Aisling

Szerettem volna, ha mindenki tudja, hogy nem, nem haltam meg. Sőt mi több, ma egy jó hírrel érkeztem. Korábban megígértem nektek, hogy addig nem kezdek el új történetet feltölteni, ameddig az nincs kész, mert nem szeretném, ha várnotok kellene a fejezetekre. Úgyhogy ezért is nem jelentkeztem eddig. Most viszont azért már ideje, hogy valami életjelet adjak magamról.

Szóval, a hír annyi, hogy új történet van készülőben. Ezúttal elejétől végéig, első fejezettől az utolsóig olvashatjátok majd, amikor elkészül. Hogy erre mikor kerül sor, az az időbeosztásomtól függ. De tartom magam ahhoz, hogy addig nem kezdem el feltölteni, míg el nem készül. Amikor pedig kész lesz, akkor a szokásos módon, minden pénteken, délben érkeznek majd a fejezetek. Addig is hadd mondjak róla néhány szót.

Cím: Aisling

Műfaj: fantasy, bromance

Fejezetek: na, ez még kérdéses, viszont ezer százalék, hogy ez egy rövid történet marad, maximum 10 fejezettel (ha csak valami nem jön közbe, de nagyjából ennyire tervezem).

Fülszöveg: Fülszöveg helyett itt hagyom az első sort.

"Azt mondják, az őrültek nem tudják, hogy őrültek; vagyis ha én tudom, hogy az vagyok, akkor az azt jelenti, hogy nem vagyok az, igaz?"

Borító:

A borítót én magam csináltam, szóval bocsássátok meg, ha ronda (ez volt az első manipulált szerkesztésem, ezzel próbálom magyarázni, hogy miért lett ilyen nyomi). Ha valaki véletlenségből felismerné a képen látható úrfit, és ebből valamiféle következtetést vonna le, akkor kérlek: pssszt! Másoknak ne áruljátok el! ;)

Pár szó a történetről: Már egy ideje meg szerettem volna megírni ezt a történetet, mert még sosem írtam ilyet; sem ilyen témát, sem ilyen műfajt. Na itt nem a fantasy-re gondolok, ismertek, én csak azt írok. Bárhogy is gondolkodtam, bárhogy is próbáltam, ez egy normális regénynek (minimum 15 fejezet) nem fog összejönni, nem azért, mert én nem akarom, hanem egyszerűen mert ilyen a téma. De azért remélem, mindenkinek tetszeni fog majd. Ameddig nem fejezem be, addig nem is várható másik történet, vagy novella, legalábbis nincs betervezve. Kérlek, legyetek türelmesek! 

Hamarosan jelentkezem!  

          *Mellesleg az Aisling egy ír szó, ami álmot, vagy látomást jelent. ;)

Éjfél

A hold túlvilági fénye lágyan csókolta végig az odalent elterülő végtelen, smaragdzöldben játszó parkot. Ezüst csillogását beleszőtte a szökőkút csendesen folyó, hideg vizébe, puhán végigkúszott a hatalmas birtok magas, fekete vaskerítésén, és különös, félelmetes árnyékokat festett a sötét, macskaköves útra. Fényét végighintette a távolban fenségesen magasodó Thindrel birtok ablakain, s ettől úgy tűnt, mintha szikráztak volna.

Catherine Leeyoung azonban pontosan tudta, hogy hiába minden csillogás, odabent a rothadás bűze már megfertőzte az embereket. Csak egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul irányzott mosoly, egyetlen túl hangosan elsuttogott szó, és a csillogás tompa, kihűlt romokká változhat egy szempillantás alatt.

A lány határozott, kecses léptekkel suhant végig a kövekkel kirakott, széles úton. Az éj olyan csendes volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a forró, fülledt párás levegő vízcseppeké válva lefolyik a fák leveleiről. Egyedül a holdfény kísérte útján, fénnyel hintette meg előtte az ösvényt.

A távoli templom tompa harangjai megkondultak. Catherine megtorpant, fejét a hang felé fordította, ajkán lágy, de annál ravaszabb vigyor villant fel.

Odabent, a Thindrel kúria pompás falai között Daniel is meghallotta a harangszót. A testén lágy bizsergés futott végig, enyhe izgalom és idegesség feszített össze a gyomrát. Tekintete a távolba révedt, az ablakon túlra, ahol csak sejthette kései látogatójának apró, kecses alakját.

Éjfél. Az éjszaka tetőpontja, ahol a ma holnapba fordul, ahol a titkokról lehullik a lepel, ahol az érzelmek felforrósodnak.

Catherine megpillantotta az ifjú lordot a fényesre sikált ablak mögött, amint egy puha fotelben ülve, kezében könyvet tartva éppen arra bámult, ahol ő rejtőzött. Krémszínű haja jólfésülten súrolta a vállát, smaragd tekintete tétován fürkészte az éjszakát, s a lány csak mosolygott, hisz tudta, nem látja őt.

A család minden tagja ott ült körülötte, egytől-egyig legszebb ruháikban. Bevett szokásuk volt türelmesen kivárni, míg az elmúlt nap véget ér, és az új felüti a fejét. Catherine már jól ismerte a szokásaikat. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a Thindrel család minden tagja, beleértve a szolgálókat is ébren vannak e kései órán.

Akkor hát a játék indul.

Catherine csendes, lopakodó talpa alatt a park füve pisszeni sem mert. Az árnyékok mintha az ő javára hajlottak volna, beléjük simult, elrejtőzött, együtt mozgott velük, majd kitört belőlük. Mindehhez pedig a legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége.

Daniel csak felszínesen olvasta a könyvet, közben egy magas szájú pohár száján körzött a nyelvével, tekintete valójában más merre figyelt. Szülei elmélyülten társalogtak az aznapi pletykákról, kisöccse pedig duzzogva ült a nevelőnő ölében, és azon ügyeskedett, hogy anélkül csusszanjon ki az asszony erős szorításából, hogy az észrevenné.

Aztán a boltíves, szépen megmunkált, hófehér ajtó mellett megmozdult egy árny.

Danielnek minden erejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze, ne csapja le a könyvét, és pattanjon fel. Feszülten, de óvatosan arra pillantott. Egy lány apró termetű, karcsú alakja elvált az árnyaktól, és Catherine szemtelenül megállt a boltíves ajtó kellős közepén. Bő, fehér ingének két felső gombja szabadon volt hagyva, felfedve makulátlan, porcelánfehér bőrét. Hosszú csizmáját a legjobb cipész készítette, a talpa puha volt, a sarka a lovaglócsizmáéra emlékeztetett, de ez nem hagyott hangot maga után a kikövezett utakon. A lány éjfekete, göndör tincsei egészen a derekáig omlottak, körbeölelték a kicsi, de erős testet, akár valami csukja. És azok a fekete tekintetek… Most épp csintalanul, a félelem leghalványabb jele nélkül csillogtak rá. Úgy állt ott, mintha nem épp négy másik ember ült volna a fehérben, márványban és aranyban tündöklő hallban. Catherine meglátta a riadalmat megcsillanni a lord smaragdszín szemében, amitől az arcán huncut, hívogató mosoly villant fel. Félrebiccentett fejjel felemelte apró kezét, és ujját kihívóan behajlítva hívogatta az ifjú úrfit. Közelebb lépett a boltív keretéhez, nekitámaszkodott, szemét közben nem le vette Danielről, akinek még a szája is kiszáradt, de volt benne annyi büszkeség, hogy ezt ne kösse a lány orrára.

Megszerezted? – sugallta a kérdést a pillantsa.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány vadul csillogó, szemtelen tekintete, és a ravasz vigyor az ajkán. Lassan, puhán lépdelt hátrafelé, akár egy hatalmas oroszlán, s ajkán azzal a csodás, de bosszantó mosollyal eltűnt az árnyak között.

Daniel letett a borospoharat, és maga mögé dobta a könyvet.

– Bocsássanak meg – hajolt meg szülei előtt, majd sietős léptekkel távozott. Épp akkor érte el a boltíves ajtót, mikor Catherine a hátsó konyha bejáratát. Hátrapillantott a válla felett, és szent egek! Rákacsintott, s már ott sem volt. Daniel fürgén, a gyomrában ezer pillangóval követte át a hatalmas, fényűző csarnokon.

Catherine úgy ismerte a Thindrel birtokot, akár a tenyerét. Folyosók útvesztője, magas ablakok, csillogó képkeretek, makulátlan márványpadlók és barátságtalan szobrok labirintusa. Mindent, amit csak lehetett arany borított, kezdve a kilincsektől egészen a lépcsőkorlátokig. Fehér és arany, a tisztaság és tisztelet színei.

A lány úgy olvadt bele a ház minden rejtett zugába, úgy mozgott együtt az árnyak minden rezdülésével, mintha maga is az lenne. A második emeletre vezető lépcsőről a lány visszanézett a lordra, aki izzó tekintettel nézett fel rá. A lány ajkán még mindig az a csábos, hívogató mosoly ült, szép arca ragyogott, úgy simította ujjait a korlátra, s lépdelt felfelé, mintha dorombolt volna. Daniel megbabonázva, de izgatottan követte minden lépését.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány ragyogó tekintete a hallban.

Daniel ajkán ravasz vigyor terült szét.

Csak várd ki – üzente ő is.

Catherine csilingelve, de halkan, akár a nyári szél felnevetett, majd megfordult, haja függönyként lebbent utána, és továbbindult, majd eltűnt a fordulóban. Daniel utána rohant. Ujjait pontosan ott húzta végig, ahol a lány is. Hallotta a halk nevetést nem is olyan távolról. Mikor befordult a sarkon, a lány eltűnt egy másikon. Mikor elért egy lépcső aljára, a lány már indult is a következő felé. Mindig csak a hátát verdeső sötét tincseket látta, mégis, mintha a lány nem sietett volna túlságosan. Azt akarta, hogy a lord elkapja. És Daniel gyomrában ettől mintha egy lávafolyam robbant volna szét. Követte az illatot, azt a friss, üdítő illatot, a tenyere viszketett, hogy elkaphassa. Szolgálók jöttek-mentek a folyosókon, tálcákat, tiszta törülközőket, frissen vasalt ruhákat vittek a kezükbe, tekintetüket leszegték, ha a lord megjelent.

Cathetine úgy suhant el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Egy apró árnyék itt, egy széles szobor ott, és úgy olvadt bele a ház falaiba, hogy senki még csak észre sem vette. Akár egy macska, olyan kecsesen, puhán mozgott. Daniel gyorsított, a folyosó végén a lány után kapott. Apró keze kicsusszant az övéből, de a lány megpördülve rávillantotta boldog mosolyát, majd ismét tovább eredt.

Az utolsó lépcsőforduló tetejéről Catherine lepillantott a fiúra, tüzes pillantást és arrogáns mosolyt villantott rá, amitől Danielnek felforrt a vére. Utánaeredt a folyosóra.

Már csak két ajtó… Már csak egy.

Catherine bent is volt, a sötétség jótékonyan borult rá.

Daniel egy pillanattal később követte, s rögtön magukra zárta az ajtót. A sötétség menedékként ölelte körbe őket.

– Itt vagyok – jött a lány vidám hangja valahonnét, és Daniel arra indult.

– A másik irányba, úrfi – hallotta a lány hangját most a másik irányból.

Daniel a fogát csikorgatta, és amikor a másik irányba indult felkattintotta a villanyt.

A fény elöntötte a tágas, de szinte üres szobát. Catherine a zongorán üldögélt, keresztbetett lábát lóbálva, kezén támaszkodva halványmosollyal az arcán fürkészte a lordot.

– Megszerezted? – kérdezte újra a fiú, próbálva nem tudomást venni a lány kigombolt ingéről, mely felfedte selymes, makulátlan nyakát. Lassú, kimért léptekkel elindult a lány felé.

– Itt lennék, ha nem így lenne? – kérdezte ártatlanul, egy kézzel hátravetve a haját. – Őlordsága a fejemet venné, ha üres kézzel térnék vissza.

– Hát ilyennek ismersz engem? – kérdezte halkan a lord. A lány lecsusszant a zongoráról, s egy szempillantás alatt a szoba közepén terpeszkedő, oroszlánlábú asztal mögé került.

– Ilyennek mondják – felelte, s balra indult az asztal mentén. Tekintetével foglyul ejtette a lordét.

– A rossz nyelvek mindenfélét beszélnek rólam – morogta az ifjú, és egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, ahogy ő is balra indult. Teste felforrósodott, s a lány arca is lágyan kipirult. – De te már tudhatnád, mi igaz és mi nem az.

Catherine szeme megvillant, ahogy gyorsított a léptein.

– Semmit sem szabad tudnom Őlordságáról, különben becses atyja veszi a fejem. Elfelejtette tán?

Daniel ajkára is mosoly kúszott, s hirtelen irányt váltott. Catherine azonban fel volt készülve erre, s egy pillanattal később már el is kerülte, hogy a fiú megragadja a csuklóját. A szíve mintha ki akart volna ugrani, úgy lüktetett.

– Mire véljem ezt a macska-egér játszmát?

A lány szende, ártatlan arccal vállat vont.

– Egy lány is vágyhat izgalmakra.

– A te életedben így is túl sok az izgalom – jegyezte meg a lord.

De aztán, mikor a fiú ismét irányt váltott már nem menekült el előle. Hagyta, hogy elkapja a csuklóját, és magához rántsa, majd a vállára tegye a kezét. Tekintetük hosszan olvadt egybe, smaragd a gránáttal, izzó tűz a lágy folyammal.

A lány a táskájába süllyesztette a kezét, és egy méretes csomagot húzott elő.

– Tessék. A király pecsétje. Most már az öné.

Daniel átvette a csomagot, de szemét nem vette le a lányról.

– Az én kis tolvajom. Sosem csalódom benned. –  Jóképű arcán felragyogott egy mosoly. –  Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Hogy dupla fizetést kapok, amiért a határidő előtt leszállítottam? – kérdezte behízelgő hangon Catherine, s a pír még mindig nem tűnt el az arcáról.

Daniel lebiggyesztette az ajkát.

– Hát csak ezért jöttél el hozzám ezen a kései órán?

Catherine tekintete fellángolt, most már hagyta, hogy a testét elöntse az az ismerős, kellemes érzés, amit mindig megtagadott, miközben leszállította a lordnak a tárgyakat. Csak akkor engedte, hogy az érzés átvegye a hatalmat felette, ha már teljesítette a feladatát. Így most lábujjhegyre állt, hogy ajka épp csak súrolja az ifjú selymes, puha ajkait.

– Talán van itt más is – vallotta be halkan, lélegzete cirógatta a fiú bőrét, amitől keze megfeszült a vékony vállakon. Catherine szeretett elmerülni a lord világos, smaragdszín szemébe. Azokra a tájakra emlékeztették, ahol született. Ahonnét el kellett jönnie. Ahová visszavágyott. Daniel szíve mindig hevesebben vert, ha a lány így nézett rá. Fekete tekintete olyan volt, akár odakint az éjszaka, akár idebent a forró paplan, vagy a kandallóban lobogó tűz. Veszélyes, hívogató, parázsló. – Azonban… – mondta a lány, és visszaereszkedett a talpára, mire Daniel hirtelen úgy érezte, pofon vágták. – Nem akarja megnézni, nem hazudok-e, vagy nem akarom-e átverni? – intett a csomag felé.

– Feltétlenül bízom benned.

Catherine a szája elé kapta a kezét, szeme kikerekedett, elakadt lélegzettel, tettetett döbbenettel nézett fel a fiúra.

– Ha ezt a Thindrel család megtudja… Kénytelen leszek meggyilkolni mindenkit, hogy mentsem magam.

Daniel halkan felnevetett, kezével a lány haját kezdte simogatni, tekintete ellágyult.

– Olyan becstelen vagy.

– Hát még ön, Őlordsága – vágott vissza Catherine, de a keze már ölelte is a fiú derekát. – Mi lesz, ha becses édesanyja megtudja, hogy a hőn szeretett nyakék, melyet oly büszkén visel, vagy a karperec, mellyel annyit dicsekszik valójában lopott, s magához a királynőhöz tartozik? Mi lesz, ha megtudja, hogy a fia egy tolvajjal cimborál, és fizet neki, hogy meglopja a királyi családot? Mi lesz, ha megtudja, az ajándékot magától kapta, maga aggatta a lopott holmit a nyakába?

– Akkor végre vége lesz ennek a rémálomnak, és elmehetünk innét – felelte szemrebbenés nélkül.

Catherine tekintete ellágyult, kezét elhúzta a fiú derekáról, és végigsimította az arcán. Nem is emlékezett, mikor tehette meg ezt utoljára. A szíve már csak ennyitől hevesebben vert.

– Nem lehetne, hogy ezen az éjszakán ne beszéljünk ezekről? – suttogta a férfi. – Hiányoztál.

Catherine arcára ismét huncut mosoly kúszott, majd óvatosan fejet hajtott.

–  Ahogy az úrfi kívánja.

Daniel nem tudott tovább várni. Két keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta. A lánynak sem kellett több, lábujjhegyre állva visszacsókolta az ifjú lordot, szemei lecsukódtak az élvezettől. Ajkaik éhesen tapadtak egymásra, a lányon lágy bizsergés futott végig, ahogy a férfi magához húzta, testük összeolvadt, Daniel keze pedig vad gyengéséggel túrt a lány selymes hajába.

Nem emlékeztek, mikor kerültek az ágyra, vagy Daniel mikor kezdte el lecsókolni a lányról az inget, a lány mikor simogatta le a fiúról a nadrágját, és mikor vesztek el annyira egymásban, hogy megfeledkeztek mindenről, ami körülöttük volt. Pecsétekről, lopott ékszerekről, gazdag, fennkölt családokról, tolvajokról, ifjú lordokról. Már semmi sem számított, csak a lány puha, telt ajkai, a fiú selymes, izmos karjai, forró ölelése, az ajka az övén, a keze a testén, a lélegzete az arcán, és a szíve, ami érte vert.

Mire a nap első arany sugara megjelent a ragyogó kék égbolton, és lecsókolta a hold utolsó sugarát is a smaragdzöld parkról Catherine Leeyoung már messze járt. Helyét átvette a hideg és az üresség, mintha minden csak álom lett volna. Daniel Thindrel mégis mosolygott, örömmel fogadta a nap első sugarait, amint betűzött a csillogó ablakon. Nem azon az éjjelen találkoztak először. És nem is utoljára.

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek

Aki valaha is írásra adta a fejét, annak egész biztos vannak vicces, kínos, kétségbeejtő sztorijai is az írás nehézségeiről, és mellékhatásairól. Én most összegyűjtöttem nektek a saját szerencsétlenkedéseimet.

1. Jó ötletek

Ismerős, mikor a buszon, az óra közepén, a fürdőszobában, vagy bárhol, eszedbe jut egy eszméletlen jó ötlet a könyvedhez? 

Én: "Áá, ez iszonyatosan jó ötlet, le se kell írjam, tuti megjegyzem!" 

*24 órával később*

Szintén én: "Mégis mi a franc volt az a világmegváltó ötlet, amit tegnap kitaláltam?? *o* Igen... le kellett volna írjam."

Na én ilyenkor tudok nagyon dühös lenni... Aztán megnyugtatom magam azzal, hogy: ha tényleg olyan jó lett volna, mint gondoltam, akkor nem felejtettem volna el.  

2. Ha az ihlet jönni akar, akkor jönni fog - nem nézi, hogy te épp hol vagy

Biztos nektek is megvan a magatok kis komfort zónája, ahová ha leültök/lefekszetek, ott mindig nagyon jó ötleteitek támadnak. Ezek a helyen rendszerint nyugodtak, kellemesek, melegek, csendesek, hisz ilyen helyeken lehet a legjobban alkotni. Most elárulom nektek (bármilyen iszonyat ciki is), nekem hol támadnak jó gondolataim: a fürdőkádban. A forróvízben, ami leégeti a bőrömet képes vagyok órákig ülni (enyhe túlzás, a családom le is tépné a fejem, ha órákig kisajátítanám a fürdőt), és csak bámulom a szép csempét, és forog az agyam. A mostani könyvemnek, amin dolgozom a 80%-a eme szent helyen született. 

Olvastam már extrém helyekről, ahol másokat képes megszállni az ihlet, és tényleg voltak érdekes helyek. Az ihlet nem válogat, bárhol is vagy, megtalál. 

3. Na, akkor adjunk nevet a főszereplő(i)nknek!

Aha, bár ilyen egyszerű lenne. Ti is éreztétek már, hogy megalkottok egy nagyon jó karaktert, aztán bármilyen nevet is akartok adni neki, egyszerűen nem passzol? Nekem végtelen hosszúságú lista van a jegyzetfüzetemben, magányosan heverő papírokon, és mégsem találok soha egy igazán jó nevet. Azt szokták mondani, hogy a karakterhez alkosd a nevet, és ne fordítva. De ha egyszer sosem passzol a név a karakterhez? A mostani könyvemnél, amin dolgozom úgy csináltam, hogy a nevek előbb megvoltak, mint maga a karakter. És képzeljétek, végre elégedett vagyok! Még sosem csináltam így.
Kismillió alkalommal előfordult már olyan, hogy xy-t elneveztem például Ambernek (ez az unalmas név jutott eszembe először), aztán a könyv felénél rájöttem, hogy basszus, ez a név egyáltalán nem illik hozzá! És akkor kerestem egy másikat, és a fél könyvben át kellett írjam. Mire elértem a könyv végére, addigra ébredtem rá, hogy ez az új név sem jó. Akkor kerestem egy harmadikat, és az egész könyvben átírtam! Nagyon gáz.

Most, nem is tudom, hogy sikerült elérnem, hogy először a nevek legyenek meg... Tudtam, hány főszereplőm lesz, milyen neműek, aztán elkezdtem mindenféle oldalon neveket keresgélni, és ami megtetszett, leírtam. Azok közül kiválasztottam a legjobbakat, meg a megfelelő nemű neveket, és aztán azon kaptam magam, hogy a nevekhez alkottam meg a karaktereket. Higgyétek el, jó ez így! Tegyük fel, az egyik karakteremet Joe-nak hívják (nem). Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen lehet az a karakter, aki méltó e szép név viseléséhez! De ne értsétek félre, a már meglévő név nem befolyásolt semmiben. Voltak elképzeléseim, annyira ismertem már őket, hogy tudjam, milyen a személyiségük. A név csak egy plusz volt, ami kiegészíti a személyiségüket, így hogy már akkor elneveztem őket, mikor még olyan keveset tudtam róluk.
Nem biztos, hogy nektek is beválik, de próbáljátok meg! :)
Névkeresésre ajánlom a Pinterestet, nagyon jókat lehet találni! 

4. Végre minden készen áll, kezdjük írni!

*Khmm... Hiszékeny kislány*
Ismeritek az érzést, mikor fogalmatok sincs, hogy álljatok neki a könyvnek? Végre minden kész van, te meg csak ülsz a gép előtt, és fogalmad sincs, hogy kezd el írni a saját könyved, amit kívül-belül, keresztbe-kasul, visszafelé is ismersz! És mégis, valahányszor ott tartok, hogy na, akkor el kellene valahogy kezdeni... Megáll a tudomány. Nagyon idegesítő igaz? Aztán jönnek a drága ismerőseink, akik még életükben nem tartottak könyvet a kezükben, és megkérdezik: mégis hogy akarsz úgy könyvet írni, hogy még csak azt sem tudod, honnan indít? 
*Erről majd hozok egy hosszabb posztot, mert jó kis kivesézős téma*

5. Valaki nyírja már ki ezt a hülye ***-t!

Ismered az érzést, mikor egy olyan irritáló, hajtépős karaktert alkottál, akit még te is úgy utálsz, mint a bűnt? És csak azért imádkozol, hogy valamelyik szereplőd nyírja már ki, vagy törje ki a lábát, vagy csak tűnjön már el innen! És milyen rohadt idegesítő, mikor ez kis görcs keresztbe tesz a szereplőinknek!

6. Na, akkor most írjunk egy olyan vicces párbeszédet, hogy az olvasó leforduljon a székről!

...

*Gondolja szegény, halandó írónő, aki kicsit fel akarja dobni a levágott fejekkel, véres hullákkal és kilógott beleket majszoló zombikkal teli könyvét.*

Ugye nektek se megy, ha erőltetett humort akartok írni? Mondjuk a horror könyvek esetén a fekete humor mindig nyerő, azt meg szinte bármikor bele lehet szőni. Na de aki nem ilyet ír? Az akkora dilemmában van, hogy képes napokig egy vicces jelenet összehozásán stresszelni. Én pl. szoktam ilyet.

Sokévnyi írás után viszont rájöttem, hogy ezt mindig a jelenet adja. Néha csak megindul a kezed, írod, ami épp eszedbe jut, és a jelenet majd úgyis adja a vicces beszólásokat, helyzeteket. De ha előre megtervezed, gáz lesz.

+1. Segítség, nem tudok olvasni!

Ez a legrosszabb... Mikor leülök olvasni, belemerülök a könyvbe, aztán egyszer csak szembejön velem egy szó, ami hirtelen megragad a fejemben, és gondolatok egész lavináját indítja el, amik a saját könyvemet teszik majd izgalmassá, és közben olvasom tovább a könyvet, de fogalmam sincs arról, mi történik, mert közben a saját cselekményemen gondolkodom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, legutóbb a "piac" szóból hoztam ki olyat, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit épp olvastam. Ihlet merítésnek egyébként tényleg jó az olvasás, mert mikor ezek a szavak egyszer csak pofon vágnak (nálam ez ilyen érzés), olyan ötleteid támadnak (legalábbis nekem), aminek semmi köze nincs ahhoz a könyvhöz, amit épp olvasok, viszont nagyon is sok mindent ki tudok hozni belőle a sajátomban.
Viszont szimplán idegesítő, mikor nem tudok egy fejezetet végigolvasni normálisan emiatt...

Nektek is van hasonló sztoritok? Osszátok meg velem, kíváncsi vagyok!