Annyira nem szerettem volna megírni ezt a bejegyzést.
Én voltam az, aki mindig azt mondtam, hogy velem nem ez fog történni, én nem fogok ide jutni.
Ezt a bejegyzést hirtelen felindultságból írtam meg, és most, amikor írom, őszintén úgy gondolok mindent, ahogy itt le van írva.
Felnőttem.
És nem, ez nem azt jelenti, hogy kevesebb lett az időm. Ez csak egy kifogás lenne. Én a mai napig, ha nem is minden nap, de minden héten legalább egyszer leülök írni. Ha máskor nem, hát éjjel, ahogy régen is. Sokan talán azt gondoltátok, hogy ezalatt a nagyjából 2 év alatt, amióta egyetlen történetet sem osztottam meg itt, abbahagytam az írást.
Ez pontosan az igazság ellentéte.
Mert azóta megírtam egy regényt. Elkezdtem egy újat, és egy harmadiknak a felénél tartok. Rengeteg egypercest írtam, pár kisregény is vár rám, hogy befejezzem, és van vagy 20 novellám is. Szóval a történeteim egyre gyarapodnak, egyre több és több van.
Ez a blog mégis üresen kong már jó ideje - azt hiszem, talán 2 éve, hogy elkezdett lefelé menni a lejtőn. Akkor kezdődött el, hogy már nem szerelmes kis fantasyket írtam, hanem teljesen más műfaj fogott meg. Komoly témákról kezdtem el írni, komor hangnemben, és ez egyszerűen már nem fért össze ennek a blogomnak a hangulatával. A Beléd temetkezve egy amolyan vidámabb történet volt, mégsem fejeztem be soha. A Hellfire-re mindig azt mondtam, hogy EZ lesz AZ a regény. És végül nem ez lett. Nem fejeztem be őket, mert már nem kötöttek le. Pedig tavaly képes voltam megírni egy regényt kevesebb, mint egy év alatt, több mint 30 fejezettel és 476 ezer karakterrel, tehát rá kellett jönnöm, hogy nem bennem volt a hiba, hanem a történetben. Egyszerűen már nem ez volt a zsánerem.
Nem ilyet akartam írni. 21 vagyok. Már nem jövök lázba egy szerelmes, misztikus tiniregénytől, legalábbis nem abban a formában, ahogyan én írtam róla. Most sokkal inkább a krimik, a thrillerek és a komoly témák azok, amik lekötnek, és amiket szeretek írni.
De ti nem ezért voltatok itt. Ti a Beléd temetkezvéért és a Hellfire-ért voltatok itt, és ezeket akartátok, hogy folytassam. Hogy nézett volna ki, ha egyik napról a másikra elkezdek feltölteni egy totál más regényt, totál más műfajban és hangvételben, amikor ti nem erre iratkoztatok fel, és nem erre vártatok?
Ne értsétek, félre, nem titeket hibáztatlak, jesszus, dehogy is! Senki sem hibás, főleg nem ti. De magamat sem tekintem annak, mert az emberek változnak, és én kinőttem ebből.
Bevallom, kicsit féltem is. Féltem az új műfajtól, a hangvételtől, hogy mi lesz, ha ebben már nem engem láttok? Egyszerűen csak nem akartam feltölteni ide semmit belőlük. Jó volt, hogy megvolt nekem, és egyedül én tudtam róla. Kezdetben úgy tekintettem ezekre, mint gyakorlásra. De egy 467 ezer karakteres regény és 20 novella után már nem hiszem, hogy gyakorol az ember, szóval már ez sem lehetett kifogás. Egyszerűen megváltozott a stílusom, és a műfaj, amiben írni akartam, és egyszerűen már nem éreztem vágyat sem a BT, sem a HF iránt.
Próbáltam menteni a menthetetlent: kitettem pár novellát ide, amiket egyedül azért írtam meg, hogy legyen mivel fenntartani a blogot. Öreg hiba. Ezeket nem magamért írtam, nem a saját szórakoztatásomra, hanem, hogy ne tűnjek el, és ez így nem volt jó. A témák nem érdekeltek, a történetek nem voltak jók, és végül le is szedtem őket.
A mai napig borzalmas arra gondolni, hogy egykor milyen népszerű volt ez a hely, mennyien voltatok itt és olvastatok engem, és most milyen kihalt. Erről csak is én tehetek, de végső soron nem bánom. Szerettem az életemnek azt a szakaszát, szerettelek és most is szeretlek titeket, és mindig nagyon hálás leszek nektek, hogy támogattatok, biztattatok, és szerettétek a történeteimet. Ha akkor nem vagytok nekem, az a regény tavaly nem készült volna el. Az a sok novella sem lenne, talán abba is hagytam volna. Szóval soha, de soha nem fogom elfelejteni ezt nektek.
Őszintén sajnálom, hogy eltűntem. Sokáig kerestetek, sorra kaptam az üzeneteket facebookon, és mindig csak azt válaszoltam, hogy folytatni fogom, csak hagyjatok nekem időt. De nem az idővel volt a baj, hanem hogy az emberek, így én is változok, és már nem volt bennem kedv a régi történeteimhez. Túl sokáig írtam őket. A Hellfire még csak a 16. fejezet körül tartott akkor, pedig már 2 éve írtam! KÉT éve. És mint mondtam, a regényt, amihez megvolt bennem a szenvedély kevesebb, mint egy év alatt befejeztem. Akkor jöttem rá, hogy kár is tagadni: se a BT-t, se a HF-et nem fogom befejezni, és nem is lesz már kedvem hozzájuk soha.
Mert mint írtam, felnőttem. Nem csak nem írok, nem is olvasok már ilyet, csak nagy ritkán. És egy felnőttnek bizony meg kell hoznia a nehéz döntéseket. Le kell zárjam ezt a szakaszt.
Bár eddig is tudtátok, de akkor hivatalosan is kimondom, hogy sem a BT-t, sem a Hellfire-t nem folytatom. A fejezeteket is le fogom szedni, mert egyrészt felesleges fennaradniuk, másrészt tagadhatatlan, hogy egy 15 éves lány írta őket.
És akkor mi lesz a blog további sorsa?
Még én sem tudom. Talán majd felkerülnek ide újabb történeteim, de erről még nem döntöttem. Szeretnék még írós posztokat kitenni, azokat úgyis szerettétek, meg hát, ha anno nekem is valaki leírja ezeket, sokkal könnyebb lett volna az életem. Tehát valószínűleg ilyen posztok kerülnek majd fel, a történetekkel kapcsolatban még nem tudok nyilatkozni.
Ami a lényeg, hogy nem szeretném bezárni ezt a helyet. Sok minden van, ami írással kapcsolatos, és írhatok róla, így remélem, hogy ezt sikerül is megvalósítani. Ha nem, arról is értesíteni foglak titeket.
Tudom, hogy sokat játszottam a türelmetekkel, néhány olvasóm bizalmát is elvesztettem, ami teljesen jogos, mégis sajnálom. Ezért is nem mondom azt, hogy majd valamikor ismét történettel fogok jelentkezni, mert valószínűleg nem lesz így. Már amúgy sem menő blogosnak lenni, és a két kezem sok lenne ahhoz, hogy megszámoljam, hányan vannak még blogspoton.
Aki anno az olvasóm volt, az most velem egyidős, vagy már gyerekei vannak, és valószínűleg a létezésemre sem emlékszik. A mai tinédzser korosztály pedig a telefonján kívül maximum a youtube videók feliratait olvassa (persze tisztelet a kivételnek, ahogy mindig ^^ ), így kevés esélyt látok arra, hogy ha itt posztolom, bárki is elolvasná. Én pedig nem azért dolgoztam velük, hogy végül hiába posztoljam, és senki ne olvassa. Abban sem vagyok biztos, hogy a 91 feliratkozómból van-e egyáltalán 10, aki még tényleg figyeli a blogokat/blogol.
Szóval a blog jövője kérdéses. Sajnálnám bezárni, de ha odakerülnék, muszáj lesz megtennem. Nem kérhetlek, és nem is akarlak arra kérni titeket, hogy várjatok, mert a legtöbben már rég nem teszitek, a többiektől pedig pofátlanság lenne.
Nos, azt hiszem, mindent elmondtam. Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történeteimet, és sajnálom, hogy szó nélkül eltűntem. Az lesz a legjobb, ha nem ígérek semmit, csak itt hagyom ezt a helyet, hogy meglegyen emléknek, és hogy esetleg tudjam folytatni írós posztokkal.
Köszönöm az összes volt olvasómnak, hogy velem voltak a legfontosabb írós korszakomban. Nektek köszönhetem, hogy most itt vagyok.
Legyetek jók, és olvassatok sok-sok blogot, mert akik még ma is blogon írnak, nagyon megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk!
Köszönöm, ha elolvastátok!
