Barry Lyga: Gyilkosokra vadászom

Cím: Gyilkosokra vadászom

Műfaj: krimi-thriller

Író: Barry Lyga

Kiadás éve: 2012

Kiadó: Alexandra

Fülszöveg:

Gyönyörű nap volt.

Gyönyörű mező. Leszámítva a holttestet. Jazz a világ leghírhedtebb sorozatgyilkosának gyermekeként nőtt fel, és a Jó Öreg Apu mindent megtett annak érdekében, hogy fiacskája elsajátítsa a szakma minden csínját-bínját. A vérgőzös gyermekévek elmúltával a tizenhét éves Jazz képes arra, amire még a legtapasztaltabb nyomozók sem: szinte zavarba ejtő természetességgel tud egy gyilkos fejével gondolkodni. Egy nap brutális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság híre kavarja fel az álmos kisváros, Lobo's Nod lakosságának mindennapjait. Egyesek úgy vélik, hogy az alma talán nem is esett olyan messze a fájától, és a történtekért a zárkózott, beilleszkedési nehézségekkel küzdő fiú a felelős. Jazz a seriff határozott tiltása ellenére nyomozásba kezd, hogy megakadályozza a további gyilkosságokat, és hogy mindenkinek bebizonyítsa: ő nem olyan, mint az apja. Mert ha sikerülne meggyőznie az embereket, talán végre ő maga is elhinné.

Ahogy láttam, elég megoszlóak a vélemények a könyvvel kapcsolatban. Vannak, akik csupa jót írnak, és vannak, akik nagyon lehúzzák. Azt hiszem, ez utóbbinak az az oka, hogy a könyvet főleg olyanok olvasták, akik már jártas krimi rajongók, és tudják, mi a dörgés, illetve, hogy hogyan is kéne mindennek zajlania, eljutni A-ból B-be, eldugni egy holttestet és megtalálni a tettest. Nyilván nekik ez a történet nem sikeredett olyan jóra. És akkor itt vagyok én, akinek ez a harmadik krimi-thriller sztorija, tehát kispista vagyok az egész műfajban.

Az szögezzük le előre is, hogy bár krimiként van meghirdetve, de ez inkább thriller. Nyilván kapunk gyilkosságot, mindjárt az első oldalon, és nyilván utána is járunk, meg is találjuk a gyilkost, de nem ennyiről van szó. Én úgy éreztem, hogy ez az egész gyilkosságos alapsztori csak körítés Jaspernek, és az ő önmarcangoló vívódásainak.

Azt szeretném előre elmondani, mielőtt belemennék itt a részletekbe, hogy nekem nagyon tetszett a könyv hangulata. Nem tudom, mi volt benne, de az nagyon ott volt, és végig kitartott, megfogott. 

Viszont az érzelmi része cseppet sem olyan hangulatos, mint az egész könyv hatása. Jasper ugyebár egy hírhedt sorozatgyilkos fia, akinek az apját négy éve lecsukták, és most úgy ténfereg a városba, hogy feje felett a kard, ami készül lecsapni. Vannak, akik szerint az apja nyomdokaiba lép, és vannak, akik szerint nem, de a lényeg, hogy az egyetlen, amit mindenki lát benne, az "a gyilkos fia". Nem hiszem, hogy bármi újat mondok azzal, hogy Jazz is így látja magát.

Az egész könyv konkrétan arról szól, hogy mi megy végbe benne: amit érez, amit gondol, ahogy viselkedik, és azok vajon gyilkos ösztönök-e, vagy sem? Miután az apja nevelte fel, és gyilkosnak nevelte, megtanítva neki mindent, amit tudnia kell a "szakmáról", és eléggé vizuális példákon keresztül mutatta be, hogy is kell ezt csinálni, nem csoda, hogy a srác teljesen oda van. Azt gondolnád, hogy simán lehet belőle gyilkos. Én is ezt gondoltam, Jazz is ezt gondolta, és a fél város is ezt gondolta. Jazznak nyilván megvan a pszichopata oldala: manipulatív, eléri, amit akar, és igen, vannak gyilkos , erőszakos gondolatai is. Viszont jó srác. És ez a kettő nem nagyon fér össze. Ő maga sem tudja eldönteni, hogy melyik részére hallgasson; kételkedik önmagában, és minden tettében, gondolatában, reakciójában, érzelmében a gyilkost keresi, és ha nem találja, akkor is meggyőzi magát, hogy ezek egy sorozatgyilkos szociopata érzései. Már-már olyan, mintha, bebeszélné magának, hogy ő bizony olyan, mint az apja még akkor is, ha ez halálra rémíti, és valójában nem akar olyan lenni. Megvallom őszintén: ez a rész baromi jól lett bemutatva. A vívódása, a csalódásai, a belső harcai, a gondolatai, azok az ellentétek, amik lejátszódnak benne, ahogy szeret és gyűlöl, véd és árt, nagyon zseniális. De volt egy pont, ahol már kicsit sok volt. Oké, jó, thriller, de Jazz mindig ugyanazokat a dolgokat ismételgette. Nem jelent meg új érzelem, új felfedezés a lelki világában, hanem az elején már minden adott volt, és utána minden eseménynél, minden tragédiánál ugyanazokat a már ezerszer átgondolt dolgokat ismételgette. De szegényt annyira sajnáltam, hogy elnéztem neki.

És akkor lássuk a krimi részét a dolognak.

Olvastam erről véleményeket, és bizonyos pontig sokkal egyetértek, de sokkal nem. Az én véleményem, hogy kriminek ez nem volt valami erős. Ahogy már írtam, én nagyon kezdő vagyok ebben, nem is nagyon van mihez viszonyítanom (hacsak a Gyilkos elméket nem számítjuk, mert akkor profi vagyok), de én is éreztem, hogy ez annyira nem ütött. Nem azt mondom, hogy rossz volt, csak hogy gyenge. Volt egy gyilkosunk, de a motivációi csak félig derültek ki; tudjuk, hogy szervezett, mániákus, intelligens, aprólékos, de nincs saját stílusa, és egyénisége sem. A motivációja pedig hadi lábon áll. Nem fogok spoilerezni, de ahhoz, hogy valaki gyilkossá váljon, vagy hogy az első gyilkosságát végrehajtsa ennél több kell. Sokkal több. Az pedig, hogy egy ilyen precíz és alapos gyilkost, amilyennek ő be volt állítva olyan egyszerűen el lehessen kapni, mint ahogy ők elkapták, az egyenesen nevetséges. Konkrétan szegény gyilkos összes imidzsét tönkre vágta a szememben.

A másik dolog, ami zavart, az a seriff és az egész nyomozás volt. Merthogy... ez a drága jótét lélek bevonta a mi kis 17 éves főszereplőnket a nyomozásba. Értem én, hogy egy sorozatgyilkossal nőtt fel, és keni-vágja a gyilkosság alapköveit, meg belelát a gyilkosok fejébe, de könyörgöm! Ez 1. törvénytelen, 2. irracionális, 3. teljesen valótlan, és 4. a seriff totális alkalmatlanságára enged következtetni. Ő is egyébként úgy lett beállítva, hogy mekkora egy ász meg zseni, amiért anno elkapta Jazz apját, de közben sehol sem derült ki, hogy hogyan is csinálta (lehet, hogy a további részekben ki fog, ezt nem tudom), és ráadásul szegény pasas nagyon kis szerencsétlenül lett ábrázolva, legyen akármilyen zseni. Szóval a róla (Jazz által) elmondottak, és az, ahogy végül ábrázolva lett totális ellentétben volt.

Ez már a második, hogy arról beszélek, hogy milyennek voltak beállítva a karakterek. Az a helyzet, hogy a narrátor Jazz gondolatain keresztül azt mondta nekünk, hogy xy ilyen és ilyen személyiség, ezt és ezt csinálta, ilyen meg olyan menő. Aztán egyszer csak végre előkerült ez a sokat emlegetett xy és semmi az ég világon nem jön át azokból, amikről az író ódákat zengett. Szerette volna beállítani a karaktereit, hogy nagyon menőek és egyedeik, zsenik meg kis okostojások legyenek, de mikor bizonyíthatta volna, hogy ez tényleg így van, akkor a karakterek elbuktak. Nem tudta bemutatni, hogy ők tényleg olyanok, mint amilyennek leírta.

És ebből következik az is, hogy sorozatgyilkos apunk is elég gagyi lett. Volt egy kép a fejemben róla, amíg csak Jazz gondolatin át olvastam róla, és amikor tényleg képbe került, akkor ez a kép így szép lassan víz alá merült. Nem azt kaptam, amiről azt állították, hogy kapni fogom. Vagyis az írói ígéret nem teljesült, én pedig kissé csalódott voltam.

És akkor hogy erről több szó is essék: ami az egész könyvben végigkísért, az a személytelenség volt. Az egyedüli karakter, akiben volt némi élet, az Howie. Tökéletesen úgy viselkedett, mint egy 17 éves tini, és a humorát is imádtam (talán mert hasonlította az enyémre), aztán ott volt még a nagyi, akinek olyan dumái voltak, hogy lefordultam a székről, de rajtuk kívül mindenki egy személyiség nélküli, arctalan bábu volt, akit az író jobbra-balra rángatott, meg néha kinyírta őket. Az író szakértelmét egy percig sem vonom kétségbe; nagyon vágja, hogyan nyírjuk ki valakit, meg tüntessük el a holttestét, de az élő, lélegző karakterekhez annyira már nem konyít. Ha egy kicsivel több élet lett volna mondjuk Connie-ban, vagy a seriffben, vagy mondjuk Ericksonban, akkor máris sokkal élőbb lett volna a könyv. Úgy gondolom, az írónak van még mit fejlesztenie a karakterábrázolásában.

Viszont mindezek ellenére, megmagyarázhatatlan okokból én mégis élveztem, és ha visszagondolok rá, akkor nem az jut eszembe, hogy ez milyen uncsi vagy rossz volt. Volt egy hangulata, egy kis feszültség, várakozás, és néhol izgalmak is, amik lekötöttek. A feljebb említett dolgok nyilván már akkor is szembetűntek, de nem tudom, valami egyszerűen volt benne, ami miatt mégis jó élmény volt, nem untam meg, nem hagytam abba (egy nap alatt befejeztem). Tök logikátlan, tudom. Azt hiszem, sokkal kritikusabb voltam ebben a bejegyzésben, mint olvasás közben, de így visszagondolva ezek tényleg elég zavaróak voltak.

Annyi biztos, hogy én el fogom olvasnia a követező részeket is, mert kíváncsi vagyok. Ha nem tudjátok eldönteni, hogy elolvassátok-e, én azt javaslom, hogy ha kis kezdők vagy ti is a krimik/thrillerek terén, akkor nyugodtan, veszíteni nem vesztetek vele. Ha már jártasabbak vagytok, akkor pedig csak az olvasói véleményekből kiindulva annyit tudok mondani, hogy ne várjatok sokat tőle, titeket biztos, hogy zavarni fognak a fent leírt dolgok. De nem mondom, hogy ne olvassátok el, mert a hiányosságok és a műfaj ellen vétett hibák ellenére is vannak benne jó dolgok!

Idézetek:

"– Isten töltényét használom! – kiabálta. – Jézus pokoltüzével lyuggatom ki a seggedet! Jézus pokoltüze. Ez új volt."

    "– Ki vagyok én? Megmondom neked! Én vagyok a helyi pszichopata, és ha nem mented meg a legjobb barátom életét, mindenkit levadászok, aki csak számított neked életedben, és végignézetem veled, ahogy olyat csinálok velük, hogy a végén azért könyörögsz majd, hogy öljem meg őket. Ez vagyok én." - Jazz

"Az igaz barát pedig onnan ismerszik meg, hogy veled tart, amikor be kell surrannod egy halottasházba."

"– Ez igen! – Howie diadalmasan emelte levegőbe az öklét, majd észbe kapott, hogy egy sorozatgyilkos keze munkáját ünnepli. – Úgy értem, „ez igen", amiért igazad volt, nem pedig „ez igen", amiért... igazad... volt..."

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek 2.

Sziasztok!

A korábbi ilyen bejegyzésem nagyon népszerű volt, ezért gondoltam, csinálok egy part 2-t, amiben szintén 6+1 olyan dolgot szedek össze, amit csak írók érthetnek. A személyes tapasztalataimon keresztül fogom végigvenni ezeket, úgyhogy előre is bocsánat a sok story-time miatt. Nézzük is, miféle szerencsétlenkedésekkel nézünk szembe:

1. Ez a szereplő már megint mi a francot csinál?

Na szóval... Barátom, elárulnád, mégis mi a halált csinálsz? – kérdezem én, úgy téve, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. Nyilván nincs, hisz mind tudjuk, hogy a karaktereinknek önálló gondolataik vannak, de azért az én kezem is benne van. Megállíthatnám szegényeket, mikor valami orbitális hülyeséget készülnek elkövetni. Általában nagyban írás közben szoktam arra gondolni, hogy "te figyelj, ezt nem kéne" vagy "hallod, ne legyél már hülye", de igazából tök feleslegesen áltatom magam, úgyis végigcsinálja. Utána viszont nekem kell eltakarítanom a mocskot, amit ők okoztak, és ez nem kis meló.

Tök skizofrénesen hangzik, ugye? Pedig mind ismerjük a szituációt.

2. Mindig akkor van a legtöbb kedved írni, amikor fontosabb dolgaid vannak

Például a vizsgaidőszak. Nagyon érdekes, hogy mikor otthon henyélek, csipszet eszek, sorozatot nézek, vagy épp arra pazarlom az időm, hogy "BTS funny moments" videókat nézzek, és tengernyi időm lenne eszembe se jut írni, vagy ha neki is készülök, egy értelmes mondatot sem tudok kicsikarni magamból. Bezzeg mikor a vizsgaidőszak közepén vagyok, 300 oldalas könyvekkel körbevéve, nyakig tollasan, úszva a tételek között, hirtelen megjön a kedvem, és mást sem akarok, csak írni. Még érdekesebb, hogy a vizsgaidőszak elmúltával ez az érzés nyomtalanul eltűnik.

3. Azt hiszed, hogy iszonyat multifunkci vagy – pedig nem

Más dolog egyszerre több könyvet olvasni, és egy teljesen másik egyszerre többet írni. Anno még én is azt hittem, mekkora ász vagyok, egyszerre két könyvet írtam, aztán jött egy harmadik, és még mindig úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat – nos, nyilván nem így volt, különben nem hagytam volna félbe őket. Nem arról van szó, hogy elveszítettem a lelkesedésemet irántuk, hanem bizony arról, hogy belekeveredtem, és sok lett. Mondják, hogy de hát lehet egyszerre több könyvet írni, meg hogyha te nem tudsz, akkor veled van a baj; és igen, ott van Sarah J. Maas, aki ezt is megcsinálta. De valljuk be őszintén: kell a profizmus ahhoz, hogy egyszerre több vasat tarts a tűzben, és ne az legyen, hogy az egyik megcsalt könyved rájön erre, és kiveri a balhét a másikon. Merthogy ilyenkor gyakran előfordul, hogy váltogatsz a könyvek között, és X könyved hangulata érződik Y könyvön, és fordítva, ami ugyebár nem túl szerencsés. Olyan, mintha a spagettit rizsával ennéd. Biztos finom annak, akinek van gusztusa megkóstolni. Vagy például nem tudod követni, hogy melyiket hol hagytad abban, hol vedd fel újra a szálakat, stb. Főleg akkor, ha teljesen más témákról írsz.

4. Akkor támad egy világmegváltó ötleted, mikor egy történet közepén vagy

Békésen írod a kis történeted, és kényszeríted az agyad, hogy azzal legyen elfoglalva, hogy hová temesd a karaktert, mielőtt valaki megtalálja a hullát. De persze, hogy az agyadnak más tervei vannak. És ilyenkor van az, hogy olyan jó sztori ötleteid támadnak, hogy hirtelen az a fél könyv, amit már megírtál unalmasnak, szürkének és semlegesnek tűnik. Ha van önkontrollod, akkor folytatod, ha nincs, félbehagyod. (Velem még sosem fordult ilyen elő. Semmi esetre sem.) És mivel ez az eshetőség mindig fennáll, így már úgy kezdesz bele egy új könyvbe, hogy tudod, valószínűleg sosem fejezed be.

5. A fejedben mindig jobban hangzik

Naiv Vivi ül a buszon, tekintete a távolba réved, és random bevillannak neki párbeszédek, leírások, és olyan gyönyörűen megfogalmazza magában őket, hogy az már egy külön művészeti ág. A mondatok csak úgy folynak, mint a Niagara, és olyan hangzatosak és lendületesek, hogy ha a fülnek lehetne orgazmusa, akkor elmenne. Aztán Vivi hazaér, leül a gép elé, és a gyönyörűen kifundált leírást, amiben a nap vibráló aranyát hívatott leírni, amint az a fehér vakító árnyalatában fürdő felhők mögül felsejlik, hogy az óceán rideg kékjét forró arannyá olvassza, leblokkol... és azt írja, hogy: "Felkelt a nap."

Gratulálok, Vivi. Tényleg. Istenkirály vagy.

6. Tovább tart nekikészülni, mint elkezdeni

Mostanában egyre csak ülök a gép előtt, azzal a szándékkal, hogy folytassam a történetet, de ehelyett mindenféle website-ot böngészek, zenét hallgatok, sorozatajánlókat olvasok, megeszem az összes íráshoz odakészített nasit, visszaírok mindenkinek, akit addig ignoráltam, végignézek egy teljes filmet, arról olvasok, hogyan álljunk neki írni, közben elmegyek kiteregetni, főzni, gifeket mentek le a shippjeimről, újraolvasom az utolsó fejezetet, amit leírtam, hátha az beindítja a folyamatot... és ott tartok, hogy öt órája csak ülök, és még egy betűt sem írtam le, pedig fejben már a 7 kötetes sorozat utolsó fejezetének utolsó sorát is tudom. Régen azt hittem, hogy valami irtó nagy gáz van velem, de aztán rájöttem, hogy maga a folyamat, amíg eljutok oda, hogy ténylegesen írjak is sokkal fontosabb, mint mag az írás. Mert ha egyszer beindult a dolog, akkor onnantól megy, mint a karikacsapás. Igaz, addig eltékozoltam a napom, míg arra vártam, hogy megérkezzen a szikra, felidegesítettem magam vagy ötször, feladtam az életet, és bosszúból meggyilkoltam a karaktereimet, de legalább a sztori biztos jó lesz.

+1 Nem vagy pszichopata, csak morbid élvezettel tölt el a szereplőid kínzása

Novemberben fejeztem be egy történetet (ami sosem fog napvilágot látni, de sebaj), és még életemben nem sírtam annyit, mint mikor ezt írtam. Szerencsétlen srácot olyan szinte tönkretettem, hogy fizikai fájdalmaim voltak. A könyv alatt gyakran... hát mondjuk úgy, hogy megkönnyeztem, de volt három alkalom, amikor szó szerint nem kaptam levegőt, konkrétan fuldokoltam, nem láttam a könnyeimtől (olyan elütéseket kellett utána kijavítanom, hogy hajajaj), folyt az orrom, és konkrétan hangosan zokogtam. Nem bírtam abbahagyni, még mikor a fejeztet befejeztem sem, és utána hetekig nem bírtam folytatni sem. Kétszer hónapokra abbahagytam az írását, mert képtelen voltam megírni ezeket a jeleneteket. Szenvedett a fiam, szenvedtem én, szenvedett mindenki, de semmi pénzért nem csinálnám máshogy. Pontosan ettől lett olyan életszerű, ettől lett az enyém/ettől lesz a tiétek. És igen, élveztem. Zokogtam, mint állat, de élveztem.

Nos, ezzel el is érkeztünk a bejegyzés végére. Köszönöm, hogy végigolvastátok, remélem, magatokra ismertetek, vagy ha nem, akkor osszátok meg velem, ti hogy vagytok ezekkel a témákkal, vagy mit tennétek még hozzá, mit vennétek el!

Éjfél

A hold túlvilági fénye lágyan csókolta végig az odalent elterülő végtelen, smaragdzöldben játszó parkot. Ezüst csillogását beleszőtte a szökőkút csendesen folyó, hideg vizébe, puhán végigkúszott a hatalmas birtok magas, fekete vaskerítésén, és különös, félelmetes árnyékokat festett a sötét, macskaköves útra. Fényét végighintette a távolban fenségesen magasodó Thindrel birtok ablakain, s ettől úgy tűnt, mintha szikráztak volna.

Catherine Leeyoung azonban pontosan tudta, hogy hiába minden csillogás, odabent a rothadás bűze már megfertőzte az embereket. Csak egyetlen rossz szó, egyetlen rosszul irányzott mosoly, egyetlen túl hangosan elsuttogott szó, és a csillogás tompa, kihűlt romokká változhat egy szempillantás alatt.

A lány határozott, kecses léptekkel suhant végig a kövekkel kirakott, széles úton. Az éj olyan csendes volt, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a forró, fülledt párás levegő vízcseppeké válva lefolyik a fák leveleiről. Egyedül a holdfény kísérte útján, fénnyel hintette meg előtte az ösvényt.

A távoli templom tompa harangjai megkondultak. Catherine megtorpant, fejét a hang felé fordította, ajkán lágy, de annál ravaszabb vigyor villant fel.

Odabent, a Thindrel kúria pompás falai között Daniel is meghallotta a harangszót. A testén lágy bizsergés futott végig, enyhe izgalom és idegesség feszített össze a gyomrát. Tekintete a távolba révedt, az ablakon túlra, ahol csak sejthette kései látogatójának apró, kecses alakját.

Éjfél. Az éjszaka tetőpontja, ahol a ma holnapba fordul, ahol a titkokról lehullik a lepel, ahol az érzelmek felforrósodnak.

Catherine megpillantotta az ifjú lordot a fényesre sikált ablak mögött, amint egy puha fotelben ülve, kezében könyvet tartva éppen arra bámult, ahol ő rejtőzött. Krémszínű haja jólfésülten súrolta a vállát, smaragd tekintete tétován fürkészte az éjszakát, s a lány csak mosolygott, hisz tudta, nem látja őt.

A család minden tagja ott ült körülötte, egytől-egyig legszebb ruháikban. Bevett szokásuk volt türelmesen kivárni, míg az elmúlt nap véget ér, és az új felüti a fejét. Catherine már jól ismerte a szokásaikat. Semmi meglepőt nem talált abban, hogy a Thindrel család minden tagja, beleértve a szolgálókat is ébren vannak e kései órán.

Akkor hát a játék indul.

Catherine csendes, lopakodó talpa alatt a park füve pisszeni sem mert. Az árnyékok mintha az ő javára hajlottak volna, beléjük simult, elrejtőzött, együtt mozgott velük, majd kitört belőlük. Mindehhez pedig a legkisebb erőfeszítésre sem volt szüksége.

Daniel csak felszínesen olvasta a könyvet, közben egy magas szájú pohár száján körzött a nyelvével, tekintete valójában más merre figyelt. Szülei elmélyülten társalogtak az aznapi pletykákról, kisöccse pedig duzzogva ült a nevelőnő ölében, és azon ügyeskedett, hogy anélkül csusszanjon ki az asszony erős szorításából, hogy az észrevenné.

Aztán a boltíves, szépen megmunkált, hófehér ajtó mellett megmozdult egy árny.

Danielnek minden erejére szüksége volt, hogy ne rezzenjen össze, ne csapja le a könyvét, és pattanjon fel. Feszülten, de óvatosan arra pillantott. Egy lány apró termetű, karcsú alakja elvált az árnyaktól, és Catherine szemtelenül megállt a boltíves ajtó kellős közepén. Bő, fehér ingének két felső gombja szabadon volt hagyva, felfedve makulátlan, porcelánfehér bőrét. Hosszú csizmáját a legjobb cipész készítette, a talpa puha volt, a sarka a lovaglócsizmáéra emlékeztetett, de ez nem hagyott hangot maga után a kikövezett utakon. A lány éjfekete, göndör tincsei egészen a derekáig omlottak, körbeölelték a kicsi, de erős testet, akár valami csukja. És azok a fekete tekintetek… Most épp csintalanul, a félelem leghalványabb jele nélkül csillogtak rá. Úgy állt ott, mintha nem épp négy másik ember ült volna a fehérben, márványban és aranyban tündöklő hallban. Catherine meglátta a riadalmat megcsillanni a lord smaragdszín szemében, amitől az arcán huncut, hívogató mosoly villant fel. Félrebiccentett fejjel felemelte apró kezét, és ujját kihívóan behajlítva hívogatta az ifjú úrfit. Közelebb lépett a boltív keretéhez, nekitámaszkodott, szemét közben nem le vette Danielről, akinek még a szája is kiszáradt, de volt benne annyi büszkeség, hogy ezt ne kösse a lány orrára.

Megszerezted? – sugallta a kérdést a pillantsa.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány vadul csillogó, szemtelen tekintete, és a ravasz vigyor az ajkán. Lassan, puhán lépdelt hátrafelé, akár egy hatalmas oroszlán, s ajkán azzal a csodás, de bosszantó mosollyal eltűnt az árnyak között.

Daniel letett a borospoharat, és maga mögé dobta a könyvet.

– Bocsássanak meg – hajolt meg szülei előtt, majd sietős léptekkel távozott. Épp akkor érte el a boltíves ajtót, mikor Catherine a hátsó konyha bejáratát. Hátrapillantott a válla felett, és szent egek! Rákacsintott, s már ott sem volt. Daniel fürgén, a gyomrában ezer pillangóval követte át a hatalmas, fényűző csarnokon.

Catherine úgy ismerte a Thindrel birtokot, akár a tenyerét. Folyosók útvesztője, magas ablakok, csillogó képkeretek, makulátlan márványpadlók és barátságtalan szobrok labirintusa. Mindent, amit csak lehetett arany borított, kezdve a kilincsektől egészen a lépcsőkorlátokig. Fehér és arany, a tisztaság és tisztelet színei.

A lány úgy olvadt bele a ház minden rejtett zugába, úgy mozgott együtt az árnyak minden rezdülésével, mintha maga is az lenne. A második emeletre vezető lépcsőről a lány visszanézett a lordra, aki izzó tekintettel nézett fel rá. A lány ajkán még mindig az a csábos, hívogató mosoly ült, szép arca ragyogott, úgy simította ujjait a korlátra, s lépdelt felfelé, mintha dorombolt volna. Daniel megbabonázva, de izgatottan követte minden lépését.

Kapjon el, és megtudja! – üzente a lány ragyogó tekintete a hallban.

Daniel ajkán ravasz vigyor terült szét.

Csak várd ki – üzente ő is.

Catherine csilingelve, de halkan, akár a nyári szél felnevetett, majd megfordult, haja függönyként lebbent utána, és továbbindult, majd eltűnt a fordulóban. Daniel utána rohant. Ujjait pontosan ott húzta végig, ahol a lány is. Hallotta a halk nevetést nem is olyan távolról. Mikor befordult a sarkon, a lány eltűnt egy másikon. Mikor elért egy lépcső aljára, a lány már indult is a következő felé. Mindig csak a hátát verdeső sötét tincseket látta, mégis, mintha a lány nem sietett volna túlságosan. Azt akarta, hogy a lord elkapja. És Daniel gyomrában ettől mintha egy lávafolyam robbant volna szét. Követte az illatot, azt a friss, üdítő illatot, a tenyere viszketett, hogy elkaphassa. Szolgálók jöttek-mentek a folyosókon, tálcákat, tiszta törülközőket, frissen vasalt ruhákat vittek a kezükbe, tekintetüket leszegték, ha a lord megjelent.

Cathetine úgy suhant el mellettük, mintha ott sem lettek volna. Egy apró árnyék itt, egy széles szobor ott, és úgy olvadt bele a ház falaiba, hogy senki még csak észre sem vette. Akár egy macska, olyan kecsesen, puhán mozgott. Daniel gyorsított, a folyosó végén a lány után kapott. Apró keze kicsusszant az övéből, de a lány megpördülve rávillantotta boldog mosolyát, majd ismét tovább eredt.

Az utolsó lépcsőforduló tetejéről Catherine lepillantott a fiúra, tüzes pillantást és arrogáns mosolyt villantott rá, amitől Danielnek felforrt a vére. Utánaeredt a folyosóra.

Már csak két ajtó… Már csak egy.

Catherine bent is volt, a sötétség jótékonyan borult rá.

Daniel egy pillanattal később követte, s rögtön magukra zárta az ajtót. A sötétség menedékként ölelte körbe őket.

– Itt vagyok – jött a lány vidám hangja valahonnét, és Daniel arra indult.

– A másik irányba, úrfi – hallotta a lány hangját most a másik irányból.

Daniel a fogát csikorgatta, és amikor a másik irányba indult felkattintotta a villanyt.

A fény elöntötte a tágas, de szinte üres szobát. Catherine a zongorán üldögélt, keresztbetett lábát lóbálva, kezén támaszkodva halványmosollyal az arcán fürkészte a lordot.

– Megszerezted? – kérdezte újra a fiú, próbálva nem tudomást venni a lány kigombolt ingéről, mely felfedte selymes, makulátlan nyakát. Lassú, kimért léptekkel elindult a lány felé.

– Itt lennék, ha nem így lenne? – kérdezte ártatlanul, egy kézzel hátravetve a haját. – Őlordsága a fejemet venné, ha üres kézzel térnék vissza.

– Hát ilyennek ismersz engem? – kérdezte halkan a lord. A lány lecsusszant a zongoráról, s egy szempillantás alatt a szoba közepén terpeszkedő, oroszlánlábú asztal mögé került.

– Ilyennek mondják – felelte, s balra indult az asztal mentén. Tekintetével foglyul ejtette a lordét.

– A rossz nyelvek mindenfélét beszélnek rólam – morogta az ifjú, és egy pillanatra sem tudta levenni a szemét a lányról, ahogy ő is balra indult. Teste felforrósodott, s a lány arca is lágyan kipirult. – De te már tudhatnád, mi igaz és mi nem az.

Catherine szeme megvillant, ahogy gyorsított a léptein.

– Semmit sem szabad tudnom Őlordságáról, különben becses atyja veszi a fejem. Elfelejtette tán?

Daniel ajkára is mosoly kúszott, s hirtelen irányt váltott. Catherine azonban fel volt készülve erre, s egy pillanattal később már el is kerülte, hogy a fiú megragadja a csuklóját. A szíve mintha ki akart volna ugrani, úgy lüktetett.

– Mire véljem ezt a macska-egér játszmát?

A lány szende, ártatlan arccal vállat vont.

– Egy lány is vágyhat izgalmakra.

– A te életedben így is túl sok az izgalom – jegyezte meg a lord.

De aztán, mikor a fiú ismét irányt váltott már nem menekült el előle. Hagyta, hogy elkapja a csuklóját, és magához rántsa, majd a vállára tegye a kezét. Tekintetük hosszan olvadt egybe, smaragd a gránáttal, izzó tűz a lágy folyammal.

A lány a táskájába süllyesztette a kezét, és egy méretes csomagot húzott elő.

– Tessék. A király pecsétje. Most már az öné.

Daniel átvette a csomagot, de szemét nem vette le a lányról.

– Az én kis tolvajom. Sosem csalódom benned. –  Jóképű arcán felragyogott egy mosoly. –  Tudod, mit jelent ez, ugye?

– Hogy dupla fizetést kapok, amiért a határidő előtt leszállítottam? – kérdezte behízelgő hangon Catherine, s a pír még mindig nem tűnt el az arcáról.

Daniel lebiggyesztette az ajkát.

– Hát csak ezért jöttél el hozzám ezen a kései órán?

Catherine tekintete fellángolt, most már hagyta, hogy a testét elöntse az az ismerős, kellemes érzés, amit mindig megtagadott, miközben leszállította a lordnak a tárgyakat. Csak akkor engedte, hogy az érzés átvegye a hatalmat felette, ha már teljesítette a feladatát. Így most lábujjhegyre állt, hogy ajka épp csak súrolja az ifjú selymes, puha ajkait.

– Talán van itt más is – vallotta be halkan, lélegzete cirógatta a fiú bőrét, amitől keze megfeszült a vékony vállakon. Catherine szeretett elmerülni a lord világos, smaragdszín szemébe. Azokra a tájakra emlékeztették, ahol született. Ahonnét el kellett jönnie. Ahová visszavágyott. Daniel szíve mindig hevesebben vert, ha a lány így nézett rá. Fekete tekintete olyan volt, akár odakint az éjszaka, akár idebent a forró paplan, vagy a kandallóban lobogó tűz. Veszélyes, hívogató, parázsló. – Azonban… – mondta a lány, és visszaereszkedett a talpára, mire Daniel hirtelen úgy érezte, pofon vágták. – Nem akarja megnézni, nem hazudok-e, vagy nem akarom-e átverni? – intett a csomag felé.

– Feltétlenül bízom benned.

Catherine a szája elé kapta a kezét, szeme kikerekedett, elakadt lélegzettel, tettetett döbbenettel nézett fel a fiúra.

– Ha ezt a Thindrel család megtudja… Kénytelen leszek meggyilkolni mindenkit, hogy mentsem magam.

Daniel halkan felnevetett, kezével a lány haját kezdte simogatni, tekintete ellágyult.

– Olyan becstelen vagy.

– Hát még ön, Őlordsága – vágott vissza Catherine, de a keze már ölelte is a fiú derekát. – Mi lesz, ha becses édesanyja megtudja, hogy a hőn szeretett nyakék, melyet oly büszkén visel, vagy a karperec, mellyel annyit dicsekszik valójában lopott, s magához a királynőhöz tartozik? Mi lesz, ha megtudja, hogy a fia egy tolvajjal cimborál, és fizet neki, hogy meglopja a királyi családot? Mi lesz, ha megtudja, az ajándékot magától kapta, maga aggatta a lopott holmit a nyakába?

– Akkor végre vége lesz ennek a rémálomnak, és elmehetünk innét – felelte szemrebbenés nélkül.

Catherine tekintete ellágyult, kezét elhúzta a fiú derekáról, és végigsimította az arcán. Nem is emlékezett, mikor tehette meg ezt utoljára. A szíve már csak ennyitől hevesebben vert.

– Nem lehetne, hogy ezen az éjszakán ne beszéljünk ezekről? – suttogta a férfi. – Hiányoztál.

Catherine arcára ismét huncut mosoly kúszott, majd óvatosan fejet hajtott.

–  Ahogy az úrfi kívánja.

Daniel nem tudott tovább várni. Két keze közé fogta a lány arcát, és megcsókolta. A lánynak sem kellett több, lábujjhegyre állva visszacsókolta az ifjú lordot, szemei lecsukódtak az élvezettől. Ajkaik éhesen tapadtak egymásra, a lányon lágy bizsergés futott végig, ahogy a férfi magához húzta, testük összeolvadt, Daniel keze pedig vad gyengéséggel túrt a lány selymes hajába.

Nem emlékeztek, mikor kerültek az ágyra, vagy Daniel mikor kezdte el lecsókolni a lányról az inget, a lány mikor simogatta le a fiúról a nadrágját, és mikor vesztek el annyira egymásban, hogy megfeledkeztek mindenről, ami körülöttük volt. Pecsétekről, lopott ékszerekről, gazdag, fennkölt családokról, tolvajokról, ifjú lordokról. Már semmi sem számított, csak a lány puha, telt ajkai, a fiú selymes, izmos karjai, forró ölelése, az ajka az övén, a keze a testén, a lélegzete az arcán, és a szíve, ami érte vert.

Mire a nap első arany sugara megjelent a ragyogó kék égbolton, és lecsókolta a hold utolsó sugarát is a smaragdzöld parkról Catherine Leeyoung már messze járt. Helyét átvette a hideg és az üresség, mintha minden csak álom lett volna. Daniel Thindrel mégis mosolygott, örömmel fogadta a nap első sugarait, amint betűzött a csillogó ablakon. Nem azon az éjjelen találkoztak először. És nem is utoljára.

6+1 helyzet, amit csak írók érthetnek

Aki valaha is írásra adta a fejét, annak egész biztos vannak vicces, kínos, kétségbeejtő sztorijai is az írás nehézségeiről, és mellékhatásairól. Én most összegyűjtöttem nektek a saját szerencsétlenkedéseimet.

1. Jó ötletek

Ismerős, mikor a buszon, az óra közepén, a fürdőszobában, vagy bárhol, eszedbe jut egy eszméletlen jó ötlet a könyvedhez? 

Én: "Áá, ez iszonyatosan jó ötlet, le se kell írjam, tuti megjegyzem!" 

*24 órával később*

Szintén én: "Mégis mi a franc volt az a világmegváltó ötlet, amit tegnap kitaláltam?? *o* Igen... le kellett volna írjam."

Na én ilyenkor tudok nagyon dühös lenni... Aztán megnyugtatom magam azzal, hogy: ha tényleg olyan jó lett volna, mint gondoltam, akkor nem felejtettem volna el.  

2. Ha az ihlet jönni akar, akkor jönni fog - nem nézi, hogy te épp hol vagy

Biztos nektek is megvan a magatok kis komfort zónája, ahová ha leültök/lefekszetek, ott mindig nagyon jó ötleteitek támadnak. Ezek a helyen rendszerint nyugodtak, kellemesek, melegek, csendesek, hisz ilyen helyeken lehet a legjobban alkotni. Most elárulom nektek (bármilyen iszonyat ciki is), nekem hol támadnak jó gondolataim: a fürdőkádban. A forróvízben, ami leégeti a bőrömet képes vagyok órákig ülni (enyhe túlzás, a családom le is tépné a fejem, ha órákig kisajátítanám a fürdőt), és csak bámulom a szép csempét, és forog az agyam. A mostani könyvemnek, amin dolgozom a 80%-a eme szent helyen született. 

Olvastam már extrém helyekről, ahol másokat képes megszállni az ihlet, és tényleg voltak érdekes helyek. Az ihlet nem válogat, bárhol is vagy, megtalál. 

3. Na, akkor adjunk nevet a főszereplő(i)nknek!

Aha, bár ilyen egyszerű lenne. Ti is éreztétek már, hogy megalkottok egy nagyon jó karaktert, aztán bármilyen nevet is akartok adni neki, egyszerűen nem passzol? Nekem végtelen hosszúságú lista van a jegyzetfüzetemben, magányosan heverő papírokon, és mégsem találok soha egy igazán jó nevet. Azt szokták mondani, hogy a karakterhez alkosd a nevet, és ne fordítva. De ha egyszer sosem passzol a név a karakterhez? A mostani könyvemnél, amin dolgozom úgy csináltam, hogy a nevek előbb megvoltak, mint maga a karakter. És képzeljétek, végre elégedett vagyok! Még sosem csináltam így.
Kismillió alkalommal előfordult már olyan, hogy xy-t elneveztem például Ambernek (ez az unalmas név jutott eszembe először), aztán a könyv felénél rájöttem, hogy basszus, ez a név egyáltalán nem illik hozzá! És akkor kerestem egy másikat, és a fél könyvben át kellett írjam. Mire elértem a könyv végére, addigra ébredtem rá, hogy ez az új név sem jó. Akkor kerestem egy harmadikat, és az egész könyvben átírtam! Nagyon gáz.

Most, nem is tudom, hogy sikerült elérnem, hogy először a nevek legyenek meg... Tudtam, hány főszereplőm lesz, milyen neműek, aztán elkezdtem mindenféle oldalon neveket keresgélni, és ami megtetszett, leírtam. Azok közül kiválasztottam a legjobbakat, meg a megfelelő nemű neveket, és aztán azon kaptam magam, hogy a nevekhez alkottam meg a karaktereket. Higgyétek el, jó ez így! Tegyük fel, az egyik karakteremet Joe-nak hívják (nem). Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen lehet az a karakter, aki méltó e szép név viseléséhez! De ne értsétek félre, a már meglévő név nem befolyásolt semmiben. Voltak elképzeléseim, annyira ismertem már őket, hogy tudjam, milyen a személyiségük. A név csak egy plusz volt, ami kiegészíti a személyiségüket, így hogy már akkor elneveztem őket, mikor még olyan keveset tudtam róluk.
Nem biztos, hogy nektek is beválik, de próbáljátok meg! :)
Névkeresésre ajánlom a Pinterestet, nagyon jókat lehet találni! 

4. Végre minden készen áll, kezdjük írni!

*Khmm... Hiszékeny kislány*
Ismeritek az érzést, mikor fogalmatok sincs, hogy álljatok neki a könyvnek? Végre minden kész van, te meg csak ülsz a gép előtt, és fogalmad sincs, hogy kezd el írni a saját könyved, amit kívül-belül, keresztbe-kasul, visszafelé is ismersz! És mégis, valahányszor ott tartok, hogy na, akkor el kellene valahogy kezdeni... Megáll a tudomány. Nagyon idegesítő igaz? Aztán jönnek a drága ismerőseink, akik még életükben nem tartottak könyvet a kezükben, és megkérdezik: mégis hogy akarsz úgy könyvet írni, hogy még csak azt sem tudod, honnan indít? 
*Erről majd hozok egy hosszabb posztot, mert jó kis kivesézős téma*

5. Valaki nyírja már ki ezt a hülye ***-t!

Ismered az érzést, mikor egy olyan irritáló, hajtépős karaktert alkottál, akit még te is úgy utálsz, mint a bűnt? És csak azért imádkozol, hogy valamelyik szereplőd nyírja már ki, vagy törje ki a lábát, vagy csak tűnjön már el innen! És milyen rohadt idegesítő, mikor ez kis görcs keresztbe tesz a szereplőinknek!

6. Na, akkor most írjunk egy olyan vicces párbeszédet, hogy az olvasó leforduljon a székről!

...

*Gondolja szegény, halandó írónő, aki kicsit fel akarja dobni a levágott fejekkel, véres hullákkal és kilógott beleket majszoló zombikkal teli könyvét.*

Ugye nektek se megy, ha erőltetett humort akartok írni? Mondjuk a horror könyvek esetén a fekete humor mindig nyerő, azt meg szinte bármikor bele lehet szőni. Na de aki nem ilyet ír? Az akkora dilemmában van, hogy képes napokig egy vicces jelenet összehozásán stresszelni. Én pl. szoktam ilyet.

Sokévnyi írás után viszont rájöttem, hogy ezt mindig a jelenet adja. Néha csak megindul a kezed, írod, ami épp eszedbe jut, és a jelenet majd úgyis adja a vicces beszólásokat, helyzeteket. De ha előre megtervezed, gáz lesz.

+1. Segítség, nem tudok olvasni!

Ez a legrosszabb... Mikor leülök olvasni, belemerülök a könyvbe, aztán egyszer csak szembejön velem egy szó, ami hirtelen megragad a fejemben, és gondolatok egész lavináját indítja el, amik a saját könyvemet teszik majd izgalmassá, és közben olvasom tovább a könyvet, de fogalmam sincs arról, mi történik, mert közben a saját cselekményemen gondolkodom. Nem kell nagy dolgokra gondolni, legutóbb a "piac" szóból hoztam ki olyat, aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit épp olvastam. Ihlet merítésnek egyébként tényleg jó az olvasás, mert mikor ezek a szavak egyszer csak pofon vágnak (nálam ez ilyen érzés), olyan ötleteid támadnak (legalábbis nekem), aminek semmi köze nincs ahhoz a könyvhöz, amit épp olvasok, viszont nagyon is sok mindent ki tudok hozni belőle a sajátomban.
Viszont szimplán idegesítő, mikor nem tudok egy fejezetet végigolvasni normálisan emiatt...

Nektek is van hasonló sztoritok? Osszátok meg velem, kíváncsi vagyok!