra a fiú, próbálva nem tudomást venni a lány kigombolt ingéről, mely felfedte selymes, makulátlan nyakát. Lassú, kimért léptekkel elindult a lány felé.
– Itt lennék, ha nem így lenne? – kérdezte ártatlanul, egy kézzel hátravetve a haját. – Őlordsága a fejemet venné, ha üres kézzel térnék vissza.
– Hát ilyennek ismersz engem? – kérdezte halkan a lord. A lány lecsusszant a zongoráról, s egy szempillantás alatt a szoba közepén terpeszkedő, oroszlánlábú asztal mögé került.
– Ilyennek mondják – felelte, s balra indult az asztal mentén. Tekintetével foglyul ejtette a lordét.
– A rossz nyelvek mindenfélét beszélnek rólam – morogta az ifjú, és egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, ahogy ő is balra indult. Teste felforrósodott, s a lány arca is lágyan kipirult. – De te már tudhatnád, mi igaz és mi nem az.
Catherine szeme megvillant, ahogy gyorsított a léptein.
– Semmit sem szabad tudnom Őlordságáról, különben becses atyja veszi a fejem. Elfelejtette tán?
Daniel ajkára is mosoly kúszott, s hirtelen irányt váltott. Catherine azonban fel volt készülve erre, s egy pillanattal később már el is kerülte, hogy a fiú megragadja a csuklóját. A szíve mintha ki akart volna ugrani, úgy lüktetett.
– Mire véljem ezt a macska-egér játszmát?
A lány szende, ártatlan arccal vállat vont.
– Egy lány is vágyhat izgalmakra.
– A te életedben így is túl sok az izgalom – jegyezte meg a lord.
De aztán, mikor a fiú ismét irányt váltott már nem menekült el előle. Hagyta, hogy elkapja a csuklóját, és magához rántsa, majd a vállára tegye a kezét. Tekintetük hosszan olvadt egybe, smaragd a gránáttal, izzó tűz a lágy folyammal.
A lány a táskájába süllyesztette a kezét, és egy méretes csomagot húzott elő.
– Tessék. A király pecsétje. Most már az öné.
Daniel átvette a csomagot, de szemét nem vette le a lányról.
– Az én kis tolvajom. Sosem csalódom benned. – Jóképű arcán felragyogott egy mosoly. – Tudod, mit jelent ez, ugye?
– Hogy dupla fizetést kapok, amiért a határidő előtt leszállítottam? – kérdezte behízelgő hangon Catherine, s a pír még mindig nem tűnt el az arcáról.
Daniel lebiggyesztette az ajkát.
– Hát csak ezért jöttél el hozzám ezen a kései órán?
Catherine tekintete fellángolt, most már hagyta, hogy a testét elöntse az az ismerős, kellemes érzés, amit mindig megtagadott, miközben leszállította a lordnak a tárgyakat. Csak akkor engedte, hogy az érzés átvegye a hatalmat felette, ha már teljesítette a feladatát. Így most lábujjhegyre állt, hogy ajka épp csak súrolja az ifjú selymes, puha ajkait.
– Talán van itt más is – vallotta be halkan, lélegzete cirógatta a fiú bőrét, amitől keze megfeszült a vékony vállakon. Catherine szeretett elmerülni a lord világos, smaragdszín szemébe. Azokra a tájakra emlékeztették, ahol született. Ahonnét el kellett jönnie. Ahová visszavágyott. Daniel szíve mindig hevesebben vert, ha a lány így nézett rá. Fekete tekintete olyan volt, akár odakint az éjszaka, akár idebent a forró paplan, vagy a kandallóban lobogó tűz. Veszélyes, hívogató, parázsló. – Azonban… – mondta a lány, és visszaereszkedett a talpára, mire Daniel hirtelen úgy érezte, pofon vágták. – Nem akarja megnézni, nem hazudok-e, vagy nem akarom-e átverni? – intett a csomag felé.
– Feltétlenül bízom benned.
Catherine a szája elé kapta a kezét, szeme kikerekedett, elakadt lélegzettel, tettetett döbbenettel nézett fel a fiúra.
– Ha ezt a Thindrel család megtudja… Kénytelen leszek meggyilkolni mindenkit, hogy mentsem magam.
Daniel halkan felnevetett, kezével a lány haját kezdte simogatni, tekintete ellágyult.
– Olyan becstelen vagy.
– Hát még ön, Őlordsága – vágott vissza Catherine, de a keze már ölelte is a fiú derekát. – Mi lesz, ha becses édesanyja megtudja, hogy a hőn szeretett nyakék, melyet oly büszkén visel, vagy a karperec, mellyel annyit dicsekszik valójában lopott, s magához a királynőhöz tartozik? Mi lesz, ha megtudja, hogy a fia egy tolvajjal cimborál, és fizet neki, hogy meglopja a királyi családot? Mi lesz, ha megtudja, az ajándékot magától kapta, maga aggatta a lopott holmit a nyakába?
– Akkor végre vége lesz ennek a rémálomnak, és elmehetünk innét – felelte szemrebbenés nélkül.
Catherine tekintete ellágyult, kezét elhúzta a fiú derekáról, és végigsimította az arcán. Nem is emlékezett, mikor tehette meg ezt utoljára. A szíve már csak ennyitől hevesebben vert.
– Nem lehetne, hogy ezen az éjszakán ne beszéljünk ezekről? – suttogta a férfi. – Hiányoztál.
Catherine arcára ismét huncut mosoly kúszott, majd óvatosan fejet hajtott.
– Ahogy az úrfi kívánja.
Daniel nem tudott tovább várni. Két keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta. A lánynak sem kellett több, lábujjhegyre állva visszacsókolta az ifjú lordot, szemei lecsukódtak az élvezettől. Ajkaik éhesen tapadtak egymásra, a lányon lágy bizsergés futott végig, ahogy a férfi magához húzta, testük összeolvadt, Daniel keze pedig vad gyengéséggel túrt a lány selymes hajába.
Nem emlékeztek, mikor kerültek az ágyra, vagy Daniel mikor kezdte el lecsókolni a lányról az inget, a lány mikor simogatta le a fiúról a nadrágját, és mikor vesztek el annyira egymásban, hogy megfeledkeztek mindenről, ami körülöttük volt. Pecsétekről, lopott ékszerekről, gazdag, fennkölt családokról, tolvajokról, ifjú lordokról. Már semmi sem számított, csak a lány puha, telt ajkai, a fiú selymes, izmos karjai, forró ölelése, az ajka az övén, a keze a testén, a lélegzete az arcán, és a szíve, ami érte vert.
Mire a nap első arany sugara megjelent a ragyogó kék égbolton, és lecsókolta a hold utolsó sugarát is a smaragdzöld parkról Catherine Leeyoung már messze járt. Helyét átvette a hideg és az üresség, mintha minden csak álom lett volna. Daniel Thindrel mégis mosolygott, örömmel fogadta a nap első sugarait, amint betűzött a csillogó ablakon. Nem azon az éjjelen találkoztak először. És nem is utoljára.
