2017. november 18., szombat

Új novella szagot érzek!



Sziasztok! 

Annak ellenére, hogy a BT-vel kellene haladnom, teljesen más irányba kalandoztam el. Egy zene hatására elkapott egy ihlet löket, és muszáj volt leülnöm írni. Nem, nem regénnyel készülök most, hanem ismét egy novellával – ezúttal viszont egy nagyobb lélegzetvételűvel, mint eddig.  A novella eddig a Ments meg! címet viseli, ami lehet, hogy csak egy munkacím marad, de lehet hogy nem: eddig ugyanis rendkívül jól prezentálja a történetet. Hogy ne csak rizsázzak itt a semmiről, hoztam is nektek egy kisebb részletet belőle.
Remélem, tetszeni fog! ;)


"A Vörös Félhold név egybeforrt a rettegéssel, a brutális mészárlásokkal és az utánuk hömpölygő vérfolyóval. Nem volt Aziz országának még egy olyan rettegett gyilkos bandája, mint a Vörösek. Aziz hét körzetének lakói még suttogva, zárt ajtók mögött sem merték kiejteni a nevet. Ennek az lehetett az oka, hogy akik valaha is hetvenkedve, félelem nélkül, gúnyosan gyalázták, azok feje rövid időn belül kikerült valamelyik ház kerítésére. De ha a nevük akár csendben is elhangzott, a Vörösek máris tudtak róla, s akik ilyen bátor tettre voltak hajlandóak, mind holtan végezték. Nagyon kevesen voltak, akik sejtették, kik vehetnek részt a mészárlásban, kik alkothatják ezt a lázadó, könyörtelen bandát. Aki tudta is, vagy akárcsak sejtette, egyetlen szót sem szólt. Drágább volt a saját, és családja élete annál, mintsem eldicsekedjen tudásával.

A Vörös Félhold hajnalán a körzetek váll vonogatva, könnyedén lerázták magukról az esetleges fenyegetés lehetőségét. Senki sem gondolta volna, hogy a hajdani elöljáró meggyilkolásának hátterében egy komolyan kidolgozott, véres terv állhat. Senki sem hitte volna akkor, hogy a Vörösek nem érték be az elöljáróval, s annak rémuralmának végeztével. Azt sem tudhatták, hogy a majdnem harmincfős lázadó csoportnak hamarosan mind a hét körzetben híre megy majd, s a nevüket félelem, bizalmatlanság és összeesküvés fogja kísérni.

Egykor mindenki azt hitte, ismeri a Vörös Félhold tervét. Könnyű volt következtetéseket levonni, miután Aziz elöljáróját olyan brutálisan meggyilkolták, majd felszabdalták, és a testrészeit a háza kerítésére szúrták. Véget akartak vetni Evlen zsarnokuralmának.

Ám nemsokára a gyilkosság megismétlődött. Evlen minden kapcsolatát egytől-egyig, lassan megölték. Az elöljáró bizalmi köre hamarosan rájött, hogy őket szemelték ki maguknak a lázadók, így feltűnés nélkül, egyenként kimenekültek az országból. A Vörösek pedig tettetve, hogy nem tudnak semmiről, hagyták. Ám alig pár nappal a szökés után mindegyik holtestet megtalálták; néhányat a folyó közelében, néhányat a már útnak induló hajón, de voltak olyanok is, akiket egy sikátor kukájából szedtek ki. Egyszóval nem volt menekvés.
Az emberek pedig rájöttek, hogy a mészárlásnak még nincs vége."

2017. november 5., vasárnap

Beléd temetkezve 13. fejezet



13. fejezet

Bármennyire is bizonygatta Daniel, hogy hamar kijutunk a sötét, fülledt liftből, be kellett látnia, hogy tévedett. Ahogy telt, múlt az idő a levegő mintha egyre nehezebbé vált volna körülöttünk, fojtogatóan nehezedett a tüdőmre. Az arcomon izzadság gyöngyözött. A szoknyám kényelmetlenül tapadt a testemre, mintha készülne megfojtani. Valahányszor lélegzetet vettem a levegő egyre forróbbá, egyre nehezebbé vált.
– Valószínűleg megfulladunk, mielőtt ránk találnak – suttogtam elhaló hangon. Lehunytam a szemem, a kézfejemmel megtöröltem az arcom.
– Ha arra pazarolod a levegőnket, hogy ilyen ostobaságokról beszélj, akkor levonom a fizetésedből!
Felpattant a szemem.
– Tessék? – förmedtem rá.
– Css! – suttogta elfúló hangon, és lehunyta szemét. Felé fordítottam az arcom, az orrom szinte megérintette zakójának puha szövetét. A mellkasa alig láthatóan emelkedett és süllyedt, ám néha meg-megremegett a teste; annak ellenére, hogy fogytán volt a levegő, próbált takarékoskodni. A szemem egy pillanatra követte tökéletes orra vonalát, majd lesiklott az ajkaira, s ott megállapodott egy pillanatra. Mély levegőt vettem, és a falnak döntöttem a fejem. Ha már egy nyomorult liftben kell meghalnom, legalább a világ legtökéletesebb férfija mellett talál rám a vég. Kívánhatnék ennél szebbet? Már csak az lenne ennél is jobb, ha egymáshoz érnénk. A kezem alig pár centire volt az övétől, s erre a gondolatra mintha ezer hangya futott volna végig az ujjaimon. Ökölbeszorítottam őket, és összeszorítottam a szemem. A halántékom lágyan lüktetni kezdett. Nem nyilallt még bele teljesen a fájdalom, de éreztem a kialakuló fejfájást.
Ez most más helyzet volt, mint réges-régen. Most nem egyedül voltam a sötétség sűrű leple alatt, mint akkor. Most nem szorította béklyóba a csontjaimat a félelem, nem szorult már el a torkom a pániktól. Nem éreztem úgy, hogy megsüketültem a némaságban. Nem éreztem, hogy elveszítettem minden érzékszervem a sötét, üres, néma szobában. Ez most más volt, sokkal elviselhetőbb, mint gyerekkoromban. Éreztem magam mellett Daniel közelségét, és a tudat, hogy van mellettem valaki, nyugalommal töltött el. Hallottam a halk szuszogását, éreztem a bőréből áradó fenséges illatot, ami megtöltötte a liftet. Ha félhomály is volt, az ő arcát tökéletes láttam. Ha egy kicsit megdöntöm fejem, a vállán nyugtathattam volna… Ha elvetemült nőszemély lettem volna, akár élveztem is volna a helyzetet.
Különös, villódzó fények ugráltak a szemem előtt. Érdekes, hisz a liftben nem működött a villany… A mellkasom elnehezült, mintha a levegő bármelyik pillanatban összeroppanthatná a tüdőm. Különös, azt hittem, fuldokolni fogunk… De így egyszerűen elalszom majd. Mire ránk találnak, késő lesz. Nem érzek majd semmit. A fejem valami puhának ütközött. A szemhéjam ólomsúlyúnak éreztem, így inkább nem is próbáltam kinyitni, hogy megnézzem, minek döntöttem a fejem. Lágy, hívogató sötétséget éreztem magam körül. A padló mintha eltűnt volna alólam, és a semmiben lebegtem. Érdekes módon egy dologgal tisztában voltam: Daniel keze olyan közel van, hogy akár meg is érinthetném. De hát miért is ne tenném? Ha most elalszom, többet nem ébredek fel. Akkor pedig ugyan ki kér majd számon, miért tettem, amit tettem? Halványan elmosolyodtam. Senki.
A karom mintha nem is nekem engedelmeskedett volna, mert az biztos, hogy magamtól nem tudtam volna felemelni. De egyszer csak öt ujj fonódott az enyémek köré, olyan gyöngén, mint a nyári szél, és úgy simított végig, mint a lehulló levél az avart. Ha most tényleg meghalok, Isten a tanúm rá, boldogan teszem.
Az övébe kulcsolt ujjakkal ért utol a sötétség fekete birodalma, s szippantott magába.

* * *

– Toljátok odébb a hordágyat! Mozduljatok már!
– Mi lenne, ha nem ordítoznának? Nem hinném, hogy jót tesz, neki!
Vakító világosság tört át a szemhéjamon, és szétzavarta a sötétséget. Hirtelen ezernyi hang borította be körülöttem a világot. Dudálás, fékcsikorgás, kiabálás, ajtócsapódás, bevásárlószatyrok zörgés, és… fényképező kattogás?
– Stephan, küld már el innen a médiát! Fizesd le őket, vagy tudom is én, csak tűnjenek már el innét!
Ez a hang valósággal kettérepesztette a dobhártyámat, olyan közelről szólt. Összerezzentem. A fény szúrta a szemem, mintha csak követelné, hogy nyissam már ki. El akartam fordítani a fejem, de olyan nehéznek éreztem. Megpróbáltam a kezemet is elé tenni, de mintha lekötözték volna őket.
– Óh… kisasszony, felébredt?
Valaki bökdösni kezdte a csuklóm. Mégis mi a francot csinál? Miért nem hagy már békén? A következő pillanatban pedig már a nyakamon éreztem az ujjakat. A bőröm alatt éreztem a szívverésem egyenletes dobogását.
– Emma…
Na, ennyit az egyenletes szívdobogásról. Ez a bársonyos, ijesztően ismerős hang teljesen összekuszálta a szívem. Mintha csak trambulinon ugrált volna, és közben triplaszaltózott.
Összeszorítottam a szemem, majd óvatosan kinyitottam az egyiket. A napfény egy pillanatra elvakított. Közvetlenül előttem egy sötét, összemosódó alakot láttam fölém hajolni. Bárki is volt, a haja úgy szétállt, mintha kiugrott volna egy repülőgépből.
– Emma, ébren vagy?
Nagyon valószínű, ha kinyitottam a szemem – gondoltam epésen. A kezem végre hajlandó volt tudomást venni rólam, így eltakarhattam a szemem. Elfordultam az összemosódott alaktól, mert a másik irányban sokkal sötétebb volt.
– Jól érzed magad?
Hát, őszintén szólva, egy kicsit szédültem. Talán hányingerem is volt. És álmos voltam. Nagyon álmos.
– Emma, válaszolj nekem! Tudom, hogy ébren vagy! – förmedt rám.
Mi a frász, már kiabál is? Kinek képzeli ez magát, hogy felkelt egy alvó embert?
Alvó… Hirtelen, minden előjel nélkül elárasztottak a liftben történt képek. Lerobbant az a halálmasina… mi meg benne ragadtunk… aztán fogytán volt a levegő. Te jó ég, alighanem halott vagyok.
– Ó… a francba.
Ismét a sötét alak felé fordítottam a fejem, és próbáltam hunyorogva kivenni az arcát. Kobaltkék pillantás fúródott az enyémbe, és egy angyalian gyönyörű arc fürkészett.
– Te jó ég… halott vagyok igaz?
Csakis így lehet. Ez itt a menny, ez pedig egy angyal.
– Már hogy lennél halott!? – förmedt rám az angyal. – Elveszítetted az eszméleted az oxigénhiányban. Az orvosok tettek rád lélegeztető maszkot. Nem vagy halott! – mondta morcosan.
Megpróbáltam fókuszálni, és mást is látni, nem csak hihetetlenül kék szemeket és határtalanul szép arcot. Ahogy az apró részletek összeálltak a szemem előtt már ki tudtam venni a fekete, kócos hajat, és az ismerős vonásokat… na és persze a morcosan összehúzódó szemöldököt.
– Daniel… – A név úgy hagyta el a szám, akár egy sóhaj. Akkor mégsem haltam meg.
– Kijutottunk – motyogtam. – Hála minden Istenségnek a Mennyben.
– Mondtam, hogy kijutunk, nem? Hinned kellett volna nekem!
– Te azt mondtad, hamarosan kijutunk! – dörmögtem, ahogy visszaemlékeztem. – Ha már elájultam az oxigénhiányban, akkor valószínűleg még órákig raboskodtunk a liftben! Teljesen megbízhatatlan vagy!
Daniel felhorkantott, és felháborodva nézett le rám. Annyira nem volt most kedvem veszekedni vele, hogy inkább csak lehunytam a szemem, élveztem a tűző nap melegét az arcomon. Hamarosan apró csillagok kezdtek táncolni előttem, ahogy a vakító fény a szemembe ragyogott.
– Elküldtem a fotósokat, Daniel.
Stephan hangja ütötte meg a fülem. Épp akkor állt meg Daniel háta mögött, mikor kinyitottam a szemem. A tekintete rám villant, majd az arcán széles, mégis aggódó mosoly terült szét, s a szemeivel úgy vizslatott, mint ahogy a takarítók kutatnak a kosz után.
– Jól vagy, Emma? Már nem vagy olyan sápadt, mint pár perce.
Halványan elmosolyodtam, aztán magam alá húztam a kezem, és Daniel helytelenítő szisszenésével nem törődve felültem. A gyors mozdulattól a világ kibillent, a gyomrom pedig elindult felfelé, talán hogy a betonon kössön ki. Összeszorítottam a szemem, és egy pillanatig viaskodtam a szédüléssel és a hányingerrel.
– Mennyi idő telt el?
– Úgy húsz perce hoztak ki minket. Legalább két órán át voltunk a liftben.
– Még mindig nem hiszem el, hogy lemerült a mobilod. – Stephan porszem után kutató takarítónőből zsémbes öregasszonnyá változott, és villámló tekintettel méregette Danielt a háta mögül. – Sokkal előbb is kihozhattunk volna titeket, ha egyáltalán tudjuk, hogy bent vagytok!
Míg Stephan Daniellel mérgelődött, körbepillantottam. Egy kényelmetlen hordágyon feküdtem a mentőkocsi közelében, körülöttünk mentősök rohangáltak fel-alá. Emberek vettek körbe minket, aggódva figyeltek, és összesúgtak egymással. Egy ideig figyeltem őket, majd félre pillantottam. Ekkor hatalmas fekete furgonokat láttam kifarolni az iroda előtti parkolóból. Legalább hármat… De nem, egy épp akkor tűnt el az utca végén.
– Mi folyik itt? – fordultam Danielhez.
A sajtó tudomást szerzett az esetről. Azonnal kijöttek. Már legalább másfél órája itt vannak. Végig fényképeztek, míg kihoztak minket. – Daniel arca elborult, és sötéten nézett a távolodó furgonok irányába. – Stephan megtett mindent, de ne lepődj meg, ha holnap reggel címlapon látod magad.
– Címlapon? – ismételtem zavarodottan, és a hangom egy oktávval feljebb csúszott. – Ezt megfogják írni a lapok?
– Az év híre lesz – jegyezte meg savanyúan Stephan. – Daniel Elwood és asszisztense órákig voltak a lift foglyai… már látom is a pletykákat rólatok.
– Pletykákat? – hördültem fel. – Milyen pletykákat?
Stephan sajnálkozóan nézett rám, amitől görcsberándult a gyomrom.
– Az emberek előszeretettel találnak ki hihetetlenebbnél hihetetlenebb történeteket a híres emberekről. Ha a cikk megjelenik, téged és Danielt szétcincálnak.
Tátva maradt a szám.
– Akkor tegyetek valamit! – fakadtam ki kétségbeesetten. Még csak az kell, hogy ebből a történetből bármit is kitaláljanak az emberek! – Fel fognak ismerni engem az utcán! Mutogatni fognak rám!
Daniel érdekes arckifejezéssel nézett rám, de nem akartam kitalálni, mit jelent.
– Fizessétek le őket! – könyörögtem rémülten.
– Felesleges – masszírozta meg Stephan a halántékát, és fáradtan sóhajtott. – Ez olyan sztori, amit semmi pénzért nem hagynának ki.
– Mi… mi az, hogy…– tátogtam a döbbenettől. – Akkor egyszerűen hagyjuk, hogy mindenfélét kitaláljanak, és belelássanak ebbe az egészbe?
– Nem ez lenne az első eset. – Daniel savanyú arccal meredt a kezére.
Az ég felé fordítottam a fejem, és kétségbeesetten lehunytam a szemem.
Hát ezt jól kifogtad, Cailli! Egy totális szerencsétlenség vagy! Az univerzum legnagyobb balféke!
– Addig nem érdemes ezzel foglalkozni, míg meg nem jelenik a cikk – nyugtatott meg Stephan, majd felém nyújtott egy üveg vizet. – Jobb lesz, ha mára hazamész, Emma.
Danielre pillantottam, aki fürkésző pillantással figyelt. Kék tekintete, mint mindig, fogva tartotta az enyémet.
– Neked is haza kellene menned – mondtam duzzogva, és belekortyoltam a vízbe.
– Nem tehetem – rázta a fejét. – Sok elintéznivalóm van. De te menj!
Daniel felpattant mellőlem, és hirtelen mehetnékje támadt.
– Stephan majd hazavisz. Feküdj le, és pihenj! Ha lehet, ma ne menj sehová.
Azzal sarkon fordult, és elrohant az iroda felé. Én meg csak ültem ott, és pislogva meredtem utána.
– Gyere, Emma, hazaviszlek! – vonta magára Stephan a figyelmem.
Miután a mentősök megbizonyosodtak róla, hogy minden rendben van velem, Stephan gondjaira bíztak. A hazafelé vezető úton nem sokat szóltunk egymáshoz az idős férfivel. Én jobbára az üléstámlának döntöttem a fejem, és küzdöttem a hányingerrel, a fejfájással és a le-lecsukódó szemhéjammal. Nem tudom, miért voltam álmos, hisz vagy tízig aludtam, utána pedig bennragadtam egy liftbe, ahol elveszítettem az eszméletem, tehát konkrétan fél napig ki voltam ütve. A szemeim mégis majd leragadtak, és nem tudtam semmi másra gondolni, csak egy pohár jéghideg vízre, és a meleg takarómra.
Nem emlékszem, hogyan jutottam el a szobám ajtajáig, majd az ágyamig, de hamarosan rázuhantam a matracra, majd alighogy lehunytam a szemem, el is aludtam. Nem is keltem ki az ágyból másnap reggelig.

* * *

– Te is olvastad a cikket? Elwood és az asszisztense…
– Te elhiszed, hogy tényleg meghibásodott az a lift? Szerintem csak kitalálták…
– Hallottad, hogy Mr. Ellwodra és az asszisztensére… Hmm… mi is a neve? Na, mindegy is. Szóval hallottad, hogy a cég liftjében találtak rájuk?
Úgy fortyogott bennem a harag, hogy rémesen közel álltam ahhoz, hogy a kezemben tartott táskával nagy ívből fejbe vágjak mindenkit körülöttem.
Még csak reggel fél tíz volt, de én már most gyűlöltem az egész napot. Mióta csak kiléptem a bérházból, ehhez hasonló beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem. Most komolyan, mégis mikor jött ki ez a cikk, hogy már mindenki tud róla? Nevetséges…
– A női fegyvertár kifogyhatatlan… – dörmögte egy padon ülő, idős bácsi és hangosan zörögve összecsukta az újságját.
Felé rezdült a fejem, és szerettem volna kitépni a kezéből az újságot.
– Ugyan, papus, ne húzd fel magad ilyesmin! – dörzsölte meg a bácsi vállát a felesége; aki úgyszintén borzadva meredt az újságcikkre.
– Szégyen, hogy a mai nők, miket nem képesek bevetni, hogy megszerezzenek maguknak egy férfit! Szégyen!
– Jajj, papus, hallgass!
Jó is lesz, ha elhallgatsz, papus, mielőtt tényleg valami szégyentelent művelek!
Elcsörtettem az idős házaspár mellett. Két marokra fogtam magam előtt a táskát, nehogy elszabaduljon az öklöm, és megtaláljak ütni valakit.
Hogy képesek ennyi hülyeséget kitalálni az emberek? Mégis honnét szedtek össze ennyi zagyvaságot? Még csak a nevemet sem tudják, de már mindenfélét kitalálnak rólam. Ezt élvezik? Olyan unalmas az életük, hogy másokét színezik ki? Írjanak könyvet, vagy vezessenek blogot, ha ilyen nagy a fantáziájuk!
– Jó reggelt, Emma! – köszönt vidáman Rose a pult mögül. Odadörmögtem neki valamit, de szerintem nem is hallotta. Nagy ívben kikerültem a liftet, és a lépcső felé vettem az irányt. Végig a földet fixíroztam, de így is éreztem a rám szegeződő pillantásokat. Szinte betörtem az irodám ajtaját, és fellélegeztem, mikor becsapódott mögöttem, és végre csend lett. Ledobtam a táskám a székbe, és az üveg elé léptem. Portland már most hangyabolyként nyüzsgött alattam. Bár olyan magasból nem láthattam, szinte biztos voltam benne, hogy mindenki lehajtott fejjel, az újságját olvasva halad végig a városon. Még a gyomrom is összerándult. Mégis hogyan képesek egy lerobbant lift ügyéből ilyen történeteket kanyarítani? Már csak ezért kíváncsi lettem volna a cikkre… Valószínűleg az írónak köszönhettem ezt az egész kalamajkát. De még csak az újságot sem voltam hajlandó megvenni, nemhogy akár egy betűt is elolvasni. Ahogy a sajtót ismertem, olyan meggyőzően hazudják tele a cikket, hogy még én, aki ott voltam is elhiszem, hogy az egészet én rendeztem meg, hogy rámásszak Danielre…
Hirtelen megdőlt előttem Portland látképe. Az üvegnek támasztottam a kezem, nehogy elessek, de felkavarodott a gyomrom, a magasságtól. Lehunytam a szemem, a hideg üvegnek nyomtam az arcom.
Nem, mindez még nem volt baj. Nem az volt a legnagyobb baj, hogy mindenfélét kitaláltak az emberek. Minden csoda három napig tart, ahogy szokták mondani… De ezek az emberek semmit sem tudnak rólam. Márpedig ha valaki, ráadásul egy nő hírbe keveredik egy olyan neves emberrel, mint Daniel, akkor a sajtó minden követ megmozgat majd, hogy megtudják, ki is az a nő.
A tenyeremen gyöngyöző izzadságtól megcsúszott a kezem az üvegen. Hagytam, hogy térdre rogyjak, de a szemem, még mindig nem nyitottam ki. Mély, reszelős lélegzetet vettem.
Nem kutathatnak utánam! – gondoltam riadtan. Egyszerűen nem tudhatnak meg rólam semmit! Nem tudhatják meg… Rémült csuklás tört fel a torkomon, a körmeim belevájtam a combomba. Nem tudhatják meg, ki vagyok. Nem tudhatják meg, honnan jöttem, hogy mi történt velem!
Daniel nem tudhatja ezt meg.
A pánik görcsbe rántotta a gyomrom, hogy egy pillanatig nem kaptam levegőt. Felemeltem a fejem, lenéztem az alattam elterülő, színes kavalkádra, és rémes gondolatok tolakodtak a fejembe. Ha a riporterek és az újságírók kutakodni kezdenek utánam, egyszerűen találhatnak rá a válaszra. Olyan cikket írhatnak majd, ami felbolygatja az embereket. Nem fogják érteni, hogyan került egy olyan ember, mint én egy olyan céghez, mint az Elwood. És Daniel… ő vajon mit fog gondolni? Ha megtudja, hogy átvertem, ha meg tudja, hogy minden szavam hazugság volt, mit fog tenni? Hogy fog majd rám nézni?
De hiszen tudtam. Tudtam a választ. Ezért rejtegettem a múltam, ezért hazudtam minden gondolatommal, hogy ne történhessen meg, amitől a legjobban rettegtem. Tia volt az egyetlen, aki tudott rólam. És most már Stephan is. Az ő esetük különleges volt, hisz a szemükben egyszer sem láttam az undor szikráját, vagy a megvetés gonosz villanását, de Daniel… Ő teljesen más. Ő nem fogja megérteni.
Talpra küzdöttem magam, de a gyomrom így is remegett. Mégis mitől félek ennyire? Nem érettem az okát, de a tudat, hogy Daniel tudomást szerezhet rólam, halálra rémített.
Mikor visszanyertem az egyensúlyom, és a hányinger csillapodott, az ajtó felé vettem az irány. Szinte kivetődtem rajta, még arra sem vettem a fáradságot, hogy becsukjam. A dühtől és a pániktól csillagokat láttam, a vörös szőnyeg egyetlen hosszú vérfolyóvá folyt össze alattam. Nem kopogtam, egyszerűen berontottam az irodába.
Stephan és Daniel felkapták a fejüket.
– Tudjátok, én csak egy normális melóra vágytam, ami eleget fizet ahhoz, hogy meg tudjam tartani a szobámat. – A hangomból csöpögött az indulat. – Nem akartam én semmi extrát, értitek, csak nyugodtan dolgozni! – A hangom megemelkedett két oktávval a mondat végére, és az asztalra csaptam. – Erre ne akarjátok megtudni, mi történt velem ma reggel! De ahogy látom – intettem az asztalon felejtett újságra – ti is pontosan tudjátok!
– Emma, nyugodj meg…
– Te engem ne nyugtatgass, Stephan! – rikácsoltam. – Magyarázzátok ezt meg! Hogy történhetett ilyesmi? Mégis mi folyik ebben a nyamvadt városban? Mindenki meghülyült? Ribanc? Elvetemült szerelmes? Pénzéhes liba? Ezzel kell jellemezni valakit, aki beragad egy liftbe egy pasival? Mi lesz a következő? Esküvő? Gyerek? Tartásdíj? – sikítottam!
– Emma, hallgass, kérlek, mindenki hallja…
– Leszarom! – kiáltottam! Lendülettel a hajamba túrtam, mire vagy száz ártatlan hajszálat téptem ki. – Ekkor felhajtást csinálni egy ilyen ügyből teljesen nevetséges! Érzitek ti is, mennyire abszurd? Ezeknek nincs jobb dolguk?
Stephan dühös sóhajt hallatott, és megdörzsölte az arcát. Daniel ezzel szembe még csak rám sem nézett. Ez annyira megdöbbentett, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem a haragomról. Jégcsap fejét az állára támasztva meredt az előtte fekvő papírra. Nem olvasta, egyszerűen csak rámeredt, mint aki nem érti, amit lát.
– Mi folyik itt? – A kérdés Stephannak szólt, mert látszólag Danielt a legkevésbé sem nem érdekelte, hogy ott vagyok.
– Elveszítettük a Brit összeköttetésünket.
Pislogtam. Majd megint. Végül kifújtam a levegőt.
– Te… tessék? Ez meg mit jelent?
– Valaki megvette az emberünket. – Stephan hangjából lappangó düh érződött, az arca elborult. – Az meg érvénytelenítette a szerződéseinket Nagy Britanniában.
– Ez lehetséges? Úgy értem, tehet ilyet?
– Az én személyes követem volt, Emma! – csattant fel Daniel. Lecsapta a tollat az asztalra, kezével dühösen megdörzsölte az állát. – Ne légy már ilyen hülye! Persze, hogy megtehette, én hatalmaztam fel rá, hogy szerződéseket kössön, és adott esetben megszüntesse őket, ha úgy tűnik, zátonyra futunk!
Az irodára egy pillanatig mély csend zuhant.
– És most mit csinálunk? – kérdeztem halkan Stephantól.
A férfi megrázta a fejét, tehetetlenül sóhajtott.
– Ez volt… az első betörésünk Európába. – Daniel szavai egy mély, csalódott sóhajba fulladtak a mondat végén. A fejem felé rezzent, az az elfúló hang ott csengett a fülemben. Ő azonban hátat fordított nekünk a forgószékével. Csak annyit láttam, hogy egyik kezét a szája elé emelte, s kibámult az üvegfalon. Egész testtartásából csalódottság és fájdalom áradt. Akkor értettem meg, mit is jelent ez. Daniel nem az elveszett biznisz miatt volt dühös. Hanem a siker miatt, ami hirtelen elveszett. Üzletemberként betörni Európába nagy szó volt – legalábbis így gondoltam. Ő pedig elveszítette ezt a lehetőség.
Mondhattam volna valamit, de nem tudtam, mit. Fogalmam sem volt, mit lehet ilyen helyzetben tenni, és a saját tudatlanságom most rettenetesen bosszantott. Ha legalább lett volna ötletem, hogyan lehet mindezt megoldani… De hogy is találhatott volna egy olyasvalaki megoldást, mint én, ha még az olyanoknak sem tudtak, mint Stephan és Daniel?
– A kiadó… átnézted már a kéziratokat?  – kérdezte Jégcsap olyan halkan, hogy alig hallottam a hangját. – Van pár bestseller szerzőnk, szeretném, az ő könyveik kiadását előrébb hozni.
– Daniel, én…
– Tudom, hogy átadtad Jennifernek a kiadói munkáidat – vágott közbe, alig hallhatóan, de még mindig nem fordult felénk. Összerándult a gyomrom ettől a csendes, fájdalmas hangtól. – De nem vagyok megelégedve a munkájával. Besegíthetnél neki…
Stephanra néztem, aki szomorúan nézett vissza rám. Mindketten tudtuk, hogy rémesen végeztem a kiadó feladatait, akkor mégis mit akar most?
– Ahogy gondolod – mondtam végül ugyanolyan halkan, mint őt. – Neki is kezdek.
Nem érkezett válasz, így egy utolsó pillantást vetve Stephanra kihátráltam az irodából.

* * *

Egész délelőtt rémes volt a hangulatom. Miután eljöttem Danieltől teljesen megfeledkeztem a pletykákról, helyette valami rémes szomorúság vett erőt rajtam. Daniel is, és én is pontosan tudtuk, milyen rémesek voltak a munkáim a kéziratokkal, én mégis szó nélkül elvállaltam. Első dolgom volt email-t írni Jennifernek, az új asszisztensnek. Hála a jó égnek megírta, hogy a kéziratok rendben vannak, a könyvek hamarosan piacra kerülnek. Ám segítségre lenne szükség a könyvturnéhoz. Így hát nekiláttam átböngészni a szerzők adatait, és a legmegfelelőbb helyek listáját, ahol a rendezvényt le lehetne bonyolítani. Egész délelőtt a gép előtt kucorogtam. Mire az órám elütötte az egyet már könnyeztek a szemeim az erőltetéstől. Úgy döntöttem, tartok egy kis szünetet. Épp kikapcsoltam a gépet, mikor éktelen ordítás ütötte meg a fülem.
– Ezt nevezi maga kávénak!? Azt akarja, hogy ezt megigyam? – bömbölt Daniel.
A szerencsétlen titkárnő válaszát nem is hallottam, mert Daniel ordítása húszemeletnyi körzetben mindent elnyomott.
– Menjen, és csináljon valami ihatót! – Olyan erővel csapódott be az ajtó, hogy hallottam, ahogy leestek az üvegpoharak a pultról.
Összeszorítottam az ajkam, és kimentem a folyosóra. Daisy, az emelet ügyeletes recepciósa megsemmisülten állt a kezébe nyomott tálcával. Daniel olyan erővel lökhette vissza, hogy a kávé a ruhájára ömlött.
Egy pillanatra elfogott a sajnálat, de aztán eszembe jutott, hogyan is néz rám ez a nő minden alkalommal, amikor csak meglát, és máris elpárolgott minden együttérzésem. Ha az ember a pillantásával ölni tudna, Daisy már gyilkos lenne. Én meg halott.
Felöltöttem a legnyugodtabb arckifejezésemet, és teljes kényelemben odasétáltam hozzá.
– Add csak ide, majd én megcsinálom! – Negédesen rámosolyogtam, majd meg sem vártam, hogy válaszoljon, kivettem a kezéből a tálcát, és a személyzeti szobába mentem. Mivel elfogyott a kávé – Andrew, a biztonsági őr valószínűleg megint rájárt –, ezért elég sokáig tartott, mire a tálcával a kezemben (és Daisy gyilkos pillantásától kísérve) a Jégcsap irodája elé sétáltam. Bekopogtam, majd egy artikulálatlan horkantást hallva belöktem az ajtót.
Daniel ezúttal egyedül volt. Akkora halom papír hevert előtte, hogy nem is látszott ki mögüle. Arra összpontosítottam, hogy úgy tegyem le a tálcát, hogy ne borítsam rá a kávét a papírokra – még szerettem volna élni egy darabig – így nem igazán foglalkoztam Daniel figyelő pillantásával.
– Nem téged hívtalak! – dörrent rám. Miért is nem számítottam köszönömre…
Leültem a mellette lévő szabad székre, és elé toltam a kávét.
– Idd meg, amíg még meleg! Nem szereted a hideg kávét.
Valami átfutott az arcán, de olyan gyorsan el is tűnt, hogy nem tudtam értelmezni.
Letette a tollat az asztalra, majd hátradőlt, és belekortyolt a kávéba. Egy pillanatra összerándult a gyomrom… de mikor láttam, hogy lehunyja a szemét, kioldódott a görcs.
– Mi volt a baj Daisy kávéjával?
Kinyitotta a szemét. Nem nézett rám, nem is fordult felém. Lassan kiitta a csésze tartalmát, közben mindenegyes kortyot tartogatott egy pillanatig a szájában, mintha örökké ki akarná élvezni az ízét, vagy mintha ez lenne az utolsó korty. Végül letette a csészét a tálcára.
– Semmi – felelte végül. – Csak nem olyan volt, mint a tiéd.
A lélegzetem egy pillanatra elakadt a csodálkozástól. Aztán a következő pillanatban a melegség a fejem búbjától a lábujjam hegyéig végigszaladt rajtam. Ez most… talán egy dicséret volt? Hogy érti, hogy nem olyan volt, mint az enyém?
Lassan felém fordította a fejét, jég kék pillantását felolvasztotta az én tekintetem. Az arcán tiszta, őszinte volt.
– Mióta itt vagy… csak a te kávédat iszom meg.
Elnyíltak az ajkaim. Mondani akartam valamit, de egy szó sem jött ki a számon. A vér forró lávaként áramlott az ereimben. Éreztem, hogy felmelegszik az arcom, és mosoly terül szét rajta. Az ajkamba haraptam, hogy visszafojtsam a vigyort, ami idétlenül a fülemig akart szaladni. Annak a forróságnak, annak az örömnek semmi köze nem volt a kávéhoz. Egyre csak azt járt a fejemben „egyedül az én kávémat issza meg”.
– Látod, nem is volt olyan nehéz! – böktem meg a mellkasát, s közben küzdöttem az arcomra kiülő vigyor ellen.
– Micsoda? – kérdezte értetlenül, s oda sem figyelve megdörzsölte a mellkasát ott, ahol az előbb hozzáértem.
– Megdicsérni!
Felvonta egyik szemöldökét, de egy félmosoly árnyéka az ő arcára is kiült. Hagytam, hogy a vigyor elborítsa az arcom.
Daniel hirtelen beszívta a levegőt, a tekintete a mosolyra húzódó számra tévedt. Mielőtt elkomorulhattam volna, mielőtt megkérdezhettem volna, mi az, már újra a szemembe nézett, és rendesen vette a levegőt.
– Ezért a mosolyért máskor is megéri.

* * *

Úgy hagytam el az irodát, hogy idétlen vigyor volt az arcomon. Daisy még fel is ciccentett a dühtől, ám én oda sem figyeltem. Mire azonban az irodámba léptem, már nehezen vettem a levegőt. Kábán az ablakhoz sétáltam, de nem is láttam, ami azon túl terült el. Rendbe kellett tennem az érzéseimet, sürgősen. Nem szabad így éreznem. Ma reggel tökéletesen megértettem, hová vezethet mindez. Én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy így érezzek. Nem is érdemeltem meg az érzést. Bármit mond, még ha azt is, amit én hallani akarok, akkor sem engedhetem meg magamnak, hogy így érezzek. Csak egy nyamvadt kávé! Egy olyan ember, mint én, nem álmodozhat egy olyan férfiről, mint ő! Még akkor sem, ha már tudom, nagy ritkán, de képes olyan férfi lenni, akit el tudnék képzelni magam mellett. Csak mert jól néz ki, vagy csak mert néha megdobogtatja a szívem még nem engedhetem ezt meg magamnak. Bárki mással igen, de vele nem. Őt nem hozhatják hírbe egy olyannal, mint én. Az tönkretenné őt.

* * *

Aznap éjjel nem jött álom a szememre. Forgolódtam, kínlódtam, de nem tudtam elaludni. Jason járt a fejemben. Jason és az, vajon ő mit mondana, ha most itt lenne. Nem kellett hallanom a hangját, hogy el tudjam képzelni, s a szavak nem hagytak nyugtot nekem. Mit akarsz te egy ilyentől, Em? Minek csorgatod a nyálad egy gazdag ficsúr után? Hát nem emlékszem, mit kaptunk az olyanoktól, mint ők? Ezek a felét sem tudják elképzelni annak, amit mi átéltünk. Ezek a bájgúnárok nem valóak hozzánk!
Ha Jason tudna erről, gyűlölettel, megvetéssel nézne rám. Nem gyűlölte ő a gazdagosak, nem. Féltékeny volt rájuk, és én ezt tudtam jól. De melyikünk ne lett volna az? Nekik megvolt mindenük, amiről mi még álmodni sem mertünk, hisz attól csak minden nap nehezebbé és nehezebbé vált volna. Nem kínozhattuk magunkat tévképzetekkel, különben nem tudtuk volna folytatni. Keveredni az olyanokkal, mint Daniel szintén csak illúzió volt, pillanatnyi, múló álom, amiből ha majd felébredek fájdalmasan fog szertefoszlani. És az a fájdalom nem érte meg ezt a rövid boldogságot.
Vagy… mégis?

Számítok a véleményetekre!